XV. Papképzés, oktatás, tudomány

1. A trienti szeminárium-dekrétum végrehajtása

 

Noha az oszmán hódítást követő évtizedekre a katolikus egyházi megújulás korszakaként tekinthetünk, az intézményrendszer kiépülésének és a katolikus hit újbóli meggyökereztetésének legnagyobb akadálya az égető paphiány volt. Ezért a megyéspüspökök a már ismert plébániaalapítási és templomépítési tevékenység mellett kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a papképzés fellendítésének is. A 18. század második feléig azonban az egyházmegyés papság létszáma nem volt elegendő a lelkipásztori feladatok ellátására, ezért a megyéspüspökök igénybe vették a török kor után újjáéledő szerzetesközösségek szolgálatát is. Ezen a helyzeten csak a század második felétől a főpapság körében is megjelenő, a szerzetesi életformát kritikusan szemlélő hozzáállás, valamint a már ismert állami intézkedések változtattak.

 

a) Alapítók és alapítások

A 18. század legelején elsőként Egerben alapított papnevelő intézetet Telekessy István megyéspüspök. Az 1700-ban létesült intézményt utóda, Erdődy Gábor Antal 1722 és 1736 között kétemeletes épületté bővítette. Végül 1785-ben Esterházy Károly megépíttette a Líceum épületét, amely az eredeti tervek szerint egyetemként működött volna.

Az 1710-es években újabb szemináriumalapításokra került sor: 1710-ben Csáky Imre Nagyváradon, 1711-ben Volkra Ottó János Veszprémben, 1715-ben pedig Erdődy László Ádám Nyitrán létesített papnevelő intézetet. A veszprémi szeminárium a későbbi évtizedek alatt a megszűnés határára került, ezért Padányi Biró Márton püspök 1745-ben új épületet emeltetett számára. Itt 1782-ig a városban letelepedett piaristák oktatták a teológiát. Nagyváradon 1759-től a teológiai stúdium mellett filozófiaoktatás is folyt, melyet Patachich Ádám szervezett meg.

A váci egyházmegyében sokáig nem működött szeminárium. Kollonich Zsigmond püspök saját házában szállásolt el négy papnövendéket, akiket Berkes András nagyprépost tanított. Az oktatást később a piaristák és domonkosok látták el. Papnevelő intézet 1732-ben épült a székvárosban, Althann Mihály Frigyes püspöksége idején. A szeminárium Migazzi Kristóf püspök kormányzása alatt az 1777 és 1780 között emelt új épületbe költözött.

Kalocsán 1733-ben létesült szeminárium Patachich Gábor érsek kezdeményezésére. A kis épület helyett 1757 és 1760 között Klobusiczky Ferenc érsek újat építtetett. Pécsett Berényi Zsigmond püspöksége idején létesült szeminárium, 1746-ban. Az erdélyi egyházmegye székvárosában, Gyulafehérváron 1750-ben nyílt meg a szeminárium, Sztojka Zsigmond Antal püspök kormányzása idején. A csanádi püspökségben 1807-ig kellett várni a szeminárium alapítására. Addig az egyházmegye néhány kispapját a nagyszombati szemináriumban nevelték, a többieket pedig a temesvári és a szegedi jezsuiták képezték.

 

b) A szemináriumalapítások hatása

A szemináriumalapítások hatására a század közepére érezhetően enyhült a török kor utáni drasztikus paphiány. Mint már említettük, a veszprémi egyházmegyében Biró püspök egymaga 129 papot nevelt. Batthyány József esztergomi érseki működése kezdetén, 1776-ban a főegyházmegye plébániáinak száma 350 volt, a papoké 442. 1799-ben bekövetkezett halálakor a plébániák száma meghaladta a 400-at, a papoké pedig a 800-at. Az ország nyugati szélén, Sopron vármegyében minden második községben volt plébános 1772-ben. Mellettük még 27 káplán dolgozott. A volt hódoltsági területen azonban sokkal rosszabb volt a helyzet, ezért különösen itt volt szükség a szerzetesek segítségére.

