XVI. Szerzetesség és hitélet a török kiűzése után

1. Szerzetesrendek virágzása és hanyatlása

 

Ahogy korábban már említésre került, a 18. századi katolikus expanziót a megyéspüspökök és az uralkodók erőfeszítései ellenére az egész korszakban hátráltatta az egyházmegyés papság elégtelen száma. Ezért a lelkipásztorkodásban a század elején komoly szerepet vállaltak a szerzetesközösségek. Így joggal nevezhetjük a század első felét a magyarországi szerzetesség második virágkorának. A kép azonban ennél összetettebb. Az újabb kutatások egyrészt kimutatták, hogy európai viszonylatban a magyarországi szerzetesek száma korántsem kiemelkedő: míg például a nagyjából egymilliós lakosságú Alsó-Ausztriában a század közepén hozzávetőleg 1 800 szerzetes működött, addig Magyarországon ugyanekkor mintegy nyolcszor annyi lakosra csak alig több mint 4 600 szerzetes jutott. Másrészt a szerzetesközösségek újratelepülését a század elején sokszor kísérték konfliktusok. A magyarországi főpapság általánosságban a trienti reformszellemnek megfelelő úgynevezett szabályozott papi közösségeket, mindenekelőtt a jezsuitákat és a piaristákat támogatták. Különösen a monasztikus hagyományokat őrző rendek (bencések, ciszterciek) megítélése már ambivalens volt: az alapvetően kontemplatív (szemlélődő) életformát és nagybirtokos gazdálkodást folytató apátságok tevékenysége nehezen volt összeegyeztethető a kor szerzetesi ideáljával. Ráadásul az apátságok jó része a Habsburg Monarchia más tartományaiban fekvő szerzetesközpontokhoz tartozott, és az itt élő szerzetesek többsége sem volt magyarországi származású, így a magyar főpapság és a vármegyei nemesség idegenként tekintett rájuk.

A koldulórendek megítélése a század első felében még alapvetően pozitív volt, hiszen a városokban élve és a falvakat járva nagymértékben tehermentesítették az egyházmegyés papságot. A kutatások igazolták, hogy egy-egy rendház több tíz, néha száz kilométeres körzetben pasztorálta a környék falvait. A ferences szerzetesrend-család (obszerváns ferencesek, kapucinusok, minoriták), valamint a domonkosok ráadásul az oszmán hódoltság idején is megőrizték intézményrendszerük egy részét, így kevesebb szervezőmunkát igényelt a török kor utáni újrarendeződésük.

A század közepétől fogva a felvilágosodás hatására jelentősen megváltozott a szerzetesekről alkotott kép. Ahogy már korábban utaltunk rá, egyházi és világi körökben egyaránt egyre bizalmatlanabbul tekintettek a szerzetesi életformára. A hasznosság elvétől vezérelve a monasztikus hagyományokat folytató szerzetesközösségeket egyre inkább szükségtelennek tartották, annak ellenére, hogy sokuk – felismerve a változó időket – részt vállalt a lelkipásztorkodásból és az oktatásból. A koldulórendek megítélése is negatív irányba fordult: mivel vagyonnal nem rendelkeztek, ezért nevükhöz hűen a lakosság adományaiból tartották fenn magukat. Ez viszont sokak szemében egyet jelentett az amúgy is szegény népesség terheinek növelésével. Mint láttuk, a felvilágosodás kori egyházi és világi gondolkodók, különösen a jozefinizmus hívei csak olyan szerzetesközösségek tevékenységét tartották elfogadhatónak, amelyek biztos anyagi háttérrel rendelkezve a társadalom számára hasznos tevékenységet folytattak.

Ahogy korábban említettük, a jezsuiták, akik a két fenti kritériumnak megfeleltek, azért kerültek mégis a kritika célkeresztjébe, mert teológiai felfogásukban, oktatási elveikben, vallásgyakorlatukban stb. a kortársak az elavultnak tekintett barokk katolicizmus továbbélését látták. Ráadásul a rend politikai befolyását kihasználva harcban is állt az új eszmék terjesztőivel. Ez Magyarországon főként a cenzúra területén mutatkozott meg. Amíg ugyanis Mária Terézia nem központosította a Monarchia cenzúráját, a Magyarországra behozott és itt megjelent műveket túlnyomórészt jezsuita szerzetesek vizsgálták át, akik a protestáns irodalom mellett főként a „libertinus”, vagyis a felvilágosodás hatására megjelenő, szabadosnak tekintett művek terjesztését próbálták megakadályozni. A Gerard van Swieten vezetésével működő bécsi cenzúra azonban, melynek illetékessége Magyarországra is kiterjedt, már utat nyitott az új eszmék terjesztésének, köztük a janzenista ihletettségű vallási műveknek, és rövidesen éppen a jezsuiták által propagált lelkiségi irodalom gátjává vált.

