XIV. Az apostoli király abszolutista államegyháza

Az episzkopalizmussal ellentétben, mely arra törekedett, hogy a Szentszék jogkörének csökkentésével az érsekek és püspökök egyházi hatalmát növelje, a világi fennhatóság alatt álló államok uralkodói mind a püspökök, mind a pápa, tehát az egyetemes egyház rovására az állam jogait igyekeztek messzemenően kibővíteni. Az egyházat az állam érdekeinek minél engedelmesebb kiszolgálójává akarták tenni. A 18. század abszolutisztikusan uralkodó világi fejedelmei a szekuláris eszmerendszerek hatására magukat az állam „első szolgáinak” tekintették. Felismerték, hogy a közjóval leginkább szembenálló rendi kiváltságokat (például adómentesség, helyi vagy rendi immunitás) csökkenteni kell vagy eltörölni, a mezőgazdaság, az ipar, a közegészségügy és az oktatás terén reformokat szükséges bevezetni, mert csak ezek segítségével tudják rohamosan növekvő népességű országaikat eredményesen irányítani. Magyarországon a főkegyúri jogra támaszkodva az uralkodók a világi közigazgatásnál sokkal jelentősebb mértékben be tudtak avatkozni az egyházszervezetbe reformtörekvéseik megvalósítása érdekében. Ehhez sokáig a klérus egy részének támogatását is maguk mellett tudhatták, ugyanis az egyházi elit tagjai között is sokan egyetértettek a reformok szükségességével. Így nem csoda, hogy a lelkipásztori feladatok hatékonyabbá tételét célzó intézkedéseket a bécsi udvar egyházi támogatással valósította meg.

 

1. A tereziánus egyházpolitika jellemzői

 

Magyarországon már I. Lipót (1657–1705) és III. Károly egyházpolitikájában is tetten érhető a reformszándék. Utóbbi egyik fő beavatkozása az egyházi életbe a lelkészpénztár, a Cassa Parochorum 1733. évi felállítása volt. A pozsonyi székhelyű pénztárba a királyi kincstár évi 16 000 forintot fizetett, és ide folytak be a pécsváradi és a szentgotthárdi apátság jövedelmei is. Az uralkodó emellett évi rendszerességgel a nagyjavadalmas főpapokat is bizonyos összeg befizetésére kötelezte. A Cassa Parochorumból központilag támogatták a szegényebb plébániák, templomok és iskolák építését és fenntartását, a plébánosi és tanítói fizetések kiegészítését. E finanszírozási rendszer segítségével sikerült úrrá lenni az oszmán hódítás következtében kialakult pénzhiányon. A lelkészpénztár felállítása jól mutatja, hogy a 18. század uralkodói felismerték az egyház normaközvetítő szerepét. A plébánosok és segítőik közvetlen kapcsolatban álltak az alattvalókkal, így az államhatalom meghosszabbított kezeként nemcsak híveik lelki üdvét, hanem erkölcsös és törvénytisztelő alattvalói magatartásukat is elősegítették. Az uralkodó ezt a feladatukat szem előtt tartva is támogatta a plébániák működését.

A szekuláris szellemű, kvázi államegyházi rendszer kiépítésére a kísérletek Mária Terézia uralkodása idején kezdődtek el. A személy szerint mélyen vallásos, a janzenizmussal rokonszenvező, ambiciózus királynő államegyházi rendszere kidolgozásában, az ennek megvalósítását szolgáló rendeletek előkészítésében több magas beosztású alattvalója működött közre. Így háziorvosa, Gerhard van Swieten, gyóntatója, Ignaz Müller apát, a természetjogász Karl Anton von Martini vagy Ambros von Stock kanonok, később segédpüspök. A teréziánus törekvések és reformok legfőbb mozgatója, a természetjogra alapozott államegyházi rendszer igazi kimunkálója az 1760-as évektől a bécsi politika legfőbb irányítója, Wenzel Anton von Kaunitz gróf (később herceg) volt. Kaunitz ezt megelőzően Versailles-ban és Lombardiában működött. Az itt szerzett tapasztalatokat is felhasználta későbbi tevékenységéhez.

Mindemellett speciálisan magyar viszonylatban az abszolutista tendenciák elmélyítésére kiváló alapot szolgáltatott a magyar királyi főkegyuraságnak a késő középkortól fogva meghatározó jelentőségű jogintézménye. A főkegyúri jog a magyar uralkodóknak az egyháztól nyert különleges és személyes joga, melynél fogva az egyházi kinevezéseknél és az egyházak úgynevezett világi vonatkozású ügyeiben a magyar király nem csupán az államfőket egyébként is megillető főfelügyeleti jogokkal bír, hanem egészen kiváltságos, kifejezetten egyházhatalmi jogkörrel is rendelkezik. Utóbbi más királyokat (hacsak ezt a jogot a Szentszéktől meg nem kapták) nem illetett meg.

