XVII. A protestantizmus és az ortodox kereszténység

Nagyon hosszú út vezetett a 17. század végének vallásügyi rendelkezéseitől II. József türelmi rendeletéig. Ahogy az 1681. évi soproni országgyűlés vallási cikkelyeinek tárgyalásánál már láttuk, az udvar ugyan félretette az 1670-es években a magyarországi főpapság támogatásával, sőt sokszor kezdeményezésével folytatott erőszakos ellenreformációt, az említett vallásügyi cikkelyek, különösen pedig azok egy évtizeddel későbbi „magyarázata”, vagyis Lipót 1691-ben kiadott rendelete, a már ismertetett Explanatio Leopoldina nagyon szűkre szabta a két bevett protestáns felekezet, az evangélikus és református konfesszió magyarországi működését.

A 18. század első két évtizedének országgyűlésein ugyan a protestáns kisebbség a bécsi és linzi békére hivatkozva követelte magának a szabad vallásgyakorlat kimondását, a katolikus többség azonban nem fogadta el ezeket a rendelkezéseket, mert úgymond erőszak hatására születtek. A katolikus rendek a klérus vezetésével az új helyzetben a protestánsok teljes visszaszorítására törekedtek. Az uralkodó azonban belátta, hogy a magyarországi protestáns lakosság nagy száma és a külföldi protestáns hatalmak nyomása miatt fenn kell tartani az evangélikus és református felekezetnek tett engedményeket. Mivel sem a szatmári megegyezést követő országgyűlések, sem a pesti vallásügyi bizottság nem volt képes megnyugtató megoldást találni a kérdésre, III. Károly végül rendeletben szabályozta a protestantizmus magyarországi helyzetét. 

 

1. A Carolina Resolutiók, 1731 és 1734

 

a) Az uralkodói rendeletek

III.Károly hosszas tárgyalások után 1731. március 21-i rendeletével, az úgynevezett Carolina Resolutióval szabályozta a magyarországi protestánsok jogállását. A döntés fenntartotta Lipót rendeletének azt az álláspontját, hogy (1.) a töröktől felszabadított területeken a protestánsokat egyáltalán nem illeti meg a szabad vallásgyakorlat. Az ország többi részén pedig csak az 1681. évi 26. törvénycikkben felsorolt artikuláris helyeken engedélyezett a nyilvános vallásgyakorlat. (2.) Az úgynevezett magán vallásgyakorlat szabadságát azonban mindenhol biztosítja. Ez a családi körben vagy magánházaknál végzett istentiszteleteket jelenti, lelkészek a nem artikuláris helyeken a rendelet értelmében nem működhetnek. (3.) Ha a nem artikuláris helyen lakó protestáns hívő egy artikuláris helyen egyházi cselekményt végeztet (keresztelés, esketés, temetés), akkor az azért járó illetéket, a stóladíjat köteles megfizetni a lakóhely szerint illetékes katolikus plébánosnak. (4.)A földesurak (kegyúri) jogai a vonatkozó törvények értelmében érvényben maradnak. (5.)Katolikus jobbágyok csak királyi engedéllyel térhetnek át valamelyik protestáns felekezetre. (6.) A két protestáns konfesszió választhat magának egyházkerületi vezetőket (szuperintendens), a kerületek számát azonban később határozza meg az uralkodó.(7.) A protestánsok házassági pereiben a katolikus egyházmegyei bíróságok (a szentszékek) illetékesek, amelyek azonban kötelesek az adott protestáns felekezet elvei szerint ítélkezni. (8.) Vegyes házasságokat csak katolikus pap előtt lehet kötni. (9.) A katolikus ünnepeket külsőleg a nem katolikusok is kötelesek megtartani. (10.) A bírák, hivatalnokok és ügyvédek tekintet nélkül vallásfelekezetükre, amikor leteszik a hivatali esküt, ezt a katolikus formula szerint kötelesek megtenni, amely tartalmazza az Istenanya és a szentek megemlítését (expressis verbis Deiparae Virginis ac Sanctorum).

1734. október 20-án látott napvilágot az uralkodónak az elsőt kiegészítő újabb rendelete, a második Carolina Resolutio. Mivel a protestánsok különösen sérelmezték a katolikus esküformula letételét, azért a rendelet engedélyezte, hogy (1.) ezt az úgynevezett dekretális esküt csak olvassák fel a protestáns tisztviselő jelenlétében, ő azonban azt nem köteles megismételni. (2.) Ezenkívül a két protestáns felekezetnek négy-négy egyházkerület felállítását engedélyezte, az ezt irányító szuperintendensek azonban csak királyi megerősítés után tölthették be tisztségüket.

 

b) A rendeletek hatása

A királyi rendeletek fogadtatása vegyes volt. A katolikus klérus egy része úgy tekintett rájuk, mint amelyek túlságosan engedékenyek a protestánsokkal szemben. Különösen azt a rendelkezést találták abszurdnak, hogy a katolikus szentszékek ítélkezzenek „eretnekek” házassági ügyeiben, ráadásul ne a kánonjog előírásai szerint. A leghevesebb tiltakozást Althann Mihály Frigyes bíboros, váci püspök fejtette ki. Ő Pest megye közgyűlésén kijelentette, hogy a rendelet ellenkezik a katolikus hittel és az Apostoli Szentszék tekintélyét is veszélyezteti, sőt az Isten tiszteletére és a lelkek üdvösségére nézve is káros, ezért azt érvénytelennek tekinti. Tiltakozása miatt III. Károly a bíborost Bécsbe idézte, és mivel az nem jelent meg, javait zár alá helyeztette. Althann bíborosra, aki korábban a Nápoly alkirály tisztségét is betöltötte, egy éven át neheztelt az uralkodó, csak ezután enyhült meg és adta vissza a bíboros javait.

A rendelettel természetesen a protestánsok sem voltak elégedettek. A vallásgyakorlat korlátozása mellett különösen a stóladíj megfizetésének kötelezettségét és a vegyes házasságok rendezését sérelmezték. A rendeletek azonban jogi hátteret biztosítottak a magyarországi protestáns felekezet szűk keretek közötti működéséhez. Ez a tény különösen felértékelődik annak tudatában, hogy a második Carolina Resolutio kiadásának évében rendelte el III. Károly az Osztrák Örökös Tartományokban több száz protestáns család „transzmigrációját”, azaz deportálását az Erdélyi Fejedelemség területére.

Magyarországon a rendeletek betartása területileg nagyon eltérő volt. Ahol a helyi politikai vezetés protestánsellenes magatartást tanúsított, mint a század közepi Veszprém-megyében, Padányi Biró Márton püspök főispánsága idején, ott keményen betartották a korlátozó intézkedéseket, és igyekeztek felszámolni az engedély nélkül működő protestáns gyülekezeteket. Nyíregyházán azonban maga a földbirtokos Károlyi család védte meg az evangélikus szlovák lakosság (tulajdonképpen törvényellenes) vallásgyakorlatát az egri püspök, sőt az uralkodó fellépése ellenében. Így akadályozva meg, hogy a vallási korlátozások miatt elvándoroljon az értékes munkaerő.

 

A nemeskéri evangélikus templombelső 

 

2. Mária Terézia és II. József protestánspolitikája

 

a) A protestantizmus helyzete Mária Terézia uralkodása alatt

Mária Terézia magyarországi valláspolitikája egyenes folytatása volt apja célkitűzéseinek: a katolikus egyház hegemóniájának biztosítása, államvallás státusának erősítése, a két protestáns felekezet erősen korlátozott működésének biztosítása. Erről az útról egyik irányba sem kívánt letérni. Megerősítette a Carolina resolutiót, büntetést helyezett kilátásba a katolikus hitet elhagyó alattvalóknak, 1752-ben Pápán megszüntette a reformátusok nyilvános vallásgyakorlatát. Másrészt viszont betiltatta és elkoboztatta Padányi Biró Márton püspöknek a protestantizmus teljes felszámolását sürgető művét (Enchiridion de Fide), ugyanis az európai protestáns hatalmak, elsősorban Poroszország minden lehetőséget megragadott arra, hogy a magyarországi protestánsokkal szembeni fellépéseket diplomáciai fegyverként használja fel a Habsburg Monarchia ellen. A Szent Római Birodalom protestáns politikai csoportosulása (a Corpus Evangelicorum) porosz kezdeményezésre, az 1670-es évektől kezdve rendszeresen tiltakozott is magyarországi hitsorsosai elnyomása ellen. A Pragmatica Sanctio és Szilézia hovatartozása miatti kiélezett helyzetben Mária Terézia nem engedhette meg magának, hogy a magyarországi valláspolitika újabb támadási felületet nyisson ellenfelei számára. Ennek következményeit Biró püspöknek is viselnie kellett: merev magatartása miatt egyházmegyéjét nagyrészt politikai elszigeteltségben kormányozta.

Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben enyhülni kezdett a protestánsokkal szemben merev uralkodói álláspont. Ez minden bizonnyal már II. József befolyásával magyarázható, aki apja halála után, 1765-től társuralkodóként egyre nagyobb beleszólást nyert a Monarchia ügyeibe. Azokon a volt hódoltsági területeken, ahol 1731 előtt protestáns lelkészek tevékenykedtek, most sem akadályozták működésüket, és a Dunántúlon is enyhült a korábbi szigor. Amikor például 1777-ben leégett a téti evangélikus gyülekezet fatemploma, az uralkodó engedélyezte, hogy a hívek a falu szélén kőből épült templomot emeljenek, harangtorony és közvetlen utcai kijárat nélkül. Ez már konkrétan megelőlegezte a néhány évvel későbbi türelmi rendeletet.  

A protestáns konfessziók közül II. József türelmi rendeletéig a magyarországi evangélikusoknak négy egyházkerületük volt 209 egyházközséggel. Kisebb településeken is tartottak fenn latin iskolákat, legjelentősebb szellemi központjaik Sopron, Késmárk, Lőcse és Eperjes voltak. A reformátusok szintén négy szuperintendencia (egyházkerülete) keretében, 45 egyházmegyével (esperességgel) és 1258 egyházközséggel rendelkeztek. Két fő központjukban, Debrecenben és Sárospatakon egy-egy kollégiumot is fenntartottak.

 

b) II. József és a magyarországi protestantizmus

A magyarországi protestantizmus helyzetében gyökeres változást II. József 1780. október 25-én kiadott türelmi rendelete hozott. Ennek szövege a fejezet végén olvasható. József későbbi rendeleteivel ellentétben – nyilván az ügy jelentősége miatt – ügyelt arra, hogy a rendelkezés illeszkedjen a protestánsokra vonatkozó eddigi előírásokhoz. Formálisan nem mondta ki a két protestáns felekezet szabad vallásgyakorlatát, hanem továbbra is érvényben maradt a különbség nyilvános és magán vallásgyakorlat között: nyilvános vallásgyakorlattal a két protestáns felekezet továbbra is csak az eddig biztosított helységekben rendelkezett. A magán vallásgyakorlat fogalmát azonban annyira kitágította, hogy az majdnem megegyezett a nyilvános vallásgyakorlattal. Itt léptette érvénybe azt a híressé vált rendelkezést, hogy a protestáns gyülekezetek száz családonként templomot építhetnek, a templomnak azonban nem lehet harangtornya és utcai kijárata. Ugyancsak mérföldkő volt a dekretális eskü eltörlése. Így a protestáns értelmiség lelkiismereti konfliktus nélkül vállalhatott országos hivatalt. A vegyes házasságok kérdésében képviselt engedékenyebb álláspont szintén régi protestáns sérelmet orvosolt. A türelmi rendelet ugyan a két protestáns felekezeten kívül a magyarországi ortodox egyházra is vonatkozott, e vallási közösség tagjai azonban, mint hamarosan látni fogjuk, már korábban is jelentős kiváltságokat nyertek az uralkodóktól, így József rendelete nem jelentett számukra olyan átütő változást, mint az evangélikus és református alattvalóknak.

Ahogy korábban már láttuk, az 1790–1791. évi országgyűlés hosszas viták után végül a türelmi rendelettel összhangban szabályozta a magyarországi két protestáns felekezet helyzetét. Az 1791. évi 26. törvénycikk(1.) biztosítja a protestánsok szabad nyilvános vallásgyakorlatát, és (2.) templom- és iskolahasználatát; (3.) felmenti őket attól, hogy a katolikus papnak stólát (az egyházi szolgálatokért fizetendő illetéket) fizessenek; (4.) a hivatali kinevezéseket függetleníti az illető vallási hovatartozásától; (5.) a vegyes házasságok ügyében úgy rendelkezik, hogy ha az apa katolikus, minden gyermek az ő vallását követi, ha az anya katolikus, lányait katolikusként kell nevelni.

 

 

II. József türelmi rendelete, 1781. október 25.

 

A Királyi Helytartótanácsnak. II. József stb. Főtisztelendő és méltóságos stb.

Mivelhogy meg vagyunk győződve arról, hogy minden kényszer, amely az emberek lelkiismeretére erőszakkal hat, mindennél ártalmasabb, ezzel szemben az olyan helyes türelem, amilyet a keresztényi szeretet javall, mind a vallásra, mind az államra igen nagy haszon forrása, elhatároztuk, hogy e türelmet valamennyi császári és királyi örökös tartományunkban bizonyos törvényekkel erősítjük meg.

Ámde mivel ez a mi királyi gondoskodásunk Magyarországot s a hozzá csatolt tartományokat annál is inkább megilleti, miután ott ez idő szerint nem katolikus hitű lakosok, nevezetesen mind az ágostai, mind a helvét hitvallást vallók, valamint a görög szertartású nem egyesültek – amazok az ország külön, rájuk vonatkozó törvényeinek, emezek pedig királyi kiváltságoknak védelme alatt – élnek, éppen ezért kegyesen úgy akarjuk, hogy ugyanazon törvények és kiváltságok érintetlenül hagyásával, melyek a fent említett nem katolikusok javára eleddig kiadattak, s akár a vallásuk nyilvános gyakorlatát, akár polgári jogaikat és kiváltságaikat illetően rájuk is érvényesek, és melyekre tekintettel kevéssel lentebb, több kegyelmes királyi elhatározásunkat bővebben is ki fogjuk fejteni, ugyanazon Magyarország és kapcsolt tartományai többi kerületében, a szabad és királyi városokban s a községekben, mindenütt, ahol csak a nem katolikusokat akár a törvények, akár a kiváltságok vallásuk nyilvános gyakorlásától és más polgári jogok előnyeitől eltiltják, ugyanazon igaz keresztényi türelmet kell bevezetni és megszilárdítani, mégpedig ugyanolyan módon, ahogyan az a többi császári és királyi örökös tartományunkban megvan, s amely türelem a következő pontokból áll.

1. Minden nem katolikusnak, a helvét és az ágostai hitvallásúaknak éppúgy, mint a görög szertartású nem egyesülteknek, mindazon helységekben, melyekben a nyilvános vallásgyakorlat az ország törvényei avagy a kegyesen kiadott kiváltságok s az e rendeletet megelőzően megjelent királyi közérvényű elhatározások alapján nem illette meg őket, mint fentebb már érintettük, a magán vallásgyakorlatot – tekintet nélkül arra, hogy az adott helyen az valaha is szokásban volt-e vagy sem – kegyesen engedélyezzük.

2. Ezt a magán vallásgyakorlatot nem szabad abban a korlátozott értelemben felfogni, ahogyan azt eddig Magyarországon értelmezték, hanem úgy akarjuk, hogy az ágostai és helvét hitvallásúaknak, valamint a görög szertartású nem egyesülteknek minden olyan, nyilvános vallásgyakorlattal nem bíró helyen, ahol van száz nem katolikus család, s van elegendő, törvényes úton biztosított fedezetük imaházak, lelkészlakok, tanítólakások építésére, s ahol a lelkészek és a tanítók megfelelő ellátásáról gondoskodni képesek anélkül, hogy a szolgáltató népet ezekkel az adókkal túlságosan megterhelnék avagy a reá háramló állami adóterhek viselése tekintetében meggyengítenék, legyen szabad ugyanazon nem katolikusoknak, vagyis az ágostai és a helvét hitvallásúaknak, avagy a görög szertartású nem egyesülteknek magán imaházakat oly módon felépíteni, hogy ezeknek se tornyuk, se harangjuk, se közútról nyíló bejáratuk – olyan, mint a nyilvános templomoknak van – ne legyen; viszont mind e helyeken, mind pedig e településeken kívül szabadon meg kell nekik engedni még azt is, hogy lelkészeket és tanítókat alkalmazzanak, a számukra szükséges épületeket felépíthessék, s ennek megfelelően nemcsak ezekben a magán imaházakban végezhessék el minden vallási gyakorlatukat, de elláthassák betegeiket is. Továbbá

3. kegyesen elhatároztuk, hogy valamennyi örökös királyságunkban és tartományunkban, tehát e Magyar Királyságunkban s a hozzá csatolt tartományokban, valamint azokban a tartományokban és helyeken, ahol ugyanazon nem katolikusok közhivatalok, akadémiai méltóságok, polgárjog, lakhatási és hivatalviselési jog, javak birtoklási joga, polgári telekvásárlási jog betöltésére, illetve gyakorlására az ország törvényei vagy az e tárgyban kiadott kiváltságok alapján – mint jelesül a dalmát, a horvát és a szlavón királyságokban, sok szabad és királyi városban és kiváltságos községekben – vallásuk miatt képtelenek voltak, a továbbiakban e képességet minden időben, esetről esetre, e tekintetben minden nehézség támasztása nélkül, felmentés útján, császári és királyi kegyünk és kegyelmünk folytán meg kell nekik adni; a többi vármegyében és városban pedig a közhivatalok odaítélése tekintetében általános érvénnyel mellőzni kell a vallási különbség szempontját, és kizárólag az érdemeket, a tehetséget s a becsületes és keresztényi életet kell mérlegelni.