A főpásztorok különösen figyeltek papjaik lelki felkészítésére. Ezt a célt szolgálták többek között a papszentelés előtt tartott három-nyolc-tíznapos lelkigyakorlatok. A szemináriumokban végzett alsópapság létszáma az 1780-as évek elejére elérte a 9000-ret, és képzésük színvonala is egyöntetű és kielégítő volt. Egy 1713–1714. évi győri egyházmegyei vizitáció tanúsága szerint a papok a filozófiai tanulmányok mellett legalább a casuisticának nevezett teológiai stúdiumot elvégezték, amelynek keretében a lelkipásztorkodáshoz szükséges tudnivalókat sajátították el. A század közepétől fogva a papság egyházi műveltsége tovább növekedett, mert a vidéki szemináriumokban négy tanár tanította a teológiát, 1780 körül összesen mintegy ezer klerikusnak.

Amikor Giuseppe Garampi bécsi apostoli nuncius 1776-ban bejárta Magyarországot, kedvező benyomásait az alábbiakban összegezte: „Elmondhatom, hogy a klérust mindenütt a legjobb rendben találtam, kitűnő intézményekkel ellátva. A papság képzettsége és buzgósága kielégítő, a püspökök nagy figyelmet szentelnek lelkipásztori kötelességeiknek, s a szerzetesek is nagyon hasznosak a lelkek szolgálatában. Mindannyian igen engedelmesek a Szentszék irányában. A katolikus nép igen jámbor és vallásos”. Emellett kiemelte, hogy Magyarországon a cím vagy javadalom kedvéért senkit sem szenteltek pappá, hanem csak azokat, akikre ténylegesen szükség volt az egyházi szolgálatban. Plébános csupán több éves káplánkodás után lehetett bárki, a kanonokokat pedig a legjobb plébánosok közül nevezték ki.

 

2. Egyetemi képzés

 

A század második felében a bécsi udvar reformpolitikája az oktatást is elérte. Az intézkedések hátterében egyrészt a felvilágosodás korának az a szemlélete áll, hogy bizonyos alapműveltséggel és a világban való boldoguláshoz szükséges ismeretekkel minden alattvalót fel kell vértezni. Másrészt az egyre szakszerűbbé váló államigazgatásnak képzett hivatalnokokra volt szüksége. A korábban szinte kizárólag az egyházak irányításával működő, összehangolatlan oktatást az új célok elérése érdekében állami ellenőrzés alá kellett venni. Fontos hangsúlyozni, hogy a Mária Terézia, II. József és utódai által bevezetett reformok nem eredményezték az oktatás állami kézbe vételét: az oktatási intézmények túlnyomó része ezek után is egyházi fenntartásban maradt, az állam viszont előírta, hogy mit és milyen körülmények között kell oktatni.

Az oktatási reform része volt a felsőfokú teológiai képzés átalakítása is, amely korábban túlnyomó részben a jezsuiták irányításával zajlott. Ők vezették a győri, egri, zágrábi és budai akadémiát, valamint a nagyszombati és a kassai egyetemet. A jezsuita rend oktatási rendszerével szemben a század közepétől kezdve egyre komolyabb kritikák fogalmazódtak meg egyházi körökben is, ezért a főpapok egy része arra törekedett, hogy a jezsuiták helyett más szerzetesekkel vagy egyházmegyés papokkal oldja meg a teológia oktatását. Ez történt Egerben és Vácon is. A folyamatot a rend 1773. évi eltörlése tetőzte be.

A jezsuitáknak a felsőfokú oktatásból történt kiszorítása távolról sem csak magyar jelenség. Gerard van Swieten kezdeményezésére 1749–1753 közt átszervezték a bécsi egyetemet, és a reform részeként más rendek kötelékébe tartozó szerzeteseknek is oktatási lehetőséget biztosítottak a jezsuiták mellett. De ezt a célt szolgálta az olmützi egyetem átalakítása is. A nagyszombati egyetemen 1753-ban még csak az egyháztörténelem tanítását vezették be, és Mária Terézia 1762-ben elutasította Barkóczy Ferenc hercegprímás tervezetét, amely az egyetem mellett a szemináriumokat, a gimnáziumokat és konviktusokat is kivonta volna a jezsuita irányítás alól.