A főkegyúri jog tartalma már ekkor igen bő és változatos volt. Kiterjedt az egyház szervezésére és a püspökök kinevezésére, de a főkegyúr nevezte ki az apátokat (a szerzetesrendekben választás után), 1772-től a kanonokokat, továbbá a címzetes és a „választott” püspököket, címzetes apátokat is, és ő adományozta ezek javadalmait stb. A 18. századi érseki, püspöki kinevezések a gyakorlatban úgy történtek, hogy az uralkodó felhívására rendszerint a Helytartótanács Egyházi Bizottsága javasolt három jelöltet. A Magyar Udvari Kancellária kikérte a prímás véleményét (ha a prímási szék nem volt üresedésben). Az uralkodó a döntés előtt az 1760-as évektől kezdve meghallgatta az Államtanács állásfoglalását is. A királyi döntés után a Kancellária kiállította az adományozó diplomát, amelyért az elnyert egyházmegye évi jövedelmének egyharmadát kellett megfizetni. A kinevezett püspököt ezután felterjesztették az Apostoli Szentszékhez pápai megerősítésre. A megerősítő bullákért – éppúgy, mint minden engedélyért, felmentésért – bizonyos összegű taxát kellett a pápai udvarba küldeni. Ezután kerülhetett sor az új püspök felszentelésére és teljes körű beiktatására hivatalában. A bécsi udvar növekvő tekintélyét és a pápa hatalmának csökkenését jól mutatja, hogy a korábbi évszázadoktól eltérően a Szentszék a püspökjelöléseket a 18. század folyamán egyszer sem utasította vissza.

 

A főkegyúri jog kialakulásának története igen változatos. Ez a jog Hartvik győri püspöknek Szent Istvánról szóló és Könyves Kálmán (1095–1116) király megbízásából készített életrajzára vezethető vissza. Hartvik írása szerint Szilveszter pápa Szent István királynak a térítői felhatalmazás jelképeként a koronával együtt apostoli keresztet is küldött (amely később, III. Béla idején nyerte el kettős alakját), és megbízta, hogy Isten kegyelmével a magyar egyházakat megszervezze. Ebben a Hartvik-féle elbeszélésben jelentkezik csírájában először az a felfogás, hogy a pápa a magyar királynak különleges kiváltságokat adott, felruházva őt az apostoli oldalkövet (legatus a latere) méltóságával. A legújabb történeti kutatások szerint Szent István semmiféle ilyen különleges megbízatást nem kapott, de nem is volt erre szüksége, hiszen az invesztitúraharcig a középkori jogfelfogás a királyt quasi sacerdos-nak (bizonyos mértékben papi méltósággal rendelkező személynek) és vicarius Christi-nek (Krisztus helyettesének) tekintette, ezért a közfelfogás szerint maga a királyi méltóság jogosította fel az uralkodót a térítésre és egyházszervezésre. A király, így Szent István is koronával (melyet ő a pápától kapott) szerezte meg azt a jogot, hogy egyházmegyéket, apátságokat alapítson, főpapokat nevezzen ki, egyházi törvényeket hozzon és kiváltságokat osztogasson. Amikor azonban a cluny-i felfogás és a Gergely-féle reform győzött és általánosan elfogadottá lett, a világi uralkodót nem tekintették többé quasi sacerdos-nak és vicarius Christi-nek, hanem csak az egyház laikus tagjának, akinek már nincs joga a főpapok kinevezéséhez. A magyar királyok viszont, Európában egyedülálló módon szinte mindvégig igazolni akarták egyházszervező és főpapkinevező jogukat. Hartvik elbeszélésére támaszkodva fejlődött ki a magyar király főkegyúri jogának elmélete és az erre épülő joggyakorlat. A főkegyúri jogokat a középkorban leginkább Károly Róbert, Zsigmond és Mátyás király gyakorolták. A főkegyúri jog teljes rendszerét Werbőczy dolgozta ki és fogadtatta el. Az elméletet a 17. században az úgynevezett Szilveszter-bullával is igyekeztek alátámasztani. Ebben a hamisítványban az áll, hogy II. Szilveszter pápa István királynak királyi diadémot és nevet adományozott, visszaadta neki a Szentszéknek felajánlott országát és felhatalmazta, hogy maga előtt keresztet vitethet és a helyi egyházat irányíthatja. Ennek a bullának csak a másolata került elő, az eredeti példány azonban nem. Ez érthető, mert a bulla szövegét Marnavics Tomkó János találta ki az 1630-as években. Marnavics, hogy a bullák hamisításáért járó büntetést elkerülje, nem bullát hamisított, hanem csak annak másolatát. Azzal kapcsolatban, hogy a történelem folyamán hogyan bővült a főkegyúri jog, kiemelhetjük, hogy királyaink a püspöki címek adományozása mellett, ugyancsak főkegyúri jogaikra hivatkozva, századokon keresztül kitüntetésként adományozták egyes papoknak az egykori szerzetes középjavadalmak címeit (címzetes apát, prépost) is. Ezek a címzetes apátok és prépostok viselhették a főpapi jelvényeket és az országgyűlés alsó tábláján részt vehettek. A főkegyúri jog fokozatos bővülésével alakult ki a 17. században az apostoli királyság ideája, amely szerint a mindenkori magyar királyt ugyanolyan apostoli jogok illetik meg, mint Szent Istvánt. Az apostoli királyság eszméjére támaszkodva a következő században az uralkodó elit már azt hangoztatta, hogy a pápa joghatósága Magyarországra nem terjed ki, mert II. Szilveszter a püspökök megerősítésének a jogán kívül minden egyéb jogot Szent Istvánra és utódaira ruházott. Róma hiába tiltakozott és hiába hangoztatta, hogy a Szentszék ilyen jogokat nem adományozott, uralkodóink e jogok állandó bővítésére törekedtek. Ezen az úton haladt Mária Terézia is, különösen akkor, amikor XIV. Benedek pápa 1748-ban megengedte, hogy magyar királyként a bíborosi méltóságra terjeszthessen elő (nominálhasson) általa érdemesnek tartott egyháziakat, illetve hogy felvegye az apostoli királyi címet. Utóbbira szintén hosszas diplomáciai tárgyalásokat követően került sor, 1758-ban.