Az alábbiakban külön foglalkozunk a jelentősebb szerepet betöltő szerzetesközösségekkel, kiemelve század elejei kibontakozásuk és századvégi hanyatlásuk főbb eseményeit.

 

a) Jezsuiták

A század első fele az imént előadottak ellenére még a jezsuiták számára is virágkor volt. A magyarországi jezsuiták létszáma néhány évtized alatt megkétszereződött. Míg 1716-ban 496, 1750-ben már közel 900, 1773-ban pedig 935 jezsuita működött az ország mintegy ötven településén. Ahogy korábban már részletesen ismertetésre került, a rend 1773. évi feloszlatásáig a magyarországi középfokú oktatás jórészt a jezsuiták kezében volt. Annak ellenére, hogy az oktatási és hitterjesztési feladatok hatékonyabb elvégzése érdekében a rend központi szabályzata tiltotta a rendtagok számára a kötöttségekkel járó plébániai szolgálatot, a paphiány miatt Magyarországon a jezsuiták több plébániát is működtettek. A pesti plébánosi tisztet például 1702–1710 között a jezsuita rend tagjai töltötték be. Ettől kezdve egyházmegyés papok lettek a plébánosok 1752-ig, amikor a pesti plébániát a piaristák vették át. Az osztrák-magyar rendtartomány egyes tagjai a világmissziókban is kivették a részüket: a selmecbányai születésű Éder Xavér Ferenc († 1772) például tizenöt évig a mai Bolívia területén teljesített missziós szolgálatot. A kontinenst a rend központi feloszlatását megelőző dél-amerikai jezsuitaellenes intézkedések miatt kellett elhagynia 1768-ban.

A rend megítélését a kezdetektől fogva rontotta, hogy többszöri próbálkozás ellenére sem jött létre önálló magyar rendtartomány. A magyar rendi politika nem nézte jó szemmel, hogy a hazai jezsuiták „idegen”, vagyis bécsi irányítás alatt állnak. A történettudomány kapcsán már említett, magyar származású Hevenesi Gábor tartományfőnök kormányzása idején kísérlet történt a két rendtartomány szétválasztására,a tervek azonban az uralkodó ellenállásába ütköztek. A bécsi udvar ugyanis nem támogatta az önálló magyarországi rendtartomány felállítását, pedig ezt a rendtagok előbb említett magas létszáma is indokolta volna. Az elutasító magatartás mögött egyértelműen politikai okok húzódtak meg: a trienti katolicizmus és az udvar által is támogatott katolikus expanzió egyik legfőbb támaszának számító rendet központi irányítás alatt kívánták tartani. Az önálló magyarországi rendtartomány felállítását az osztrák jezsuiták szintén elutasító magatartása is hátráltatta. Így a magyarországi rendtagok az 1773. évi feloszlatásig a Provincia Austriaca keretei között tevékenykedtek.

 

b) Ferencesek

Ahogy korábban említettük, a lelkipásztorkodás terén a ferences rendhez tartozó szerzetesközösségek végezték a legjelentősebb munkát, a korszakban 3000 ferences tevékenykedett Magyarországon. Bámulatos gyorsasággal építették föl kolostoraikat az ország minden részén. Az 1770-es években az obszerváns ferencesek mintegy százhúsz kolostorral rendelkeztek. A rend Magyarországon három rendtartományban működött: mariánusok (Szűz Máriáról), ladiszlaiták (Szent László királyról), valamint a bosnyák ferenceseket tömörítő szalvatoriánus (a Megváltóról nevezett) provinciában. Ez utóbbi 1757-ben kettévált, létrehozva a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett tartományt. Az erdélyi ferencesek a Szent Istvánról nevezett rendtartományhoz tartoztak és tartoznak ma is, őket egyszerűbben stefanitáknak nevezik.