A nagyszombati egyetem átfogó reformja az 1770. évi tanulmányi szabályzat (Norma studiorum tractandorum pro singula facultate) alapján ment végbe. Az intézmény vezetőjét ezentúl az uralkodó nevezte ki, egyetemi tanár pedig a jövőben a jezsuita rend tagjain kívül más, erre alkalmas egyház vagy világi személy is lehetett. Mind a teológiai, mind a filozófiai képzésben növekedett az oktatói kar létszáma, az egyházjogot pedig ezentúl a teológus hallgatók is a jogi karon tanulták. Az egyetemen ekkor szervezték meg az orvostudományi kart is.

A jezsuita rend eltörlése a nagyszombati egyetem életében is új korszakot nyitott. A tanulmányi időt öt tanévben állapították meg, dogmatikát csak két éven át hallgattak a papnövendékek, de új tantárgyként bevezették számukra a lelkipásztorkodás-tant,a patrisztikát (az egyházatyák tanításait), a teológiai tudománytörténet, valamint a liturgikát (szertartástant). Mária Terézia rendeletére az egyetem 1777-ben Budára költözött, és a következő évben új tantervet (Planum Budense) kapott. Ez egy újabb teológiai tárgy bevezetését is előírta, melyet a dogmatika előtt egy évig hallgattak a teológus növendékek. Az institutiones theologicae nevű tárgya a mai fundamentális teológiának felelt meg. Az egyetem 1784-ben II. József rendeletére Pestre költözött, ellátását pedig az 1780-ban több megszüntetett prépostság és apátság birtokaiból felállított Egyetemi Alap (Fundus Universitatis) biztosította.

 

3. Kisiskolák és gimnáziumok

 

Az iskolaügy 18. századi reformja az előző században megszilárdult rendszerre építhetett: a plébániával rendelkező falvakban kisiskolák, a nagyobb településeken – mezővárosokban, szabad királyi városokban – gimnáziumok, a regionális központokban akadémiák működése tűnt célszerűnek. Ezt tetőzte be az előbb tárgyalt egyetemi képzés.

 

a) Kisiskolák

A falusi kisiskolák a Ratio Educationis megjelenéséig a megyéspüspökök ellenőrzése alatt álltak, ők gondoskodtak az esperesek és plébánosok segítségével az oktatás színvonalának biztosításáról, szükség esetén pedig – elsősorban a töröktől felszabadult területeken – új iskolák létesítéséről. Az egyházi vezetés komolyan vette az iskola fenntartási feladatát: a század közepén minden népesebb faluban működött tanító. Eltartása a helyi közösségre hárult. A Ratio Educationis közvetlenül a plébánosokat bízta meg a falusi népiskolák felügyeletével. Ez jól illeszkedett Mária Teréziának abba a szemléletébe, amely a helyi egyházi vezetést az állam meghosszabbított kezének tekintette, így biztosítva az ellenőrzés és a társadalmi nevelés fenntartását a kisközösségek körében is.

 

b) Jezsuita gimnáziumok

A rend eltörléséig a gimnáziumi oktatást elsősorban jezsuiták végezték, 1770 körül 41 kis- és középiskolában. Ezekben (öt kisiskolát leszámítva, melyek adatait nem ismerjük) mintegy 8100 diák tanult. Ugyanekkor Magyarországon és Horvát-Szlavóniában a rend nyolc főiskolájában körülbelül ezerkétszázan tanultak bölcsészettudományokat és teológiát. A jezsuita rend főiskoláinak száma, ahol bölcseletet és teológiát tanítottak, 1770 körül Magyarországon és Horvát-Szlavóniában nyolc volt, összesen 1218 tanulóval, leszámítva a kolozsvári és a pozsegai főiskola növendékeinek a számát, melyek egyelőre nem ismeretesek.