Mária Terézia uralkodása idején a királyi főkegyúri jog elméletét Kollár Ádám udvari könyvtárigazgató próbálta tudományosan megalapozni a Historia diplomatica iuris patronatus című, Werbőczy Hármaskönyvére és a Szilveszter-bullára hivatkozó művében, melyet 1762-ben adott ki. Alig hagyta el Kollár munkája a nyomdát, 1763-ban Johann Hontheim trieri segédpüspök Febronius álnéven megjelentette a De statu Ecclesiae et legitima potestate Romani pontificis… című művét. Hontheim munkáját az abszolutista államhatalom hívei előszeretettel idézték, mert eszméi jogcímet adtak arra, hogy országaikban a pápai hatalmat még jobban visszaszorítsák és az egyház fölé hatalmukat minden téren kiterjesszék. Annak érdekében, hogy Hontheim gondolatait a magyar rendekkel is megismertessék, Kollárral megíratták a De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae című könyvet, mely a királyi hatalom korlátlan volta, a papi rend és a nemesség megadóztatása mellett szállt síkra. Kollár a iura circa sacra (a szent dolgokkal kapcsolatos jogok), a külső és belső, vegyes egyházi ügyekre vonatkozó jogok egyedüli forrásának azt az isteni felhatalmazást tekintette, melyet az Úr a trónnal együtt ad a földi uralkodónak. A külső egyházi ügyek (például az egyházi szolgálatban álló személyekkel és dolgokkal, egyházi vagyonszerzéssel és kezeléssel kapcsolatos ügyek), valamint a vegyes, mind az egyház, mind az állam hatáskörébe tartozó ügyek (például házasság, oktatás stb.) nézete szerint olyan felségjogok, melyek egyetlen forrása az Istentől nyert királyi hatalom.

Mária Terézia uralkodása első felében néhány vallási jellegű rendeletéhez még igyekezett megszerezni a Szentszék jóváhagyását (például 1754-ben a pápa engedélyével, sőt vele egyetértésben csökkentette a kötelező ünnepek számát) és nem hajtott végre radikálisabb egyházi reformokat. A legfőbb államhatalmi szervek, elsősorban az Államtanács az 1760-as évek elejétől kezdve kezdtek a királynő nevében egyre nyíltabban és önállóbban beavatkozni a magyar egyház belső életébe.

Bár az 1764. július 17-re összehívott országgyűlés felháborodással fogadta Kollár publikációit, mert azokat az egész magyar rendi alkotmányra nézve veszélyesnek tartotta, a tiltakozás nem változtatta meg a királynő és tanácsadóinak álláspontját. Az egyház életébe mélyebben beavatkozó rendeletek még nyomatékosabbá váltak az uralkodó leendő vejének, Ferdinánd pármai hercegnek 1768. évi kiközösítése után. Az egyházi ügyek rendezésére és intézésére a cseh-osztrák udvari kancellárián belül 1769-ben felállított egyházügyi osztály (Consessus in publico-ecclesiasticis) egymás után adta ki az egyházat és államot közösen érintő határozatokat.

Az 1771-ben kibocsátott úgynevezett amortizációs, holtkézi törvény (lex amortisationis, Amortisationsgesetz) radikálisan korlátozta az egyház vagyonszerzési képességét. Ilyen fajta törvényeket más országokban is érvénybe léptettek. Ezen törvények igazolására arra szoktak hivatkozni, hogy az egyház keze holt kéz (manus mortua), mert az egyház kezébe, birtokába jutott vagyon a közösség, a forgalom számára elveszett, amortizálódott.