4. Úgy véljük, hogy az igaz keresztényi türelem megerősítéséhez az is hozzátartozik, hogy az ágostai és a helvét hitvallásúak ne legyenek kötelesek másként esküdni, csakis azon esküforma szerint, amely vallásuk hitelveinek megfelel. Továbbá, ugyane megfontolásból.

5. nem szabad egyetlen nem katolikust sem arra kényszeríteni, hogy a katolikusok istentiszteletén vagy szertartásain részt vegyen, még kevésbé szabad ilyen címen bárkit megbírságolni, s ilyesmire nem kötelezhetnek senkit a céhek törvényei vagy határozatai sem.

6.Kegyelmesen úgy akarjuk, hogy a fentiekben kifejtett magán vallásgyakorlat és a keresztényi türelem határai semmiképp se sértsék – mint azt a fentebbi pontokban már érintettük – az országnak ama, szabályos úton keletkezett törvényeit, azokat a – gyakorlat által is megerősített – kiváltságokat s azokat a kegyesen kiadott, közérvényű királyi elhatározásokat, melyek a fent említett ágostai és helvét hitvallásúaknak s a görög szertartású nem egyesülteknek sok helyen megadják a szabad vallásgyakorlatot és egyéb engedményeket; ugyanakkor azt is akarjuk, hogy más részről az országnak azon törvényei és kiváltságai is érvényben maradjanak, melyek az uralkodó vallás javára szólnak, jelesül Dalmát-, Horvát- és Szlavónországban, sok szabad és királyi városban és községben a nyilvános vallásgyakorlat tilalma tekintetében; ugyanakkor a legkegyelmesebben azt is akarjuk, hogy a fent leírt magán vallásgyakorlatot is az igaz keresztényi türelem fentebb elmondott velejáróit kizárólag királyi kegy és kegyelem folytán, felmentés formájában az említett országokban és városokban is engedélyezzék abban az esetben, ha e törvények és kiváltságok amazokkal ellentétben állnának.

Ezek tehát azok a törvények, amelyek szerint kegyelmesen megparancsoljuk az igaz keresztényi türelem haladéktalan bevezetését és megszilárdítását valamennyi császári és királyi örökös tartományban, így Magyarországon és a hozzá csatolt részekben is; és megparancsoljuk, hogy az előzőkben kinyilvánított kegyes elhatározásunk szolgálatában hagyják meg Hűségtek valamennyi főispánnak, hogy e törvényeket a gondjaikra bízott vármegyék legközelebbi nemesi megyegyűlésén hirdessék ki, s a megyei tisztségekre való jelölés alkalmával csakis a tisztes keresztény erkölcsöt vegyék számításba, mellőzve a valláskülönbség szempontját; ugyanígy adják tudtára Hűségtek ugyanezen elhatározásunkat – annak pontos megtartása céljából – valamennyi szabad és királyi városnak s az elkülönített portákkal rendelkező kerületeknek is; annak érdekében pedig, hogy mindaz, amit kegyesen elhatároztunk, mielőbb tudomására jusson mindenkinek, gondoskodjanak Hűségtek arról is, hogy jelen köriratunk közköltségen nyomattassék ki, s bárki által megvásárolható is legyen.

Miután pedig az ágostai és a helvét hitvallásúak, valamint a görög szertartású nem egyesültek sok közössége – a fentebbi királyi elhatározás előírásai szerint – az ilyen értelmű magán vallásgyakorlat engedélyezéséért Hűségtekhez fog fordulni, ugyanazon Hűségtekre méltóztatunk továbbra is átruházni azt a hatáskört, hogy ahol az elrendelendő és a nem katolikusok jelenlétében elvégzendő tüzetes vizsgálat alkalmával bebizonyosodik az, hogy a szóban forgó közösségnek megvan a kellő családszáma, megvannak az anyagi lehetőségei mind az épületek felépítésére, mind pedig a lelkész és a tanító ellátására,az adózók szerfeletti megterhelése nélkül, akkor, az ügyben hozzánk intézendő külön felterjesztés nélkül engedélyezhessék a fentebbiekben szabályozott magán vallásgyakorlatot királyi kegyünk és kegyelmünk folytán; ha pedig az lenne Hűségtek véleménye, hogy az ilyen közösség kérelmét nem kell teljesíteni bármely indok folytán, akkor úgy akarjuk, hogy erről nyújtsanak be hozzánk további előterjesztést, valamennyi indítóok felsorakoztatásával, hogy előbb egy újabb kegyes elhatározást bocsássunk ki az ügyben.

Minthogy pedig mindkét hitvallást vallók igen sok panaszt hoztak elénk, mi pedig nem is homályosan azt tapasztaltuk, hogy a helyes mértéktől jó néhány kérdésben eltévelyedett a gyakorlat s egyre többször alkalmat adott jogos panaszaikra, ami miatt azután mind a vallás megbecsülése, mind pedig az ország java kellő orvoslást kívánt meg ezekben az ügyekben, éppen ezért elhatároztuk, hogy mindazon felül, amit fentebb elrendeltünk az igaz keresztényi türelem módjával kapcsolatban, részleteiben még az alábbi engedményeket tesszük:

7. Minthogy mind ez ideig a különböző vallásúak közti házasságok megkötése másként nem volt megengedett, csakis úgy, hogy ha a felek biztosíték-nyilatkozatot adtak arról, hogy mindkét nembeli gyermekeiket a római katolikus vallásban fogják nevelni, úgy döntöttünk, hogy a reverzálisok e gyakorlatát mostantól kezdve eltöröljük ugyan, ám egyidejűleg állandó szabályként előírjuk, hogy a különböző vallásúak házassága esetében akkor, ha az apa katolikus hitű, valamennyi gyermek – mind a fiúk, mind a leányok – a katolikus vallásban nevelendők, s ezt az uralkodó vallás előjogának és kiváltságának kell tekinteni. Ha viszont az anya katolikus, az apa nem az, akkor a gyermekek kövessék nemük szerint a szülőket a tekintetben, hogy milyen vallásban nevelődjenek.

8. Ha olyan házasságban, ahol mindkét fél ágostai vagy helvét hitvallású, bármelyik fél a szent római katolikus hitre tér át, avagy ha a halál által bontódik fel a házasság, s az életben maradt fél a katolikus hitre tér, ugyanezt a szabályt kell betartani azoknak a gyermekeknek tekintetében, akik még kiskorúak; tehát, ha az apa tér át, valamennyi kiskorú gyermeke, nemre való tekintet nélkül, követi az apa vallását; ha pedig az anya tér át a katolikus hitre, akkor csak a saját neméhez tartozó kiskorú gyermekeit kell a katolikus vallásban nevelni. Egyébként a katolikusok semmiféle jogcímen nem követelhetik meg azt, hogy a nem katolikus szülőktől származó gyermekeket vagy árvákat a katolikus hitben nevelhessék.

9. Minthogy semmiképpen sem akarjuk azt, hogy a helvét hitvallásúakat, hitvallásuk ellenére zaklassák vagy éppen meg is büntessék a bábák által elvégezni szokott szükségkeresztség miatt, kegyesen megparancsoljuk, hogy a helyileg illetékes római katolikus egyházi vezetőket jelen kegyes elhatározásunk ez előírásáról tájékoztassák.