A ferences rend másik ága, a konventuális vagy minorita rend, melynek legnevesebb magyarországi képviselője a korszakban a Tiszántúl apostola,Kelemen Didák († 1744) volt, aki a tartományfőnöki tisztséget is viselte. Leleményességével, kitűnő szónoklataival, önfeláldozásával, melyet főleg az 1738–1742-es hatalmas pestisjárvány idején gyakorolt, valamint szent életével a Felső-Tisza vidékén, a Tiszántúlon és Erdélyben sokfelé terjesztette a katolikus hitet. Miskolctól Szegedig, Nyírbátortól Kolozsvárig új templomokat épített vagy újított fel, kolostorokat létesített és a műveltség ápolására Miskolcon és Nyírbátorban ferences gimnáziumot alapított. A minoriták a Felföldön, Erdélyben és a Tiszántúlon halála évében huszonegy kolostorral rendelkeztek. Kelemen Didák boldoggá avatása régóta folyamatban van, kultusza ma is élő. A ferencesek harmadik ága, a kapucinusok szintén rövid idő alatt gyökeret vertek Magyarországon. Nevüket hegyes formájú csuklyájukról kapták. Az 1763-ban létesült Máriabesnyő, valamint Buda és Mór kolostorával együtt tizennégy volt rendházaik száma.

 

c) Pálosok

Az egyetlen magyarországi alapítású és máig működő szerzetesrend életében korszakunk szintén a virágzás idejét hozta el. A 17. századi komoly válság után, melynek megoldásához, mint már korábban említettük, Pázmány Péter is nagyban hozzájárult, a rend ismét terjeszkedni kezdett Magyarországon. A század végén már tizenhárom rendházban működtek pálosok, a következő században pedig újabb rendi központok alakultak. Közülük Pest, Pécs, Szentkút, Pápa, Felsőelefánt, Máriavölgy és Sárospatak voltak a legjelentősebbek. A magyarországi rendtartománynak (a különállóan működő horvát tartományt nem számítva) a feloszlatáskor több mint háromszáz tagja volt.

Az eredetileg remete életmódot folytató pálosok a késő középkortól kezdve egyre inkább a városokba költöztek, és aktívan kivették a részüket a lelkipásztorkodásból. A török kor után sem a középkori főváros melletti egykori központjukba, Budaszentlőrincre települtek vissza – ennek pontos helyét nem is sikerült megtalálniuk –, hanem Pest belvárosában építettek rendházat és templomot. A pesti közösség a korabeli vallási és kulturális élet egyik központjának számított, itt tevékenykedett a már említett Verseghy Ferenc is hitszónokként. Mint láttuk, a rend a jezsuiták feloszlatása után az oktatásból is kivette a részét. A rendi utánpótlás nevelése Máriavölgyben és Sátoraljaújhelyen folyt, utóbbi intézmény pápai kiváltság alapján doktori fokozatot is adományozhatott. A lelkipásztori és oktatási tevékenység ellenére a pálos rend sem kerülte el II. József feloszlatását, és a 20. századik nem is sikerült tartósan visszatérnie Magyarországra. A rendi központ a korábbi Máriavölgyből a lengyelországi Częstochowába, a Jasna Gorán (Fényes Hegy) épült kolostorba került, melynek temploma az itt elhelyezett Fekete Madonna kegykép miatt mindmáig jelentős zarándokhely.

 

d) A középkori eredetű birtokos rendek

A monasztikus hagyományokat követő szerzetesrendek, a bencések és a ciszterciek, a szintén középkori eredetű premontrei kanonokrenddel együtt, mint láttuk, az előbb felsorolt szerzetesközösségeknél jóval kevésbé élvezték a magyarországi főpapság támogatását. Ez a trienti katolicizmus szerzetesideáljától különböző életformájuk mellett azzal is magyarázható, hogy a török kor utáni visszatelepülésük a bencések esetében részben, a ciszterciek és a premontreiek esetében pedig kizárólag a Habsburg Monarchia más tartományaiban működő anyaintézmények irányításával ment végbe. Így a magyarországi apátságaik és prépostságaik a „külföldi” atyaapátok joghatósága alá kerültek.