Az uralkodónő az egyházi életet befolyásoló egyéb rendeleteivel (1.) meghatározta a szerzetesek maximális létszámát; (2.) kimondta, hogy a szerzetesnövendékek 24 éves koruk előtt nem tehetnek ünnepélyes fogadalmat; (3.) csökkentette az ünnepnapok, a körmenetek, búcsújárások számát; (4.) megszüntette a templomok menedékjogát (asylum); (5.) ellenőrzés alá vonta a közoktatást és a papképzést. (6.) Főleg fináncpolitikai okokból évekig nem töltött be több püspöki széket; (7.) felújította és gyakorolta a királyi tetszvényjogot (placetum regium); (8.) a főpapoktól számadást követelt (9.) s meghatározta, mennyit kötelesek a Cassa Parochorumba – 1769-től jövedelmük 10 %-át – és az új püspökségek javára fizetni; (10.) az egyházi pénzalapokat (alapítványokat) állami felügyelet alá helyezte. Bár felismerte, hogy a lelkipásztori szervezet fejlesztését, új plébániák létesítését az államérdek is megkívánja, az egyházi vagyon átstrukturálására, mely lehetővé tette volna a lelkipásztori szervezet alapos fejlesztését, nem vállalkozott.

A királynő egyházpolitikai intézkedései közül nem egy az egyház javát is szolgálta (például az egyházmegyék átszervezése, a felsőfokú teológiai oktatás reformja stb.). Ezeknél legfeljebb az volt kifogásolható, hogy előzőleg nem nagyon kérte a Szentszék hozzájárulását. Az egyházi javadalmak egyházi célra történő megadóztatásánál egyenesen deklarálta, hogy a Szentszék jóváhagyására nincs szüksége.

Mária Terézia reformjainak többségét, mint említettük, a klérus egy része is támogatta. Ez azzal magyarázható, hogy a felvilágosodás eszméinek hatására a katolikus egyházon belül is létrejött egy olyan reformmozgalom, mely szükségesnek látta a barokk katolicizmus egyes korszerűtlennek tartott vonásainak megváltoztatását. A reformkatolicizmus néven elhíresült irányzat részben itáliai gyökerekkel rendelkezett, legfőbb szószólója a modenai paptudós, Lodovico Antoni Muratori (1672–1750) volt. Munkái nemcsak olasz nyelven, hanem latin fordításban is elterjedtek a magyarországi klérus körében, sőt két művét magyar nyelvre is átültették. Muratori a lelkipásztorkodás közérthetősége és a katolikus tanítás lényegét kiemelő reformja érdekében szorgalmazta többek között a barokk korban túlburjánzott szentkultusz és egyéb, babonásnak bélyegzett vallásgyakorlati formák visszaszorítását, valamint a népnyelv hangsúlyosabb alkalmazását. Bár törekvését elsősorban a jezsuita rend részéről sok kritika érte, elnyerte XIV. Benedek pápa (1740–1758) támogatását, aki szintén pártolta a vallásgyakorlat felvilágosult szellemiségű reformját. Ezzel magyarázható, hogy Mária Teréziának az ünnepnapok számát korlátozó, vagy a szerzetesi közösségek állami ellenőrzését fokozó rendelkezései Rómában is kedvező fogadtatásra találtak. A szerzetességet Muratori és követői is sok kritikával illették, úgy ítélték meg ugyanis, hogy a szerzetesrendek egy része eltért a rendalapítók eredeti szándékától, és működésével nem az egyház javát szolgálja. Számon kérték rajtuk, hogy létszámukhoz és vagyonukhoz képest nem vesznek részt kellő súllyal a lelkipásztorkodásban és az oktatásban. A korszak külön érdekessége, hogy az első számú katolikus tanítórendet, a jezsuitákat is sok kritika érte komoly politikai befolyásuk, nagy vagyonuk, elavultnak tekintett oktatási rendszerük és az egyházi reformokkal szemben tanúsított merev állásfoglalásuk miatt. E kritikáknak nem sokkal később komoly következményei lettek a rend sorsára nézve.

 

2. A római katolikus egyházmegyék átalakítása

 

A magyarországi katolikus konfesszionalizáció törzsterületein az intézményhálózat fenntartása, bővítése mellett a túlságosan nagy kiterjedésű és ezért nehezen kormányozható egyházmegyék felosztása, működésük racionalizálása volt elodázhatatlan feladat. A már Pázmány Péter által felvetett terv az egyházmegyék újjászervezéséről a 18. század elején újra napirendre került. Elsősorban a tizenegy vármegyére kiterjedő egri egyházmegye széttagolását akarta III. Károly úgy végrehajtani, hogy Nagybánya központtal új egyházmegyét alakít. Az Erdődy püspök által is felkarolt terv kivitelezését azonban az egri káptalan tiltakozása meghiúsította.