10.Általános érvénnyel megparancsoljuk, hogy a katolikus papok – ha nem hívják őket – ne tolakodjanak oda a nem katolikus betegekhez; ha azonban a beteg ezt kéri, akkor mind rokonai, mind a nem katolikus lelkészek ezt kötelesek megengedni; továbbá: legyen szabad a nem katolikus lelkészeknek a saját vallásukhoz tartozó rabokat nemcsak a börtönben meglátogatni – ahogyan az eddig is előírás volt -, hanem a halálos ítélet végrehajtásához is elkísérni; mindezt az ország valamennyi joghatóságának tudomására kell hozni, mégpedig azzal, hogy a legpontosabban tartsák is be.

11. Amint fentebb már kegyelmesen elhatároztuk azt, hogy a helvét és az ágostai hitvallásúaknak, valamint a görög szertartású nem egyesülteknek minden helységben, ahol nincs érvényben a nyilvános vallásgyakorlatuk, de elegendő az ott állandóan települt családok száma, s megvannak a szükséges anyagi feltételek is, meg kell engedni a magán vallásgyakorlatot, ebből magától értetődően következik, hogy hasonló esetben a saját vallású tanító felvételét is meg kell engedni. Ha pedig nem lenne saját vallású iskolájuk, s ilyen iskolát nem lennének képesek alapítani a családok csekély száma vagy az ilyen iskola fenntartásához szükséges anyagi erőforrások hiánya miatt, akkor úgy akarjuk, hogy a tetszésükre bízassék az, hogy gyermekeiket akár katolikus, akár bármely más valláshoz tartozó nem katolikus iskolákba küldhessék.

Egyébként ez alkalommal kegyesen meghagyjuk Hűségteknek, hogy miután mind az ágostai, mind a helvét hitvallásúaknak, de a görög szertartású nem egyesülteknek is minden, akár az országban, akár azon kívül levő alapítványáról pontos ismeretet kívánunk szerezni, kérjenek be ezekről Hűségtek megbízható tájékoztatást mind az ágostai, mind a helvét hitvallásúak, mind pedig a görög szertartású nem egyesültek bevonásával, folytassák le a szükséges vizsgálatokat ezekre vonatkozóan, s alázatosan előterjesztendő véleményükkel együtt terjesszék fel Hűségtek azokat haladéktalanul hozzánk; egyébiránt pedig továbbra is a legszigorúbban tilos mindenféle gyűjtés, akár nem katolikus diákok útján, akár pedig bármiféle más címen indítanák is azt; s ezt a továbbiakban is tiltsák meg Hűségtek ugyanazon országos hatáskörű közhivatalok, valamint a joghatóságok útján; parancsolják meg nekik kerületenként, hogy e tekintetben kellő éberséget tanúsítsanak.

12. Minthogy a gyakran említett ágostai és helvét hitvallásúak arról panaszkodnak, hogy a Magyarországon és a hozzá csatolt tartományokban újonnan bevezetett iskolarendszer, melyet az ő iskoláikra is kiterjesztettek, bizonyos módon sérti őket vallásszabadságukban, ezért kegyesen megparancsoljuk Hűségteknek, hogy hallgassanak meg egy-két magasabb képzettségű személyt az ágostai és a helvét hitvallásúak közül arra vonatkozóan, hogy ugyanazon tanulmányi rendszert hogyan lehetne ugyanazon protestánsok iskoláira alkalmazni vallásuk szabadságának megőrzése mellett; miután pedig megszerezték véleményüket,terjesszék fel azt hozzánk, hogy kibocsáthassuk új, kegyelmes elhatározásunkat.

13. Amint azt már a keresztény türelem megszilárdításáról szóló, fentebbi általános pontban meghatároztuk, hogy ti. valamennyi, a nem katolikusok javára hozott eddigi törvény, kiadott kiváltság és királyi elhatározás érvényben marad, ugyanúgy magától értetődik az is, hogy akinek birtokában közülük templomok vannak, azok használatában zavartalanul meg is kell hagyni őket, továbbá: sem istentiszteleteikben, sem vallásuk gyakorlatában semmiképpen sem gátolhatók; ha pedig esetleg tűzvész vagy rombadőlés következtében ezek a templomok elpusztulnának, a jövőben szabad legyen nekik ezek helyett fából vagy kőből újakat építeniük, miután megkapták erre Hűségtek engedélyét; csakis úgy azonban, hogy – amint arról a fenti általános pontban már szóltunk – az adózó népet nem szabad e költségek viseléséhez való hozzájárulással túlterhelni vagy meggyengíteni a reá háruló közadók viselése szempontjából. Nemkülönben

14. kegyelmesen elhatároztuk, hogy ott, ahol az evangélikusoknak leányegyházaik vannak, meg is maradjanak náluk, s ezeket semmiképpen se vegyék el tőlük; ugyancsak jóságosan megparancsoljuk, hogy azokat a leányegyházakat, melyek ez idő szerint a lelkészek kijárása szempontjából tilalom alá estek, s amelyek tekintetében kincstári pereket is indítottak, s e perek most is folynak, ugyanazon ágostai és helvét hitvallásúaknak vissza kell adni, a lelkészek kijárását a jövőben meg kell engedni, a folyamatban levő kincstári pereket pedig törölni kell; ebből kifolyólag e rendelkezésünket valamennyi helyi joghatósággal rendelkező római katolikus egyházi személlyel, továbbá valamennyi olyan világi joghatósággal, amelynek területén van ilyen, újabban vitássá tett leányegyház, hivatalos úton közölni kell.

15. A főrendek és a nemesek szokott lakóépületeiben levő imatermeket szabadon látogathatják a helybeli ágostai és helvét hitvallású lakosok s a szomszédos települések lakosai is, és ott saját vallásukat úgy gyakorolhatják, amint fentebb leírtuk a magán vallásgyakorlatot.

16. Minthogy a stólaszedés joga körül mindkét hitvallás követői panaszkodtak már, éppen ezért, hogy ezekben az ügyekben is megfelelő orvoslást alkalmazhassunk, kegyesen meghagyjuk Hűségteknek, hogy mielőbb nyújtsanak be hozzánk egy részletes tájékoztatást, saját véleményükkel együtt arról, hogy ez idő szerint általánosságban mi a helyzet a stólaszedés joga körül, és milyen szabályozásra lenne szükség; ennek érdekében pedig forduljanak Hűségtek az ügy előzményeihez, hogy ezáltal az ország törvényeit az ide vonatkozó kegyes királyi elhatározásokkal kombinálva, rendszerbe foglalt értekezést küldhessenek meg nekünk.

17.Minthogy eleddig a római katolikus püspökök az egyházlátogatások alkalmával a keresztség kiszolgáltatása szempontjából az ágostai és a helvét hitvallású lelkészeket is meg szokták látogatni s az említett lelkészeket ellenőrzik is, utóbbiakat e vizsgálatok alól kegyesen felmentjük, egyidejűleg jóságosan megengedjük, hogy a szuperintendensek saját vallásuk lelkészeit hivatalosan látogathassák azzal a kikötéssel, hogy e látogatások nem róhatnak újabb terheket az adózó népre, s nem szabad semmiféle gyűjtést sem kezdeményezni az adózók közt az ezzel kapcsolatos költségek fedezésére. Éppen ezért tudomásukra kell hozni, hogy szigorú büntetés vár rájuk, ha ilyen alkalmakkor bármit is kérnek, avagy csak elfogadni is merészelnek.

Továbbá: ha a fent említett szuperintendensek és az ágostai vagy a helvét hitvallású lelkészek gyűlést vagy zsinatot szándékoznának összehívni, elhatároztuk, hogy ezt – összhangban az 1715. évi 31. tc.-kel – olyan feltétellel engedélyezzük, hogy a tárgyalandó ügyeket, de minden egyes vitapontot is kötelesek legyenek nekünk előzetesen bejelenteni, ezután a tárgy ismeretében megtartható lesz a zsinat, mégpedig általunk kegyesen kijelölendő két királyi biztos jelenlétében, kik közül az egyik katolikus, a másik ugyanazon nem katolikus hitvallású legyen. Egyébként

18. az egész ország területén megváltoztathatatlan törvény legyen az, hogy senkire a vallása miatt – hacsak a polgári törvényeket és a jóságos királyi parancsokat meg nem szegi vagy a köznyugalmat háborító bűntettet el nem követ – sem pénzbeli, sem testi büntetést ki ne róhassanak; éppen ezért a közhatóságok útján kegyesen el kell rendelni azt is, hogy a katolikusok gondosan tartózkodjanak a nem katolikusokkal szembeni gyalázkodásoktól és szidalmaktól, viszont emezeknek is gondjuk legyen arra, hogy kerüljenek minden gúnyos kifejezést, különösen a hatóságokhoz felterjesztett iratokban és kérelmekben;elrendeljük továbbá azt is, hogy e közhatóságok kössék a földesurak lelkére is: parancsolják ők is meg ugyanezt saját alattvalóiknak.