A Szent Márton bencés apátság, melyet a 19. század eleje óta egyik középkori elnevezésének (Mons Sacer Pannoniae – Pannónia Szent Hegye) magyar fordításaként Pannonhalmának neveznek, már a 17. század folyamán újjáéledt Pálffy Mátyás főapát vezetésével. Az oszmán hódítás után a főapátság arra törekedett, hogy joghatósága alá vonja a szintén újjáéledt magyarországi bencés apátságokat. A dömölki apátság (ma Celldömölk) esetében ez különösebb nehézség nélkül sikerült is, Vidlich Ferenc bakonybéli apát (1709–1730) azonban ellenállt Pannonhalma jogigényének. Így a béli apátság az ő kormányzása idején a főapátságtól függetlenül működött. A többi újjáéledt bencés apátság alsó-ausztriai konventek (szerzetesközösségek) irányítása alá került: a zalavári apátságot Göttweig, a tihanyit Altenburg, Telkit pedig a bécsi ún. skót apátság szerezte meg. Közülük Tihany 1719-ben Pannonhalmához került, a másik két apátság azonban továbbra is osztrák ellenőrzés alatt maradt. A jozefinista feloszlatás Pannonhalmát és fiókapátságait érintette. Telki és Zalavár megmenekült, mert anyaapátságait sem szüntették meg.

A ciszterciek középkori szerzetesi központjai közül Zircet a sziléziai Heinrichau, Pilist és Pásztót a morvaországi Velehrad, Szentgotthárdot pedig az alsó-ausztriai Heiligenkreuz élesztette újjá. Az újjáéledt magyarországi premontrei prépostságok szintén morvaországi anyaapátságok joghatósága alá kerültek. Közülük azonban Jászónak sikerült függetlenedni a morva központtól. Ez nem mentette meg a feloszlatástól, a többi premontrei prépostsággal együtt II. József Jászót is megszüntette.

 

A celldömölki bencés apátság 18. századi ábrázolása 

 

e) A többi szerzetesrend

A középkori eredetű szerzetesrendek közül a még a visszafoglaló háborúk előtt megindult a domonkos rend újjáéledése. A 18. század közepén hét szerzetesházuk működött 87 rendtaggal. II. József csak részlegesen oszlatta fel a rendet: Kassán, Sopronban, Szombathelyen és Vasváron tovább működhettek a domonkosok. Erdélyi megtelepedésük azonban az egész korszakban sikertelen volt. A 17. század végén a karmeliták mindkét ága, az ún. sarusok és sarutlanok is visszatértek az országba két-két zárdát szervezve. Előbbieket II. József feloszlatta és később sem éledtek újjá. A század első felében még további szerzetesrendek jelentek meg az országban: az ágostonos remeték, a kamalduliak, a szerviták, a trinitáriusok, a paulánusok, a verescsillagos keresztesek és az irgalmasok. Közülük a betegápolással foglalkozó irgalmasok terjedtek el leginkább, a 18. század végén tíz rendházuk és ugyanannyi kórházuk volt.

Az oszmán hódítás után megtelepedett női szerzetesrendek közül a Notre-Dame-kanonoknőket, az  angolkisasszonyokat és a szintén lányneveléssel foglalkozó orsolyitákat, valamint a betegápoló Szent Erzsébet apácákat és a klarisszákat kell feltétlenül megemlítenünk. Ezek a szerzetesközösségek is csak részben élték túl a jozefinista feloszlatást.

 

2. Késő barokk pasztoráció és hitélet

 

a) Az igehirdetés jelentősége

Mint láttuk, Pázmány Péter fellépése óta a katolikus konfesszionalizáció szempontjából is fontos szerepet kapott az igehirdetés. A prédikáció jelentősége a 18. században sem csökkent, sőt ekkor mát több prédikáció-gyűjtemény is a papság rendelkezésére állt, melyben a korszak legkiválóbb hitszónokainak egyházi beszédeit bocsátották közre. Ezek többsége irodalmi szempontból is jelentős értéket mutat, ezért az utóbbi idők irodalomtörténeti kutatásai is egyre nagyobb figyelmet szentelnek a 17–18. századi prédikációknak.

A jeles hitszónokok nemcsak az egyházmegyés alsópapság és a szerzetesség köréből kerültek ki, több főpap is értékes prédikációkat hagyott az utókorra Közülük Illyés András erdélyi és Padányi Biró Márton veszprémi püspök emelkedik ki. A jezsuita hitszónokok közül Baranyi Pált és Csete Andrást, a pálosok közül Csuzy Zsigmondot kell feltétlenül megemlítenünk. A már korábban tárgyalt minorita Kelemen Didák Búzafejek című prédikációgyűjteménye különösen nagy hatást gyakorolt a korabeli egyházi életre. Az obszerváns ferencesek közül Telek József emelkedett ki szónoklataival.