A jezsuita gimnáziumok, bár népnyelvi képzést is biztosítottak, elsősorban latin nyelvű, humanisztikus műveltséget nyújtottak növendékeiknek a központi jezsuita tanterv, az 1599 óta érvényes Ratio studiorum alapján. A közös osztrák-magyar rendtartomány vezetője, Franz Molindes 1735-ben új szabályzatot írt elő a jezsuita gimnáziumok számára, amely már a történelemoktatást is előírta, és a kronológia mellett a földrajzi ismeretek szükségességét is hangsúlyozta. A reáltárgyakat és a modern nyelveket a jezsuiták az iskolai órákon kívül tanították. A tanulók érintkezési nyelve a magyar volt, az iskolában azonban csak latinul beszélhettek, az étkezéseknél pedig idegen nyelveken (például franciául, olaszul) társaloghattak. Az 1773. évi feloszlatás után a rend mintegy hétmillió forintos vagyonából létrehozták a Tanulmányi Alapot (Fundus Studiorum). Ennek jövedelmét az állam az iskolaügy támogatására fordította.  

 

c) Piarista iskolák

A jezsuiták magyarországi oktató-nevelő munkájukban egyre növekvő konkurenciája találtak az 1715-ben törvénycikkben honosított – és 1721-től önálló hazai rendtartományba szerveződő – piaristákban (Ordo Scholarum Piarum).A piarista gimnáziumok száma a 18. század folyamán gyorsan növekedett, és 1773-ra elér­te a 25-öt. A piarista gimnáziumok kezdetben lényegében latin iskolák voltak:három grammatikai, valamint egy-egy poétikai és retorikai osztállyal. Ezenkívül időnként aritmetika, vagyis gyakorlati számtant tanító osztályt is szerveztek, és a jezsuitáknál lényegesen nagyobb hangsúlyt helyeztek a magyar nyelv tanítására.

A század közepén, a Rómában tanult Cörver János tartományfőnök kezdeményezésére a piarista gimnáziumi oktatás jelentős változáson ment keresztül. Bevezették a magyar nyelv, nyelvtan, helyes- és szépírás, a hazai és világtörténelem, a földrajz, a számtan, a német nyelv és görög nyelvtan oktatását. A változás mögött az ún. újabb (recentior) filozófia terjedése is állt, amely a korábbiaktól eltérően sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a természeti jelenségeknek a kísérleti fizika eszközével történő megismerésére. Ezért a piarista oktatási intézményekben a természettudományos képzés is előtérbe került.

 

d) Egyéb szerzetesrendi intézmények

A Magyarországon működő szerzetesrendek közül már a jezsuiták 1773. évi eltörlése előtt sem csak a piaristák működtettek iskolákat. Egy 1766. évi összeírás szerint a premontreiek Csornán, a pálosok Pápán és Sátoraljaújhelyen, a domonkosok Vasváron, a bencések Modorban, a minorita ferencesek, más néven konventuálisok Miskolcon, Nyírbátorban, Aradon, Erdélyben pedig Kézdivásárhely-Kantán, az obszerváns ferencesek Baján, a bácskai Szentmárián, Zomborban, Erdélyben pedig Csíksomlyón, Mikházán, Désen tartottak fenn iskolát. A görögkatolikusoknak Munkácson és Balázsfalván volt gimnáziumuk. Leányneveléssel több apácarend foglalkozott: Pozsonyban a Notre-Dame-apácák, Nagyszombatban pedig az orsolyiták tartottak fenn bentlakásos nevelőintézetet. Az angolkisasszonyok budai leánynevelő intézetét Mária Terézia alapította 1770-ben.

A jezsuiták feloszlatása után az általuk fenntartott iskolákat jórészt más szerzetesrendek vették át. A piaristák mellett a pálosok a szatmári, a székesfehérvári, a szakolcai, az ungvári, a sárospataki, a varasdi és a zágrábi gimnáziumot működtették. Néhány egykori jezsuita gimnázium a konventuális és az obszerváns ferencesek kezelésébe került. A premontreiek, a bencések és a ciszterciek egy-egy jezsuita gimnázium vezetését kapták meg. Bár II. József több, volt jezsuita gimnáziumot fenntartó szerzetesközösséget megszüntetett, a rendi tanárok mint egyházmegyés papok egy ideig tovább tanítottak.