Ezek tehát azok, amiket valamennyi császári és királyi örökös tartományunkra érvényesen a helyes keresztényi türelem bevezetéséről és megszilárdításáról szóló fentebbi határozatokon túlmenően, különösképpen Magyarország területére a továbbiakban betartandóknak és egyidejűleg betartatandóknak határoztunk el jóságosan. Ezért Hűségtek is kegyelmes elhatározásunk e pontjait a fentebb előírt módon, körözvények formájában tegyék közhírré, kivéve azokat, melyekre vonatkozóan megparancsolták, hogy előzetesen küldjék meg tájékoztatójukat és véleményüket nekünk; tegyék pedig közhírré azzal az általános megjegyzéssel, hogy egyébként mindazon törvényeket és dicső emlékezetű őseink, a magyar királyok által hozott közérvényű királyi elhatározásokat, melyek eleddig a vallás tárgyában keletkeztek – amennyiben azokat a fent részletezett elhatározásaink meg nem változtatják vagy alóluk felmentést nem adnak -, továbbiakban is pontosan tartsák be mindazok, akiket azok illetnek, ugyanakkor a fent elmondottak hatályba léptetésére az ország valamennyi közha­tósága, elsősorban pedig Hűségtek minden szempontból éberen ügyeljen.

 

 

3. Az ortodox kereszténység helyzete

 

a) Szerbek

Ahogy korábban már említettük, 1690-ben több ezer szerb család menekült Szerbiából Magyarország területére III. (Csernojevics) Arzén ipeki (Peć) pátriárka vezetésével. Az újonnan választott ipeki pátriárka 1706-ban tudomásul vette, hogy új ortodox metropólia alakult a Habsburg Monarchia területén, mely bizonyos fokú önállósággal bír, de az ipeki pátriárkátushoz tartozik. Az új metropóliát III. Arzén és utódai irányították. Az ipeki pátriárkátus 1776. évi megszűnése után a magyarországi metropólia de facto önálló (autokefál) lett. A metropólia központja kezdetben Krusedol, majd Szentendre volt. 1739-től kezdve az érsek-metropoliták Karlócára tették át székhelyüket. 1848-ban Ferenc József Rajacsics József karlócai érsek-metropolitának pátriárka címet adományozott, ezt azonban a többi ortodox egyház nem ismerte el. Az 1690-ben betelepült szerbekhez az 1737–1739. évi török háború alatt újabb hullám érkezett, akik egyházkormányzati szempontból szintén a karlócai érsek-metropolita joghatósága alá tartoztak.

A 18. század első felében kiépült a szerb ortodox egyházszervezet. Az uralkodótól kapott privilégiumra támaszkodva az érsek-metropolita vezetésével új eparchiák (egyházmegyék) alakultak az országban, a budai, bácsi, temesvári, verseci, valamint az aradi. Horvátország területén pedig létrejött a károlyvárosi eparchia. Ezeket a karlócai metropólia fogta össze. A budai püspök hamarosan áttette székhelyét Szentendrére, mely ma is szerb ortodox püspöki székhely.

A főként a Katonai Határőrvidékre betelepült szerbek katonáskodásuk fejében a 17. század végétől kiváltságokat kaptak az uralkodótól. Ennek része volt a karlócai érsek-metropolita és a szerb ortodox egyház autonómiája is. Ezeket a privilégiumokat Mária Terézia rendezte átfogóan 1779. évi rendeletében(Benignum Rescriptum Declaratorium Illyricae Nationis). Az érsek-metropolitát a karlócai egyházi gyűlés választotta, a püspököket ő nevezte ki. A gyűlés a század folyamán a magyarországi szerbek nemzeti törekvéseinek központjává vált, az érsek-metropolita pedig – ugyanúgy, ahogy az oszmán megszállás alatti Szerbiában az ipeki pátriárka – a szerbség vezetőjévé vált. A nemzeti törekvések 1790-ben oda vezettek, hogy a magyarországi szerbek kérték az uralkodót: állítson fel számukra a Magyar Kancelláriától független hivatalt, az általuk lakott déli területeket pedig szervezze külön tartománnyá. II. Lipót az Illír Kancellária felállításához hozzájárult, de a szerbek által lakott vármegyéknek a magyar közigazgatás alóli kivételébe nem. Az 1790. évi magyar országgyűlés, mint láttuk, ennek ellenére törvénycikket alkotott az ortodox szerbek egyenjogúságáról (1791. 27. tc.), majd az Illír Kancellária feloszlatása után az 1792. évi országgyűlés hozzájárult a karlócai érsek-metropolita és püspökei felsőtáblai tagságához (1792. évi 10. tc.). A szerb püspökök végül a reformkortól vettek részt aktívan a magyarországi közéletben.

 

b) Románok

Az 1698. évi gyulafehérvári unió megszüntette a román ortodox egyházszervezetet. Bár a 18. század folyamán az unióra lépett románság egy része visszatért az ortodoxiába, egyházszervezettel sem a Királyságban, sem pedig Erdélyben nem rendelkeztek. Így először a havasalföldi és moldvai metropoliták, majd a szerb ortodox egyházszervezet kiépülését követően a karlócai érsek-metropolita joghatósága alá helyezkedtek. A Királyság területén élő románok vallásuk miatt részesültek azokból a kiváltságokból, amelyek a szerbekre vonatkoztak, és az 1791. évi 27. törvénycikk előnyeit is élvezhették. Az erdélyi országgyűlés nem hozott ilyen törvényt, a Nagyfejedelemségben élő ortodox románság számára azonban 1761-ben metropólia létesült Brassóban. Ennek székhelyét 1784-ben Nagyszebenbe helyezték át.

 

Ortodox ünnepi liturgia 

 

4. Erdély felekezeti berendezkedésének változásai

 

a) Abszolutista egyházpolitika

Mint láttuk, az oszmán hódítás idején az erdélyi püspök és kanonokjai nem működhettek a Fejedelemségben. A püspökség és a káptalan visszaállítása végül csak III. Károly idejében történt meg. A még II. Rákóczi György fejedelemsége alatt kiadott Approbatae constitutiones nagymértékben korlátozták az erdélyi katolicizmust. Ezt az erdélyi katolikus rendeknek hosszas küzdelem után végül az 1743–1744. évi erdélyi országgyűlésen sikerült hatályon kívül helyeztetniük. Ez a küzdelem is mutatja, hogy a Habsburg uralom ellenére a protestantizmus a 18. században is megőrizte politikai pozícióit Erdélyben.

Az erdélyi katolicizmus politikai képviseletét a világi katolikus rendekből szerveződött Katolikus Státus látta el, melynek megalakulásáról már korábban volt szó. Az 1711. évi medgyesi státusgyűlés a katolikus országos ügyek tárgyalására három egyházi és nyolc világi tagból álló bizottságot jelölt ki. Ez lett az előfutára a Státus későbbi huszonnégy tagú igazgatótanácsának. A Státusnak sikerült elérnie, hogy befolyást gyakorolhasson az erdélyi püspöki szék betöltésére. III. Károly engedélyével ez 1722-től meg is valósult: a Státus három jelöltet terjeszthetett fel az uralkodóhoz, közülük nevezték ki a püspököt. Az utolsó püspök, akit a Státus jelölt, a piarista szerzetes Bajtay Antal, II. József történelemtanára volt. Ő 1760-tól ült az erdélyi püspöki székben. Halála után Mária Terézia már nem várta meg a Státus jelöltjeit, hanem saját belátása szerint nevezte ki Bajtay utódait.