Az egyházi szónoklatok külön csoportját alkották az ún. katekizáló beszédek, melyekben többnyire a plébános magyarázta meg híveinek a katolikus hitigazságokat. Míg korszakunk elején a kisiskolákban a tanító is tartott hitelemzéseket, addig a Ratio Educationis bevezetése után felértékelődött a templomi hitoktatás szerepe. A török kor után sem szűnt meg a vándor misszionáriusok hittérítő tevékenysége. Különösen hatékonyan működtek a jezsuita népmissziók, de a ferencesek is szerveztek vándormissziókat.

Ugyancsak a katolikus hit terjesztését és meggyökereztetését szolgálták a különböző imakönyvek és hitbuzgalmi kiadványok, melyek közül az úgynevezett aszketikus irodalmat kell kiemelnünk. Ebben a műfajban is a jezsuiták jeleskedtek leginkább, de a ferencesek is sok hitbuzgalmi kiadványt jelentettek meg.

 

b) Istentiszteletek, ünnepek

A trienti reform egyik központi eleme volt a liturgia megújítása, és az egységes liturgikus gyakorlat kialakítása. A 18. századra az összes magyarországi egyházmegye bevezette az 1570-ben kiadott római misekönyvet (Missale Romanum), utolsóként a zágrábi. Emellett az egyházszervezeti központokban (érseki vagy püspöki székhelyeken, jelentősebb plébániákon, szerzetesi intézményekben stb.) a papság arra törekedett, hogy a lehető legünnepélyesebb formában ünnepelje a liturgiát, ezzel is hangsúlyozva a miseáldozat gazdag teológiai tartalmát, és hirdetve a győzedelmes egyház (ecclesia triumphans) eszméjét.

Noha a római misekönyv és breviárium átvételével a magyarországi katolikus egyház is igazodott a trienti katolicizmus uniformizmusához, továbbra is nagy számban maradtak fenn helyi ünnepek és ájtatosságok. Sopronban például a nagyböjti péntekeken a kitett Oltáriszentség előtt végeztek Miserere-ájtatosságot. A budai királyi udvar gyakorlatára vezethető vissza a Szentháromság magasztalását szolgáló egyik elterjedt ájtatosság. A Szentháromság kultuszának terjesztését később több főpap és szerzetesrend is fontosnak tartotta, ennek külső megjelenéseként emeltek sok településen Szentháromság-oszlopokat.

A barokk katolicizmus sajátossága volt a burjánzó szentkultusz. A hivatalos egyházi ünnepeken kívül számos helyi fogadalmi ünnep (például a tűzvésztől védelmező Szent Flórián ünnep), vagy szent ünnepe létezett. A korszakban különösen népszerű volt a magyar szentek mellett a ferences Páduai Szent Antal, a jezsuita Szent Ignác, Gonzaga Szent Alajos és Xavéri Szent Ferenc, valamint a hidak szentje, az árvíztől óvó Nepomuki Szent János. A szentkultuszt a bécsi udvar is támogatta: Szent Lipót és Názáreti Szent József a Habsburg-dinasztia védőszentjei voltak, ezért tiszteletüket Magyarországon is propagálták.

A szerzetesrendek is nagymértékben hozzájárultak egyes ájtatossági formák elterjedéséhez. A Jézus Szíve-kultusz például a jezsuitáknak és az orsolyitáknak köszönhetően vert gyökeret Magyarországon, első ismert imaszövege 1700 körül született.

 