Az egyházmegye alapításokat az uniós eredmények konszolidálása is megkövetelte. A gyulafehérvári unió folyományaként III. Károly már 1715-ben megszervezte az erdélyi román görög katolikus egyházmegyét, melynek alapító bulláját 1721-ben adta ki XIII. Ince pápa (1721–1724). Az egyházmegye névadó székhelye Fogaras lett. Mártonffy gyulafehérvári püspök ugyanis tiltakozott az ellen, hogy székvárosában egy más rítusú, párhuzamos egyházi központ létesüljön. A fogarasi protestánsok hasonlóképpen ellenséges magatartása miatt Ioan Micu-Klein püspök 1738-ban székhelyét végül Balázsfalvára, az egyházmegye uradalmának központjába tette át. Székesegyházával, iskoláival, nyomdájával a Küküllő-menti település lett az egyházmegye és az erdélyi román művelődés központja.

Mária Terézia elérkezettnek látta az időt az egyházmegyerendszer átfogó rendezésére. Az uralkodónő a helyi ellenérdekeltek, elsősorban a felosztással vagyona egy részét elvesztő székeskáptalanok tiltakozását elődeivel ellentétben szinte egyáltalán nem vette figyelembe.

 

 A Magyar Királyság egyházmegyéi a XVIII. század utolsó negyedében.

 

a) Az esztergomi érsekség felosztása

A latin szertartású egyházmegyék helyzetének rendezését a bécsi udvar a szerémi és a boszniai püspökség összevonásával kezdte meg. Az 1773-ban XIV. Kelemen által kánonilag is egyesített egyházmegye székhelye Diakóvár lett.

Az esztergomi főegyházmegye széttagolása (dismembratio) céljából Mária Terézia tanácsosaival hamarosan elkészíttette a főegyházmegye felosztási tervét. Ebben a később esztergomi érsekké kinevezett, ekkor kalocsai érsek Batthyány József is komoly szerepet vállalt. A javaslatok alapján a főegyházmegye területéből három új püspökséget szerveztek: a szepesit, a rozsnyóit és a besztercebányait. Az új püspökségek alapítólevelét az uralkodónő 1776. január 15-én írta alá. VI. Pius pápa hozzájárult a királynő intézkedéséhez és 1776. március 13-án kiadott bulláival felállította a három új egyházmegyét. A szepesi egyházmegye a szepesi prépostságon és főesperességen kívül magában foglalta a liptói és az árvai főesperességet is. Első püspöke Salbeck Károly 1776. november 11-én foglalta el székhelyét. A rozsnyói egyházmegye első főpásztora, mivel Galgóczy János meghalt, mielőtt egyházmegyéje kormányzását átvehette volna, Révay Antal lett. Az első besztercebányai püspökké a királyi kegy Berchtold Ferencet tette.

Az esztergomi főegyházmegye felosztása nem jelentette az esztergomi egyháztartomány területének csökkenését, hiszen az új püspökségek egyaránt az esztergomi érsek alárendeltjei (szuffragáneusai) lettek. Sőt miután az új görögkatolikus püspökségek felsőbb egyházi felügyeletét az ország prímásai kapták meg, a prímási tartomány bővüléséről beszélhetünk.

Az esztergomi érseknek, mint a magyar hierarchia fejének helyzete a világi reprezentáció terén is erősödött a korszakban. Régi méltóságai mellett ugyanis elismerésre került hercegi címe. III. Károly az akkori érsek, Keresztély Ágost bíboros kérésére, a mindenkori esztergomi érseket, mint Magyarország prímását – tekintettel született pápai oldalköveti és magyar királyi legfőbb titkos kancellári méltóságára – 1714. december 9-én a Szent Római Birodalom hercegi (tkp. fejedelmi) rangjára emelte. A király hangsúlyozta, hogy ezzel nemcsak a kérelmező sokoldalú szolgálatait akarta jutalmazni, hanem egyben emelni óhajtotta „az esztergomi érsekség méltóságát és gyarapítani magyar népe dicsőségét”. A magyar országgyűlés e megtiszteltetést az 1715. évi 3. törvénycikkben örökítette meg.

Az aktussal tulajdonképpen egy hosszabb folyamat zárult le. Pázmány Péter szerint ugyanis az esztergomi érsekek már Luxemburgi Zsigmondtól hercegi címet kaptak. Híveik, alattvalóik, olykor állami szervek, például a királyi kamara már végig a 17. században hercegi megszólítással – Celsissime Princeps – illették leveleikben Pázmányt és utódait.

 

b) A székesfehérvári és a szombathelyi püspökség megalapítása

Mária Terézia 1777-ben két új püspökséget szervezett. 1777. február 17-én elrendelte a székesfehérvári és a szombathelyi római katolikus püspökségek felállítását. VI. Pius már júliusban jóváhagyta az uralkodói aktust.