 

4. A Ratio Educationis

 

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, noha nagy mértékben támaszkodott a már kialakult iskolarendszerre, alapjaiban változtatta meg a magyarországi, valamint a horvát-szlavóniai oktatást. Erdély számára külön oktatási rendelet készült 1781-ben, Norma regia címmel. A Ratio főként Kollár Ádám, Tersztyánszky Dániel és Ürményi József munkája, de előkészítésében többen, köztük egyházi személyek is részt vettek. A rendelet nem változtatott az iskolák felekezeti jellegén, és fenntartásukat sem vette közvetlen állami kezelésbe. Célja az oktatási forma egységesítése és állami ellenőrzése volt. Utóbbi érdekében szervezték meg a kilenc tankerületet (Pozsony, Buda, Besztercebánya, Kassa Győr, Pécs,Ungvár, Nagyvárad, Zágráb székhellyel). Számuk a későbbi reformintézkedések hatására többször változott.

A Ratio három részből állt: az első a politikai és gazdasági igazgatást, a második a tananyagot és módszert, a harmadik a rendtartást foglalta magában. A már létező struktúrára támaszkodva a falusi és városi elemi iskolát, az ötosztályos középiskolát, a két bölcsészeti és két jogi osztályból álló akadémiát, valamint az egyetemet határozta meg az iskolarendszer tagjainak. A központi tananyag megállapításánál az általános műveltség elsajátítását és a hasznos ismeretek átadását tartotta szem előtt. Különösen a középszintű tananyagban kapott a korábbinál hangsúlyosabb szerepet a természettudományok, a történelem és az állampolgári ismeretek oktatása. A tananyag összeállításánál a már bevált piarista oktatási rendszer is mintául szolgált.

1777-ben Magyarországon, Szlavóniával, Horvátországgal és Erdéllyel együtt mintegy 130 középfokú intézet működött, melyből 79 katolikus, 47 pedig protestáns volt. Tehát a közoktatás továbbra is jórészt a katolikus egyház, kisebb részben pedig a két bevett protestáns felekezet irányítása alatt működött. Noha a protestáns intézmények tiltakoztak a Ratio Educationis rendelkezései ellen, mert álláspontjuk szerint sértették az evangélikus és református felekezetnek a törvényekben és rendeletekben biztosított autonómiáját, az 1777-ben kiadott oktatási rendelkezés a protestáns iskolákra is jelentős hatást gyakorolt.

 

5. Az egyházi tudományosság a barokk és a felvilágosodás korában

 

a) Természet- és nyelvtudományok

Bár a 18. század második felétől kezdve a világi értelmiség száma növekedésnek indult, korszakunkban is elsősorban az egyháziak, közülük is leginkább a szerzetesek jeleskedtek a tudományok művelésében. Noha a jezsuita oktatás a kortársak ítélete szerint nem fordított kellő figyelmet a természettudományokra, a rendtagok között mégis találunk kiváló természettudósokat. Elsőként Makó Pált († 1793) kell megemlítenünk, aki korának egyik legjelentősebb fizikusa és matematikusa volt. Fizika- és matematikakönyvei nemcsak Magyarországon, hanem a Habsburg Monarchia más országaiban, sőt Itáliában is használatban voltak. Ugyancsak nagy népszerűségnek örvendett a szintén jezsuita Horváth János († 1799) kétkötetes fizikatankönyve, amely Isaac Newton eredményeit hasznosította. A leghíresebb jezsuita természettudós kétségtelenül a csillagász és matematikus Hell Miksa († 1782), aki a világon először határozta meg helyesen a Nap–Föld távolságot, amikor 1769-ben a dán király megbízásából Sajnovics János († 1785) rendtársával csillagászati megfigyeléseket végzett a norvégiai Vardő szigetén. Utóbbit a finnugor összehasonlító nyelvészet is kitüntetett helyen tartja számon, mert kísérletei során felfigyelt a lapp és magyar nyelv rokonságára is.