c) Az Oltáriszentség és Szűz Mária tisztelete

A barokk vallásosság külön fejezetét alkotja az Eucharisztia és az Istenanya tiszteletének elterjedése. Mindkettő a protestantizmus ellensúlyozását szolgálta, hiszen a protestáns felekezetek hittételei mindkettőre vonatkozóan jelentősen eltértek a katolikus tanítástól. Az Oltáriszentség kultuszát is szolgálták a körmenetek, melyek lehetőséget adtak az ünnepélyes külsőségek alkalmazására. Ezt jól példázzák a budai jezsuiták farsangi, feltámadási, áldozócsütörtöki és a három úrnapi (az ünnepen, a nyolcad alatti vasárnapon és az ünnep nyolcadán) körmenete. Ezeken kívül évente még kilenc szentségi körmenetet rendeztek különböző ünnepeken. De nemcsak egyházi ünnepek, hanem más évfordulók is alkalmat adtak szentségi körmenet szervezésére. Buda visszafoglalásának évfordulóján, szeptember 2-án a papság és a hívek az úgynevezett császári réshez vonultak, a várfalnak ahhoz a helyéhez, ahol az ostromló csapatok először hatoltak be a Vár területére. Itt ágyúdörgés közepette áldást adtak az Oltáriszentséggel. E körmenetek mellett a templomi szentségimádás is segítette az Eucharisztia tiszteletének elterjedését, a prédikációkban pedig rendszeresen buzdították a híveket a gyakori szentáldozásra.

Szűz Mária tiszteletének sajátos magyar formája, Magyarok Nagyasszonyának tisztelete is a korszakban terjedt el. Ehhez szorosan kapcsolódott a korábban már említett Mária országa (Regnum Marianum) eszméje. A katolikus magyarság az ország töröktől való felszabadulását Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította, és a korabeli felfogás szerint a katolikus hit felvirágzása is a Boldogságos Szűz oltalma alatt valósult meg. A Szűzanya tiszteletét számtalan formában propagálták az egyházi irodalomtól a köztéri Mária-oszlopok állításán át a liturgikus eseményekig. Ez utóbbiak közül kiemelkednek a búcsújárások. Középkori előzmények után fellendült a kegyhelyek létesítése. Ezek száma 1680 és 1780 között mintegy százhúszat tett ki. A kegyhelyek látogatásából minden társadalmi réteg kivette a részét az egyszerű hívektől a főnemesekig. A 17–18. század fordulójának kiemelkedő egyénisége, a már többször említett Esterházy Pál rendszeresen zarándokolt az ausztriai Mariazellbe, de a sasvári (Pozsony megye) Mária-szobor kétszáz éves jubileumán 1763-ban Barkóczy Ferenc hercegprímás mellett Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc császár is megjelent. A főurak és az uralkodócsalád tagjai voltak a kegyhelyek fő mecénásai is.

 

Az Oltáriszentség-kultusz korabeli ábrázolása 

 

d) Vallási társulatok (confraternitas, sodalitas)

A barokk kor a hitbuzgalmi egyesületek, korabeli kifejezéssel társulatok fénykora volt. Ezekben az egyesületekben az emberek vallási és vele együtt közösségi igénye talált kielégülésre. Az egyház által nyújtott fórumok, vezetett közösségek, gyülekezetek, társulatok társadalmi jelentősége vitathatatlan. Az előbb említett ájtatossági formák is jórészt e társulatok terjesztették el az ország különböző pontjain. A kor emberének a különféle vallási közösségek, társulatok iránti vonzódása és a papság törekvése, hogy ennek a vágynak és igénynek minél jobban megfeleljenek, nagyon sok jámbor társulatot hozott létre a 18. században.

A vallási társulatok létrehozásában és működtetésében is a jezsuiták jártak az élen. Ők már a hódoltság korában több egyesületet hoztak létre, de természetesen korszakunkban ez a szám jelentősen megnőtt. A török kor után Budán 1698-ban alapították meg a „Boldogasszony bemutatásáról” elnevezett társulatot diákok részére. Ebből vált ki 1745-ben a felnőttebb tanulók részére alapított „Gyümölcsoltó Boldogasszonyról nevezett társulat”. A különböző társadalmi rétegek számára külön társulatokat alapítottak: 1709-ben „Krisztus Urunk Halálfélelmének társulata” a polgárságnak, 1725-ben a „Szentháromságról” elnevezett társulat a főnemességnek alakult meg. A pesti Belvárosi-templomban ugyancsak működött „Szentháromság társulat”, a pesti pálosok pedig 1720-ban alapították a „Krisztus Öt Szent Sebének a társulatát”.

Az ország más részein is nagyszámú vallásos társulat alakult. A kecskeméti ferencesek például a már 1661 óta működő Mária-társulat mellé 1700-ban Padovai Szent Antal, 1724-ben Szent József, 1725-ben a Szentháromság, 1737-ben Szerafikus Szent Ferenc, 1771-ben az Oltáriszentség és még ugyanebben az évben Cortonai Szent Margit tiszteletére alapítottak új társulatot.