A Státus autonómiáját Mária Terézia tovább csökkentette az 1767-ben felállított Catholica Commissio intézményével. Az uralkodónő ennek a bizottságnak a hatáskörébe utalta az összes alapítvány és iskola kezelését. Más területen is érződött az állami beavatkozás erősödése, mint például joghatósági, házassági és vagyonkezelési ügyekben. De az uralkodó itt is hozzájárult a pasztoráció elősegítéséhez: a korszakban 118 új plébánia létesült, melyek egy részét Erdélyben is szerzetespapok látták el. Ezek az intézkedések, valamint az ortodox felekezetűekkel létrejött unió támogatása jelentősen megerősítette a korábban háttérbe szorított erdélyi katolicizmust.

 

b) Szerzetesrendek

Ugyanúgy ahogy a királyságban, Erdélyben is a jezsuiták és a ferencesek tevékenysége volt a leginkább számottevő. A jezsuiták kolozsvári gimnáziuma, melyet még Báthori István alapított 1581-ben, a rendtagok többszöri elűzése után végül 1701-ben újra megnyitotta kapuit. Az akadémia is megkezdte működését, melyet Mária Terézia 1753-ban egyetemi rangra emelt. Ezenkívül a jezsuiták – nagyszombati és kassai mintára – nemesi konviktust és árvaházat létesítettek, nyomdát, papírmalmot és gyógyszertárat működtettek. Kolozsváron kívül a jezsuitáknak Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Brassóban és Nagyszebenben kisgimnáziumuk volt. A rend feloszlatása után a kolozsvári intézményeket a piaristák vették át.

A konventuális ferencesek, vagyis a minoriták a korszakban hat helységben alapítottak kolostort. Az obszerváns ferenceseknek ennél is több, tizenkilenc rendházuk nyílt meg. Így minden jelentősebb erdélyi településen jelen voltak. Lelkipásztori szempontból legjelentősebb ferences kolostornak a csíksomlyói bizonyult, amely a török kor hányattatásai után a 18. század végén új erőre kapott.

 

c) A csíksomlyói búcsú

Az erdélyi katolicizmus legfontosabb kegyhelye a 15. századi eredetű csíksomlyói Sarlós Boldogasszony templom. A szentélyében őrzött Napbaöltözött Asszony szobrát különleges tisztelet övezi. A kegyhelyet az itt lakó ferences szerzetesek gondozzák. A Pünkösd szombatján tartott búcsúkra nemcsak Székelyföldről, hanem egész Erdélyből, sőt annak határain kívülről is számos zarándok érkezik a mai napig. A hagyomány szerint a búcsú az 1567-ben lezajlott hargitai csata emlékére alakult ki, amikor János Zsigmond fegyverrel akarta az unitárius felekezetre történő áttérésre kényszeríteni a székelységet. Míg a férfiak a Hargitán János Zsigmond katonáival harcoltak, az asszonyok és a gyermekek a kegytemplomban imádkoztak a csata kedvező kimeneteléért. A győztesen visszatérő székelyeket az ütközet végeztével feleségeik és gyermekeik zöld ágakkal köszöntötték.

 

 Báró Henter Antal által 1817-ben állíttatott emléktábla a minden valósznínűség szerint fiktiv hargitai csata emlékére.

 

A hargitai vagy másképpen nagyerdei vagy tolvajosi csatát a korabeli történeti munkák sokáig nem említik, először 18. század végi feldolgozásokban bukkan fel, több, egymástól eltérő, és részben egymással ellentmondó változatban. Nagyon valószínű tehát, hogy a hargitai csata a csíksomlyói búcsú utólagos eredetmítosza, annak nincs történeti alapja. Megjelenése a kegyhely körüli, a csodálatos gyógyulásokról szóló, megszaporodó beszámolók miatti vizsgálatokhoz köthető. Elképzelhető, hogy az unitárius János Zsigmond katonái és a székelyek közötti hargitai csata a II. József intézkedései elleni küzdelem, és az ezzel összefüggésben kiújuló katolikus-protestáns ellentét múltba vetítése.

Az 1770-es évektől zajló vizsgálatok végül 1798-ban zárultak le, amikor a kegyszobrot Batthyány Ignác erdélyi püspök csodatévő erejűnek nyilvánította. A csíksomlyói búcsújárásnak már a középkorban voltak előzményei, tehát valójában jóval korábbi az 1567. évi állítólagos eseményeknél. Ezeket kezdetben a templombúcsúhoz, Sarlós Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódtak (Szűz Mária látogatása Erzsébetnél – július 2-a). A török kor alatt a búcsújárások valószínűleg szüneteltek, és csak a 17. század végén éledtek újjá. Az 1720-as évektől vannak megbízható adatok a búcsúk megtartására, amelyeket ekkor már a ma is ismert időpontban tartották. A következő évtizedekben a feljegyzések szerint évente nagy tömeg vett részt a pünkösdi csíksomlyói búcsún, Csíksomlyó jelentős vonzáskörzettel rendelkezett. Tehát a székelyföldi kegyhely felvirágzása az előző példákhoz hasonlóan szintén a barokk Máriatisztelet kibontakozásához köthető. A felekezeti ellentétek háttérbe szorulásával pedig egyre inkább nemzeti kegyhellyé alakult.

 

 

1790/91. évi 26. törvénycikk

a vallás ügyéről

Amikor a karok és rendek az örökké tartó egyetértésnek és egyesülésnek köztük való megállapítása végett igazságosnak ismerték el, hogy Magyarország határain belül a vallás ügye egyedül az 1608. és 1647. évi törvények alapjára helyeztessék vissza, és hogy következésképen úgy az ágostai, mint a helvét hitvallást követő evangélikus honlakosok örökre visszaállított szabad vallásgyarkorlatának alapjául és szegletkövéül az idézett 1608. évi, koronázás előtti 1. cikkelybe foglalt és a törvénykönyvbe beiktatott bécsi békének, valamint az 1647:/5. törvénycikkbe iktatott linci békének tartalma fogadtassék el és ujittassék meg; azért Ő szent felsége kegyelmes jóváhagyásával (a papságnak és katholikus világi urak valamely részének ellenmondása nem állván ellen, sőt örökre semmi erővel nem birván) határoztatik:

1. Hogy a későbbi törvényeket és cikkelyeket, valamint a kiváltságokat, leiratokat és utasításokat figyelembe nem vévén, ezentúl a vallás gyakorlata, a templomok, tornyok, harangok, iskolák, sirkertek és temetők szabad használatával, úgy az országzászlósoknak, mágnásoknak és nemeseknek, mint a szabad királyi városoknak, s az összes karoknak és rendeknek, saját jószágaikon és a királyi ügyészség birtokain, a mezővárosokban és falvakban mindenütt szabadon hagyassék, és senki közülök, bármily rendű és állapotú legyen, annak szabad használatában és gyakorlatában semmiféle szín alatt, Ő felsége vagy bármely más földesúr által ne háborgattassék vagy akadályoztassék; a parasztok is, akár mezővárosiak, akár falusiak, bármely földesúr és a királyi ügyészség jószágain, az ország közbékéje és nyugodalma végett, a vallás szabad használatában, gyakorlatában és módjában Ő szent felsége, vagy hivatalnokai, vagy földesuraik által hasonlóképen semmi módon, avagy semmi szín alatt ne háborgattassanak és akadályoztassanak.

2. Az ekképpen kijelentett szabad vallásgyakorlatnak bővebb megszilárdítása végett azonfelül nyilvánittatik, hogy az már sehol sem magánjellegű többé, hanem mindenütt nyilvános, s ennélfogva a magános és nyilvános jellegű gyakorlat közötti különbség teljesen megszűnvén, szabadságukban álland az evangélikusoknak, az alább megirt módon jövendőben azon helyekre is, melyek eddigelé fiókhelyeknek tekintettek, és mindazokra, melyekben az evangélikusok szükségesnek vélik, egyházi szolgákat beállítani, templomokat tornyokkal vagy azok nélkül, lelkészlakásokat és iskolákat, valamint különbség nélkül azon helyeken is, hol gyakorlatuk van, minden további folyamodás nélkül fölállítani vagy helyreállítani, azon biztosítás mellett azonban, hogy mivel az adózó nép föntartása a közigazgatásnak főföladatát teszi, azon helyeken, hol ezentúl a szabad vallásgyakorlat behozatalával valamely új templomot, vagy imaházat építeni, vagy lelkészt beállítani kellene, előlegesen az illető vármegye által kiküldendő vegyes bizottság segítségével, azonban az egyházmegyei ember befolyása nélkül, a szükséges költségek és kiadások, meg az adózó nép ereje, valamint az ott állandó lakással bíró lelkeknek vagy családoknak a nyilvános vallásgyakorlat azután való föntartására képes száma, a földesúr közbejövetelével megvizsgáltassanak, megismertessenek és a vármegyének bejelentessenek, a hol bizonyítvány adatván a felől, hogy elegendő alappal vannak ellátva, továbbá, hogy a vallásgyakorlat föntartására szükséges szám megvan: a földesúr kötelezve leend az egyház, lelkész és iskola számára alkalmas belső vagy gyöptelket adni; a katholikus községek pedig az ily egyházak vagy iskolák fölállításához vagy javadalmazásához költséggel, avagy igás vagy kézi munkával járulni semmi módon nem lesznek kötelezve, a mi az evangélikus földesurak és községek részéről is, az újonnan fölállítandó római katholikus egyházakra és lelkészlakokra vonatkozólag, meg fog tartatni; az evangélikus nemesek vagy földesurak joga a szabad vallásgyakorlat behozatala, valamint a templomok s lelkészlakok fölállítása és javítása iránt, egyszer mindenkorra megszoritatlannak és korlátlannak nyilváníttatván.