A királynői végzés és a pápai alapítóbulla a székesfehérvári püspök joghatósága alá rendelte a veszprémi egyházmegyének egész keleti részét, mely Veszprém megye határától a Dunáig terjedt Buda főváros kivételével. Buda néhány környékbeli plébániával együtt az esztergomi érsek joghatósága alá került. Az egyházmegye, melynek első püspöke Sélyei Nagy Ignác (1777–1789) lett, magában foglalta egész Fejér vármegyét, a régi Pilis megye nagy részét, valamint a Csepel-szigetet.

A szombathelyi püspökséget a győri, a veszprémi és a zágrábi egyházmegye részeiből alakította ki Mária Terézia. Az új egyházmegyéhez tartozott Vas megye a győri egyházmegyéből, Zala vármegye nyugati ré­sze a veszprémi egyházmegyéből és ugyanezen vármegye Mura melletti része a zágrábi egyházmegyéből. A Muraköz továbbra is a zágrábi egyházmegye területének kiegészítő része maradt. Szily János (1777–1799), az első szombathelyi püspök maradandó emléket állított magának nemcsak az egyházmegye berendezésének megteremtésével, hanem a szombathelyi székesegyház, püspöki palota és szeminárium felépítésével, valamint egyházmegyéjében számos templom létesítésével.

 

3. A görögkatolikus egyházmegyék felállítása

 

Mária Terézi a fogarasi egyházmegye mellett szükségesnek tartott további görög szertartású püspökségek felállításához fogott hozzá. Amint az uniók kapcsán említettük, a már működő eparchiák közül a munkácsi körül volt a legnagyobb bizonytalanság. Mivel nem lehetett okmányokkal igazolni a püspökség formális megalapítását, ezért annak kánonjogi helyzete is tisztázatlan volt. Egyebek mellett ez vezetett ahhoz a gyakorlathoz, hogy a területileg illetékes egri római katolikus megyéspüspök nem ismerte el a munkácsi görögkatolikus főpásztor önálló püspöki joghatóságát, hanem őt saját rítushelynökének tekintette. A helyzet rendezése érdekében Mária Terézia 1766. április 30-án levelet intézett XIII. Kelemen pápához (1758–1769) és kérte, hogy a kánoni előírásoknak megfelelően állítsa fel a független munkácsi püspökséget. Mivel ezt Eszterházy Károly egri püspök a pápához intézett emlékiratában ellenezte, és ragaszkodott az egyházmegyéje területén élő görög rítusú katolikusok közvetlen felügyeletéhez, a Szentszék nem járult hozzá a munkácsi egyházmegye létesítéséhez. A királynő azonban nem mondott le tervéről. 1770. május 12-én XIII. Kelemen utóda, XIV. Kelemen (1769–1774) elé terjesztette az ügyet. A pápa 1770. november 24-én tudatta Béccsel, hogy teljesíti kérését. Miután az új egyházmegyével kapcsolatos részletkérdések tisztázódtak, XIV. Kelemen 1771. szeptember 19-én kiadta a munkácsi egyházmegye felállításáról szóló bullát. A püspökség székhelye 1775-ben Ungvárra került. Az egyházmegye első püspöke Bradács János lett, majd az ő 1772-ben bekövetkezett váratlan halála után Bacsinszky András (1772–1809), a korszak legjelentősebb görögkatolikus főpásztora végzett jelentős szervezőmunkát az eparchia területén.

A munkácsi egyházmegyén kívül Mária Terézia még két görög szertartású katolikus egyházmegyét szervezett, XIV. Kelemen utóda, VI. Pius (1775–1799) közreműködésével. A pápa a királynő előterjesztésére 1777-ben a horvátországi és bácskai görögkatolikusok számára felállította a független kőrösi egyházmegyét, melynek első püspökévé Božićković Bazilt nevezte ki. Ugyanebben az évben a már működő váradi rítushelynökséget önálló püspökséggé alakította át. A váradi görögkatolikus püspökség első főpásztorává Drágossi Mózest nevezte ki a királynő.

 

4. A jozefinizmus

 