A jezsuiták leginkább a Mária-kongregációk elterjesztésén munkálkodtak (a 18. század második felében vezetésük alatt negyvenöt diák és tizenkét felnőtt Mária-kongregáció működött). Sajátos ferences kötődésű társulatok voltak a kordaviselők testvérületei és a ferences harmadrend közösségei. A kordások egyesülete 1585-ben alakult meg Assisiben, hazánkban 1630-ban honosodott meg. A szigorúan vallásos életvitel és a közös imádságok mellett a kordások a szegénygondozásból is kivették a részüket. A kordás társulatok népszerűségét mutatja, hogy a szécsényi testvérület 1702 és 1784 között a ránk maradt albuma szerint összesen 1326 tagot számlált.

 

3. A felvilágosodás hatása a katolikus hitéletre

 

A század közepétől megváltozott szellemi környezet nemcsak az egyházszervezet, hanem a hitélet terén is éreztette hatását. Kétségtelen, hogy ezek egy része hátrányosan érintette a katolikus vallásgyakorlatot, nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a hitélet reformját legjelesebb főpapjaink, és az alsópapság egy része is szorgalmazta. Ahogy korábban már említettük, e reformgondolatok mögött többek között Lodovico Antonio Muratori tanításai húzódtak meg. A barokk vallásosság ugyanis sok olyan jellemzővel rendelkezett, amely a kortársak szemében nem szolgálta a hitélet elmélyülését. Az alábbiakban néhány példával szeretnénk illusztrálni e reformintézkedések főbb jellemzőit.

 

a) Az ünnepnapok számának csökkentése

Mint már korábban említettük, Mária Terézia uralkodása alatt csökkent az egyházi ünnepek száma. Az uralkodónő törekvését a klérus egy része is támogatta. Egyrészt azzal érveltek, hogy a sok ünnep elvonja a szegény népességet a munkától, így még kevesebb lehetőség adódik a kenyérkeresésre, másrészt az ünnepekhez kapcsolódó, említett mulatozások keltettek visszatetszést.

Mária Terézia kezdeményezésére XIV. Benedek pápa úgy rendelkezett, hogy Magyarországon a következők legyenek nyilvános ünnepek: Karácsony, Újév, Vízkereszt, Urunk mennybemenetele, Úrnapja, valamint Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Szűz Mária fogantatása, Szent Péter és Pál apostolok s a Mindenszentek. Ezek kiegészültek a városok és községek védőszentjeinek ünnepével, valamint 1771-től, amikor a Szent Jobb ereklyéjét Raguzából hazahozták, augusztus 20-án Szent István főünnepével.

 

b) A búcsúk korlátozása

Noha a vallási élet jelentős átalakítása II. József nevéhez fűződik, a búcsúk szabályozása már anyja életében megkezdődött. Egy 1772. évi uralkodói rendelet minden olyan külföldre és belföldre irányuló zarándoklatot betiltott, amelynél a résztvevők éjszaka is úton voltak. Ez alól csak Mariazell volt kivétel. II. Józsefnek a katolikus egyházat érintő rendeletei közül különösen népszerűtlenek voltak a búcsúk jelentős korlátozását és számos vallási társulat feloszlatását érintő intézkedései. Ezek jórészt a szerzetesházak feloszlatásával álltak összefüggésben.

Nem sokkal azután, hogy Mátraverebély-Szentkút 1782-ben IV. Pius pápától több ünnepre kiterjesztett búcsúkiváltságot nyert el, az uralkodó feloszlatta a szentkúti kegyhelyet gondozó ferences közösséget. A szerzetesház felszámolásakor a zarándokok fogadalmi tárgyakat is elszállították, így veszendőbe ment a kegyhely minden 18. századi emléke. Ugyanígy elkobozták a Budakeszi melletti Makkos Mária kegytemplom értékeit az ott szolgáló trinitárius rendház feloszlatása után. Ez a sors jutott a feloszlatott celldömölki bencés apátság kegytemplomának kincseivel is. A műkincseket általában elárverezték, a befolyt összeg pedig a Vallásalapba került, tehát továbbra is egyházi célokat szolgált.