3. Az evangélikusokat illető szabad vallásgyakorlat következményeképpen, legyenek azok akár iparos, akár más bármely sorsú és állapotú emberek, nem véve tekintetbe a céhek kiváltságait, sem miseáldozatokra, sem körmenetekre, sem a saját vallásukkal ellenkező más szertartásokra és cselekvényekre semmiféle címen és büntetéssel ne kényszeríttessenek, vagy e címen teljesítendő bármily nevezetű adózásokra ne köteleztessenek.

4. Mind a két hitvallású evangélikusok azokban, melyek a vallásra tartoznak, egyedül vallásuk felsőségeitől függjenek; hogy pedig ez a fokozatos felsőség a vallás dolgában a maga bizonyos rendjében álljon fönn: Ő szent felsége föntartja magának úgy a nevezett felsőség rendezésére, mint a többi fegyelmi részekre nézve is, egyébként a vallás szabadságának érintése nélkül, oly rendet állapítani meg, mely azon vallás úgy világi tagjainak, mint egyházi szolgáink közös helyeslésével legcélszerűbbnek fog tartatni.

Ennélfogva Ő császári királyi felsége, az őt megillető legfőbb felügyeleti hatalomnál fogva, mind a két hitvallású evangélikusokat meg fogja ezután hallgatni, s egyúttal gondoskodni fog, hogy ezen dologban bizonyos és az ő vallásuk elveihez alkalmazott rend állapíttassék meg. Addig pedig rendeltetik, hogy a vallás ügyében saját hitvallásaik zsinatai által a maga módja szerint alkotott kánonok, a melyeknek ugyanis jelenleg használatában vannak, és az ezentúl e törvény által meghatározott módon alkotandók, sem kormányszéki parancsok, sem királyi határozatok által megváltoztathatók ne legyenek; szabadságukban álland tehát nekik nemcsak mindenféle gyűléseket tartaniok, hanem zsinatokat is, előre meghatároztatván azonban ő apostoli királyi felsége által esetről esetre mind az azokban részt vevő személyek száma, mind az ott tárgyalandó ügyek, ara a helyre, a melyet ők maguk fönt nevezett Ő felségének előleges beleegyezésével választandanak, összehívniok, úgy azonban, hogy az egyik vagy másik hitvallású evangélikus egyházkerületek ezen, mint mondva volt, Ő felségének előre bejelentendő zsinataikra, ha föntnevezett Ő felségének úgy fog tetszeni, királyi embert is valláskülönbség nélkül, nem ugyan igazgatás vagy elnöklés, hanem csupán felügyelet végett, oda bocsátani tartozzanak, és az így alkotott kánonok és szabályok csak miután a királyi főfelügyeleten átmentek és helybenhagyást nyertek, bírjanak érvényesség erejével, egyébiránt mindenekben érintetlenül hagyatván a király legfőbb felügyeletének az ország törvényes kormányszékei útján gyakorlandó hatalma, épségben maradván fönt nevezett Ő felségének a mindkét hitvallású evangélikus egyház lelki ügyei körül megillető többi királyi jogai is, melyeknek csorbítását Ő felsége sohasem engedendi meg.

5. Nemcsak azon mind alsó, mind grammatikai iskolákat, melyekkel bírnak, megtartaniok, hanem újakat és mindenütt, a hol szükségesnek látszik, valamint felsőbbeket is, ezeket azonban előleges királyi jóváhagyás hozzájárulásával, állítani s azokba mestereket, tanárokat, igazgatókat, aligazgatókat hívni és őket elbocsátani, számukat szaporítani vagy csökkenteni, valamint bármely iskoláik részére úgy helybeli, mint felsőbb és legfelsőbb tanfelügyelőket vagy gondnokokat hitvallásuk tagjai közül választani; a tanítás és tanulás módját, szabályát és rendjét (érintetlen maradván ez iskolákra nézve és fönt nevezett Ő felsége legfőbb királyi felügyeletének, mint mondatott, az ország törvényes kormányszékei útján gyakorlandó joga) megállapítani a jövendő időkben mindig szabad legyen a mindkét hitvallású evangélikusoknak; a közoktatási rendszer azonban, mely a karok és rendek alázatos előterjesztéséhez képest Ő felsége által lesz meghatározandó, ezen iskolákra is egyaránt ki fog terjesztetni, de ide nem értvén a vallási tantárgyakat, melyek minden vallásnak saját rendelkezése alatt kell hogy maradjanak. Azonkívül tanulóiknak adomány elfogadása és az egyházi szolgálat segítése végett a jóltevőkhöz nemcsak biztosan járulniok, hanem tanulmány céljából külföldi akadémiákra és minden akadály nélkül menniök, és a részökre alapított ösztöndíjakat elfogadniok szabad legyen. Továbbá megengedtetik úgy symbolikus, mint theologiai és az áhítatosság gyakorlására tartozó könyveiket, a maguk által rendelendő és a királyi helytartótanácsnak névszerint bejelentendő saját felekezetökbeli külön könyvvizsgálók felügyelete alatt szabadon kinyomatniok; oly föltétel alatt azonban, hogy ezen könyvekben a katholikus vallás ellen semmi gúny vagy sértés ne foglaltassék, a felelősség terhe az ily gúny és sértésért a kinyomatást engedélyezőkre hárulván; azon királyi rendelet továbbá, hogy az újonnan nyomtatott könyvekből három példány a királyi helytartótanács útján mindenkor Ő felségéhez beküldessék, ezen könyvekre is kiterjesztetik.

6. A papi bérnek vagy ágybérnek eddig az evangélikusok által a katholikus lelkészek és mesterek vagy más egyházi szolgák részére akár készpénzben, akár terményekben vagy munkában teljesített fizetése jövendőre teljesen szűnjék meg, és ezen országgyűlés törvénycikkeinek kihirdetésétől számítandó egy negyedév múlva többé sehol ne szedethessék, ha csak az evangélikusok a nevezett lelkészek szolgálatával önként nem éltek volna, mely esetben azon cselekményekért a katholikusokkal egyenlő papi bért tartoznak fizetni. Hogy pedig a katholikus lelkészeknek ez elvesztett jövedelmekért mi módon legyen kárpótlás nyújtandó? az iránt a helytartótanács meg fog hallgattatni, de egyszersmind az is kijelentetik, hogy Ő felsége sohasem járuland ahhoz, hogy ezen kártalanítás címén akár az adózó népre, akár a királyi kamarai kincstárra valami újabb teher háruljon. Templomok, lelkészlakok vagy iskolák építése vagy javítása alkalmával pedig sem a katholikus nép az evangélikusnak, sem az evangélikus nép a katholikusnak kézi vagy szekeres munkát adni ne köteleztessék, s az ez iránt kötött szerződések semmiseknek tekintendők.

7. Mind a két hitvallású evangélikus lelkészek beteg és fogoly hitsorsosaikat, a szokott rendőri óvatosság alkalmazása mellett, mindenkor és mindenütt szabadon látogathatják, halálra előkészíthetik és a halálra ítéltek mellett nyilvánosan is a kivégzés helyén, úgy azonban, hogy beszédet ne tartsanak, megjelenthetnek; a római katholikus papoknak pedig, midőn betegek, foglyok és halálra ítéltek által hivatnak, a megjelenés, a szokott rendőri biztosítás alkalmazása mellett, semmiképpen meg ne tagadhassék.