Mária Terézia a katolikus egyházat érintő reformjai során – amennyire lehetséges volt – igyekezett elkerülni a Szentszékkel a nyílt konfrontációt. Fia, II. József (1780–1790) már egyáltalán nem volt tekintettel a pápaság jogaira. A kvázi államegyházi rendszert a maga teljességében ő építette ki. Egyházpolitikája első látásra nehezen összeegyeztethető azzal a ténnyel, hogy II. József – nagy példaképétől, az ateista II. Frigyes porosz uralkodótól élesen eltérően – mélyen hívő, katolikus vallását gyakorló uralkodó volt. Vallásossága a század második felében a Habsburg Monarchiában is széles körben elterjedt janzenizmus ismertetőjegyeit viselte. Ez, a kegyelemtanában a református felekezetével rokon tételeket valló, katolikus vallási és értelmiségi irányzat nagymértékben támaszkodott a felvilágosodás eszmerendszerére. Követői fontosnak tartották a vallási türelem gyakorlását, elsősorban a protestáns felekezetekkel szemben, szorgalmazták a pápai hatalom befolyásának csökkentését a helyi egyházi elöljárók javára, valamint fontos szerepet tulajdonítottak a katolikus fejedelmeknek az egyház felügyeletében. A társadalmi hasznosság elvéhez való feltétlen ragaszkodásuk miatt komoly kritikával illették a szerzetességet, különösen engesztelhetetlen ellenségei voltak a jezsuitáknak. Utóbbiak ugyanis a janzenizmus megjelenése óta harcban álltak a mozgalom tanításával. Ezek közül néhányat a Szentszék is több ízben elítélt. A katolikus egyházi és világi elit egy része ennek ellenére a század második felében janzenista elveket vallott. A Habsburg Monarchia egyházpolitikájára nézve komoly következményekkel járt, hogy a bécsi udvarhoz kötődő politikai elit tagjai között felülreprezentáltak voltak a janzenisták. Mária Terézia polihisztor tanácsadóját, Gerard van Swietent éppúgy hozzájuk kell sorolnunk, mint gyóntatóját, Ignaz Müllert. De Migazzi Kristóf váci püspök és bécsi érsek is sokáig a janzenizmus híve volt. Ezek után nem csoda, hogy az uralkodócsaládban is táptalajra leltek a janzenista tanok. Ez a tény pedig Mária Terézia és II. József egyházpolitikájának alakításában ugyanúgy szerepet játszott, mint az uralkodók államegyházi törekvései.

József már 1765-ben császár lett, 1780-ban pedig Ausztria különféle tartományainak feje, magyar, illetve cseh és lombard király. Az államról kialakított elképzelése leginkább a Hugo Grotius által megfogalmazott természetjogban gyökerezett. A széttagolt Habsburg-birodalomból szigorúan központosított, szilárd összbirodalmat kívánt teremteni. Terve megvalósítása érdekében nem vette figyelembe sem az egyház, sem birodalma népeinek történelmi jogait, és azokat a korszerű eszmékkel átitatott rendeleteket, amelyeket alkalmasnak látott célja elérésére, rákényszerítette népeire. Hogy céljainak elérésében semmiféle rendi alkotmány ne korlátozza, mint tudjuk, visszautasította a magyar, a cseh és a lombard koronázást.

 

a) II. József rendeletei

Egy évtizedes uralkodása alatt több mint hatezer (6206) rendeletet bocsátott ki. Ezek jó része a katolikus egyház említett átalakítását célozta. Ez a kérdés olyannyira politikája központi elemét alkotta, hogy egyes történészek a „jozefinizmus” fogalmán kizárólag József egyházpolitikai intézkedéseit értik, noha mint tudjuk, a nagy reformer figyelme a közigazgatásra, az oktatásra, a gazdaságra és más kérdésekre is kiterjedt.

Dekrétumai gyorsan követték egymást. Már 1767-ben mint császár uralkodói engedélyhez kötötte a pápai bullák kihirdetését, amit Magyarország számára 1781-ben ismételten elrendelt: „Kétségtelen, hogy minden Rómából, az Apostoli Széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az állami ügyekre, ezért... azok szövege ezentúl előzetesen terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett” – írta. Mint Ausztria főhercege a püspöki rendeletekre is kiterjesztette a placetumot. A püspököknek és a szerzetesrendeknek megtiltotta az érintkezést Rómával, illetve a külföldi főelöljárókkal. A házasságot polgári jellegű szerződésnek nyilvánította, jogrendszerét módosította, megszüntette a harmad- és negyedfokú vérrokonsági akadályt, és a püspököket kötelezte, hogy a házassági akadályok alól a Szentszék helyett felmentést adjanak. Indoklása szerint ezzel – és egyéb rendeleteivel – a püspökök ősi joghatóságát állította helyre, melyet a pápaság a gregorianizmus kora óta elvont.