 

b) Történelem és irodalom

A magyarországi tudós jezsuiták elsősorban a történettudomány területén alkottak maradandót: tudományos történetírásunk megalapítását nekik köszönhetjük. A 17–18. század fordulójának kétségtelenül legjelentősebb történetírója Hevenesi Gábor († 1715) volt, aki néhány évig az osztrák-magyar rendtartományt is vezette. A Mohács utáni magyar történelemre vonatkozó forrásgyűjteményét (Collectio Hevenesiana) ma a Budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi. A Hevenesi által elkezdett forrásfeltáró munkát rendtársa, Kaprinay István († 1786) folytatta. Az első kritikai igényű katolikus egyháztörténeti forráskiadványt Sacra concilia címen 1741–1742-ben Péterffy Károly publikálta. Munkája a magyar zsinattörténetnek ma is nélkülözhetetlen forrása.

Az egész korszak egyik legjelentősebb történésze, a kritikai történetírás megalapítója Pray György († 1801)volt. Nevéhez egyrészt hatalmas mennyiségű forrás összegyűjtése kapcsolódik (például ő fedezte fel a Halotti beszédet tartalmazó, később róla elnevezett kódexet), másrészt tárgyilagosságra törekedő történetszemléletében összeolvadt erős vallásossága és patriotizmusa. Figyelme főleg a politikai történet felé fordult. A hunok, avarok, magyarok őstörténetén kívül többek közt megírta a magyar királyok történetét, számos magyar szent és magyar főpap életét.

A szintén jezsuita Katona István († 1811) talán még Pray ismertségét is felülmúlta. A rend eltörlése után kalocsai kanonoki stallumot kapott, és így folytatta történészi munkásságát. 1778–1801 közt adta ki negyven kötetes művét Historia critica regum Hungariae stirpis Arpadianae[Mixtae/Austriacae]…), melyben a magyar királyok történetét dolgozta föl. A nagyszabású munka valójában kritikai magyarázatokkal kísért forráskiadvány.„A Kalocsai érseki egyház története (Historia metropolitanae Colocensis ecclesiae)” című műve modern magyar fordításban is hozzáférhető.

De a történetírás területén nemcsak a jezsuita rend tagjai jeleskedtek. Az oktatás terén is konkurens piaristák között is találunk nagy hatású történészeket. Közülük Koppi Károlyt († 1801) kell feltétlenül megemlítenünk, aki többek között egyház- és jogtörténeti munkásságával járult hozzá a magyarországi történettudomány megerősödéséhez. Koppi államelméleti és gazdaságpolitikai munkái pedig az 1790-es évek politikai reformmozgalmára is hatást gyakoroltak. Más szerzetesrendek is jeleskedtek történetírókkal: a ferences Blahó Vince († 1801) például 1768-ban készült el rendtörténeti munkájával. A megyéspüspököknek a szerzetesrendekkel szembeni, már említett század közepi ellenszenve azonban megakadályozta a mű kinyomtatását: Eszterházy Károly egri püspök nem adott nyomtatási engedélyt a rendtörténeti munka számára.

A szerzetesrendek természetesen a hazai irodalom művelésében is élen jártak. A jezsuiták közül Faludi Ferenc († 1779) írói, költői és műfordítói munkásságát kell megemlítenünk. Műve megjelenésének példája jól mutatja, hogy a különböző rendek tagjai között nemcsak rivalizálás, hanem együttműködés is tetten érhető, Faludi „Költeményes maradványai” című munkáját ugyani elsőként a piarista Révai Miklós adta ki 1786–1787-ben. Révai irodalmi munkássága szintén jelentős. Ő ezenkívül egy magyar tudóstársaság felállításán is munkálkodott. A pálos rend tagjai közül a fiatalon elhunyt, hányatott sorsú Ányos Pált († 1784), a magyar szentimentalizmus költészetének alakjaként tartjuk számon, Verseghy Ferenc pedig a nemzeti érzelmű költészetünk jeles alakja. A piarista tudósok és írók közül kiemelkedik a hazai irodalomtörténet és matematikatörténet egyaránt kiváló alakja, Dugonics András (†1818), aki színvonalas matematikai tankönyveken írásán kívül értékes szépirodalmi életművet is hátrahagyott. Legjelentősebb szépirodalmi alkotása az Etelka, amelyet az első magyar regényként tart számon irodalomtörténet-írásunk. Az Árpád-korba helyezett cselekményt időszerű politikai célzásokkal tűzdelte meg. Közmondásgyűjteménye is ismert alkotás.

 

A zirci ciszterci apátság