8. Úgy a nagyobb, mint a kisebb közhivatalokra nézve határoztatik, hogy azok a magyar állam iránt érdemesült és a törvény által megkívánt minősítéssel bíró honfiaknak valláskülönbségre való tekintet nélkül adományoztassanak.

9. Az evangélikusok a törvényben előirt eskü letételétől, a mi annak záradékát (a boldogságos szűz Máriát, Isten szentjeit és választottait) illeti, menteknek nyilváníttatnak.

10. Az evangélikusoknak egyházaik, lelkipásztoraik, mindenféle iskoláik, valamint kórházaik, árvaházaik, és az ágostai s helvét vallású bármely szegények avagy az ifjúság részére tett vagy jövőben teendő alapítványai, valamint a könyöradományok tőlük semmiképpen el ne vétessenek, se kezeikből s igazgatásuk alól semmi szín alatt ki ne vétessenek; ez alapítványok igazgatása továbbá közülök azoknak kezében, kiket helyes renddel illet, épségben és érintetlenül meghagyassék; azok az alapítványok pedig, melyek mind a két hitvallású evangélikusoktól az utolsó kormányzat idejében netalán elvétettek, azonnal visszaadassanak, a király főfelügyelete, hogy ez alapítványok az alapítók szándéka szerint kezeltessenek és fordíttassanak céljokra, ezekre is kiterjesztetvén.

11. Mind a két hitvallású evangélikusok összes házassági ügyeiben a bíráskodás saját egyházi székeikre hagyassék; Ő szent felsége azonban, királyi tisztéhez képest meghallgatván magukat a mindkét hitvallású evangélikusokat, előlegesen alkalmas módról fog gondoskodni nemcsak arra nézve, hogy az egyházi székek a pörlekedő felek mindenoldalú biztossága érdekében kellőképen szerveztessenek, hanem, hogy azok az elvek is, a melyek szerint az egyházi székek a maga idejében a házassági pereket elbirálandják, felügyelet és megerősítés céljából hozzá fölterjesztessenek. Addig is pedig ezen házassági ügyek az utóbbi években érvényes elvek szerint a világi bíróságok által, ugyanis a vármegyékben és saját bírói hatósággal ellátott kerületekben azok törvényszékei által, a szabad királyi és a bányavárosokban pedig azoknak tanácsa előtt fognak ítéltetni; érintetlenül hagyatván a királyi és a dolog természetéhez képest a hétszemélyes táblához való föllebbezés; annak határozott kifejezésével azonban, hogy az elválási ítéletek csupán csak polgári hatásukra nézve tekintessenek mindenütt érvényeseknek, a püspököket pedig a házassági kötelék ilyen semmiségének elismerésére és a katholikusokra való kiterjesztésére nem kötelezhetik. A mi a hazai törvénnyel tilalmazott, az evangélikusok elvei szerint pedig megengedett ízekben való fölmentéseket illeti, az evangélikusokat Ő szent felsége egyszer mindenkorra kiveszi azon kötelezettség alól, hogy az ilyen fölmentéseket, tudniillik a harmadik és negyedik ízben, tőle kérjék, úgy mint ezt már előbb is a kegyeletes emlékű felséges császár és király, II. József, az Ő szeretett testvére, elrendelte volt.

12. Mind a két hitvallású evangélikusok az ily módon alkotott és örök érvényű törvény rendelkezése által szabad vallásgyakorlatuk, valamint templomaik, iskolák és lelkészlakjaik, nemkülönben alapítványaik megtartása iránt mindenképen biztosíttatván, a köztök és római katholikus vallást követő honlakosok közötti béke és egyetértés további megszilárdítása végett határoztatik, hogy a mondott templomok, iskolák, lelkészlakások és alapítványok tekintetében (épségben maradván azonban a Szirmai- és Hrabovszky-, valamint az Apaffi-féle alapítványokra nézve az evangélikusok igényei, a mennyiben azt bizonyítékokkal tudják támogatni) mind a két részről a jelenlegi birtokállapotot vétessék zsinórmértékül, oly módon, hogy ezentúl a katholikusok alapítványai a katholikusok, az evangélikusokéi pedig az evangélikusok javára fordíttassanak, és így jövendőre nemcsak hogy ezeknek további visszakövetelése mind a két részről megszüntetendő lesz, hanem templomok, iskolák és lelkészlakok elfoglalását soha ezentúl bármely szín alatt megengedni nem lehet; azok pedig, a kik ily erőszakos foglalásokban magukat bűnösökké teszik, az 1647/14. törvénycikk szerint, 600 magyar forint büntetésben marasztaltassanak el.

13. Mivel a katholikus vallásról való áttérés a békekötések értelmében bevett evangélikus vallások bármelyikére a katholikus vallás elveivel ellenkezik; nehogy ez vaktában történjék, az efféle előforduló esetek Ő királyi szent felségének tudomására hozandók lesznek; szigorú büntetés alatt hagyassék meg továbbá, hogy végül senki se merészeljen valamely katholikust bármiféle módon az evangélikus vallás fölvételére csábítgatni.

14. Már föntebb ki lett jelentve, hogy az evangélikusok ezen jogai egyedül Magyarország határain belül bírnak érvénnyel; minélfogva Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok helyhatósági törvényeik további használatában meghagyatnak, és így azon országok határain belül az evangélikusok sem jószágok bírására, sem akár nyilvános, akár magánhivatalok viselésére nem képesek; szabadságukban maradjon azonban az ágostai és helvét hitvallású evangélikusoknak azon országokban is a törvény rendes útján visszakövetelniök ősi ingatlan jószágaikat, melyekre ha valamely birtokjogot nyernek, Ő felsége föntartja magának kártalanításukról gondoskodni; azonkívül azon Alsó-Szlavoniában fekvő, részint ágostai, részint helvét hitvallást követő nehány falu ezentúl is nemcsak hogy semmiképpen ne háborgattassék, hanem szabad vallásgyakorlatukban oly módon, a mint jelenleg élnek, továbbra is meghagyassanak; végül kereskedés vagy gyáripar végett szabad legyen mind a két hitvallású evangélikusoknak bérleti jogon, de minden akár nemesi, akár polgári telek tulajdona nélkül, ugyanott lakniok.

15. A vegyes házasságokból, melyek mindenkor a katholikus lelkészek előtt lesznek kötendők, a melyek ellen azonban bármely akadályt akármilyen szín alatt emelni tilos legyen származott és származandó gyermekek, ha az atya katholikus, az ő vallását kövessék; ha pedig az anya katholikus, akkor csak a fiúgyermekek követhessék atyjok vallását.

16. Valamint azon házasságokból, melyek már megkötésök idején vegyesek valának, úgy az olyanokból eredő perek is, melyek az egyik félnek az evangélikus vallásra való áttérése következtében váltak vegyesekké, mivel mind a két estben valóságos szentségről van szó, a katholikusok szentszékei elé tartoznak.

17. Az ágostai és helvét hitvallású evangélikusok a katholikusoknak most szokásban levő ünnepeit a nyilvánosság előtt, de nem magánkörben, a hol zajos munkákon kívül minden egyebet lehet végezni, tartoznak a közbotránkozás elkerülése végett megtartani, azzal a hozzáadással, hogy a földesuraknak és minden családfőnek tiltva legyen, akár katholikus, akár evangélikus jobbágyaikat és cselédjeiket ünnepeik, szertatásuk és áhítatosságuk megtartásában akadályozni.

 

1790/91. évi 27. törvénycikk

a görög nem egyesült vallásúakról

Ő királyi apostoli szent felsége kegyelmesen beleegyezni méltóztatik, hogy az ország görög nem-egyesült lakosai, kik az országban polgárjoggal bírnak, megszüntetésével az ellenkező törvényeknek, a mennyiben azok a görög nem-egyesültekre vonatkoznak, más honlakosok módjára, Magyarországban és a kapcsolt részekben jószágok szerzésére s birtoklására és minden hivatal viselésére képesek legyenek. Egyebekben a királyi felségnek a papság, egyház, vallás körül, a melynek gyakorlása nekik teljesen szabad lesz, továbbá az alapítványok, a tanulmányi rendszer, az ifjúság nevelése, valamint az ország alaptörvényeivel nem ellenkező kiváltságaik irányában megillető jogai, a mint azokat a szent felség dicső emlékezetű őseitől vette, úgy föntebb említett Ő felsége részére továbbra is épségben maradván.