Az uralkodói intézkedésekhez hasonlóan a főpapság egyes tagjai is korlátozták az egyházmegyéjük területén tartott búcsúkat. Eszterházy Károly egri püspök, mint láttuk, a jozefinista politika egyik legfőbb ellenzője volt, a vallásgyakorlat reformja terén mégis hozott II. Józseféhoz hasonló intézkedéseket. 1762. évi egri püspöki kinevezése után nem sokkal több búcsút betiltott egyházmegyéjében, melyek megítélése szerint nem az igaz vallásosságot szolgálták. Ezek egyike volt az egerszalóki búcsú, melyet Szűz Mária neve napján (szeptember 12.) tartottak. Az eseményhez flagelláns körmenet is csatlakozott: a sötétég beálltával az összegyűlt férfiakból és nőkből álló tömeg félmeztelenül, de arcukat ruhájukkal eltakarva a templomtól a Szent Vendel kápolnáig vagy Nepomuki Szent János szobráig vonultak, közben magukat és a sorban előttük állókat korbáccsal ütlegelték. Eszterházy és utódai tiltása ellenére egyébként a szokás még a 19. század elején is fennmaradt. Eszterházy az ehhez hasonló visszásságok mellett a történelmileg nem hiteles ereklyék tiszteletét is megtiltotta, viszont Rómából maga is hozatott újabb ereklyéket.

 

c) Az igehirdetés reformja

A korábbiakban már említettük az igehirdetés fontos szerepét a katolikus hit terjesztésében. Nem meglepő módon a felvilágosodás hatására az egyházi beszédek tartalma és formája is megváltozott. A változás egyik összetevője a védekezés volt. A katolikus hitszónokoknak fel kellett venniük a harcot az egyházkritikus, sőt nem ritkán egyházellenes eszmékkel. Az új ellenfél már nem a protestantizmus, hanem a katolikus vagy egyenesen a keresztény tanítást megkérdőjelező radikális felvilágosodás lett.

A prédikációt az egyházi és világi hatóság is igyekezett szabályozni. Az Eszterházy Imre elnökletével tartott 1765. évi egri egyházmegyei zsinat például előírta, hogy a papság kerülje a prédikációban a haszontalan, mesés elemeket, az 1777. évi rozsnyói zsinat pedig előírta a prédikáció szövegének lejegyzését, melyet ezután be kellett mutatni a területileg illetékes esperesnek.

A változás természetesen több irányú volt. A hitszónokok egy része mereven elutasító magatartást tanúsított az új eszmékkel szemben, ezekben a régi eretnekségek újjáéledését látták. E csoporthoz tartozott többek között a pálos rend néhány képviselője, mint Alexovits Vazul vagy Szaitz Leó. Mások megpróbálták kibékíteni a felvilágosodás tanait a katolikus tanítással. E csoport egyik kései képviselője Sombori József, aki a századfordulón végezte teológiai tanulmányait, így papi működése már a 19. század első két évtizedére esik. Példája jól mutatja, hogy nemcsak a barokk katolicizmus tudott felmutatni irodalmi szempontból is értékes egyházi beszédeket. Prédikációinak központi gondolata a hívek felvilágosítása, amit ő az isteni világosság megismertetésével azonosít. Általában fontos szerepet szánt az ifjúság nevelésének, helyes gondolkodásra terelésének. A felvilágosodás radikális képviselőit azonban, akiket „szabadgondolkodóknak” nevez, kemény kritikával illeti eszméiket ellentmondásokkal telinek, és gyenge érvelésűnek állítja be. A napóleoni háborúk idején a politikai buzdító hangnem sem hiányzik prédikációból.

Eszterházy és Sombori példája jól mutatja, amit Mária Terézia és II. József egyházszervezeti reformjai kapcsán is láthattunk. A reformok egy részét a klérus is támogatta, mert köreikben is visszhangra találtak a kor új eszméi. A felvilágosodás tárgyalásakor gyakran csak annak legradikálisabb képviselői kerülnek a figyelem középpontjába. Ezért alakult ki az a közvélekedés, hogy a 18. század második felének nagy eszmeáramlata teljes egészében szemben áll a katolikus egyház tanításával, sőt a keresztény hagyománnyal is. Pedig a felvilágosodásnak voltak szép számmal mérsékelt képviselői is. Közéjük tartoztak az új eszméket a katolicizmussal összeegyeztetni képes egyházi (és világi) gondolkodók is, akiket ezért a katolikus felvilágosodás képviselőinek nevezhetünk.