A jozefinizmus leglátványosabb tette a szerzetesi közösségek egy részének feloszlatása volt. Bár az erre vonatkozó, 1782. évi szekularizációs rendelet szövege azt sugallja, hogy ebben a kérdésben következetes álláspontot képviselt, a rendelet végrehajtása és két további, 1783-ban és 1786-ban kiadott, hasonló tárgyú rendelkezése valójában nem mutat koherens képet. A rendelkezések szerint azokat a férfi és női szerzetesi intézményeket szüntették meg, melyek tagjai nem foglalkoztak oktatással, lelkipásztorkodással, betegápolással vagy a tudományok művelésével. Valójában azonban a társadalmilag hasznosnak ítélt rendek házai közül is bezáratta azokat, amelyek gazdasági alapjait nem tartotta megfelelőnek, vagy ahol visszásságokat tapasztalt. Másrészt több, „hasznos” tevékenységet nem vagy alig végző rend kolostorait meghagyta. Így jöhetett létre birodalma több más részéhez hasonlóan a Magyar Királyságban is az a helyzet, hogy egyes szerzetesrendek – mint például a kamalduliak, karthauziak, trinitáriusok, pálosok, premontreiek– teljesen eltűntek, míg mások rendházait csak részlegesen érintette a feloszlatási hullám. A magyarországi szerzetesházak közül 140 (134 férfi és hat – nagyobbrészt klarissza – apácazárda és ezeknek 1484 férfi- illetve 190 női szerzetese) esett a feloszlatás áldozatává. Ausztriában 2165 kolostorból 1425-öt és ezen felül néhány apátságot hagyott meg. Magyarországon megmaradt 81 ferences, 25 piarista, tizenegy minorita, kapucinus és irgalmas, három-három domonkos és szervita, két ciszterci, egy-egy ágostonos remete, bencés és karmelita kolostor. Az eltörölt rendek tagjai, ha munkaképtelenek voltak, kisebb állami nyugdíjat kaptak, ha még jó erőben voltak, általában egyházmegyei szolgálatba álltak. De közülük jó néhányan teljesen hátat fordítottak az egyházi pályának. A rendeletek kiszámíthatatlansága miatt a jozefinista évtized a megmaradt szerzetesközösségeket is szétzilálta. A meghagyott intézmények tagjai a feloszlatástól és működésük korlátozásától való félelmükben nagy számban hagyták el a szerzetesi hivatást, és léptek át egyházmegyei szolgálatba, vagy választottak világi szakmát. A 18. század közepéig második virágkorát élő magyarországi szerzetesség sohasem heverte ki teljesen a jozefinista időszak megpróbáltatásait.

 

A bakonybéli bencés apátság 18. századi ábrázolása 

 

József a feloszlatott rendek vagyonát az úgynevezett Vallásalapban (Fundus Religiosus, Religionsfonds) egyesítette. Az 1782-ben felállított alap – amely magába olvasztotta a Cassa Parochorumot is – jövedelmét elsősorban új plébániák létesítésére, a világi papságnak mint államfenntartó rétegnek megerősítésére fordította. (A sajátos jogi helyzetű, a világi kezelés ellenére szigorúan egyházi célokra hasznosított Vallásalap birtokállománya ekkor 200 000 hold volt.) Uralkodása alatt 1789-ig a plébániák száma 3578-r61 4789-re emelkedett. Ausztriában is sok új plébániát alapított, egyedül Bécsben harmincegyet. Ezen kívül Magyarországon még háromszáz új plébániát akart létesíteni. Az Ausztriában és Morvaországban tervbe vett plébániák száma nyolcszáz volt. Ezek a számok jól mutatják, hogy alattvalói lelki üdvének és erkölcsös földi életének elősegítésére kiemelten fontos feladatnak tartotta a lelkipásztorkodást.

Az istentiszteletek rendjét a legapróbb részletekig rendeletekkel szabályozta (például megállapította a gyertyák számát, a prédikációk időtartamát stb.). Ezért nevezte el II. Frigyes porosz király „a Római Szent Birodalom fősekrestyésének”. Betiltotta a körmeneteket (az úrnapit kivéve) és a búcsújárásokat. Számos, a céhrendszerrel kapcsolatos vallási egyesületet, arra hivatkozva, hogy azok babonások és fanatikusok, feloszlatott.

Az egyik legkomolyabb beavatkozást az egyházi életbe az egyházmegyei szemináriumok bezárásával és a helyükbe felállított generális, központi szemináriumokkal gyakorolta. Ezek szabályzatának elkészítését a jozefinista kötődésű Franz Stefan Rautenstrauch bencés apátra bízta. Az általa kidolgozott tanulmányi rend a következőket írta elő: „A skolasztikát és a jezsuita kazuisztikát száműzni, a polemikát szelídíteni kell, a kinyilatkoztatást a természethez és az ész követelményeihez kell igazítani, az egyházjogot nem a dekretáliák, hanem egy jobb, szabadabb rendszer szerint kell előadni.” Az egyháztörténelmet egy protestáns szerző kézikönyvéből akarták tanítani, de Matthias Dannenmayernek, a bécsi egyetem egyháztörténet professzorának az előbbi helyett bevezetett munkája (Institutiones historiae ecclesiasticae, Bécs 1788) sem nyerte el a klérus tetszését.

Központi szemináriumok létesültek Bécsben, Páviában és Löwenben, fiókszemináriumok pedig Olmützben, Grácban, Prágában, Innsbruckban és Luxemburgban. Magyarországon 1784-ben az egyetemet Budáról Pestre helyezte, ugyanakkor a megszüntetett egyházmegyei szemináriumok helyébe három generális szemináriumot állított föl Pozsonyban, Egerben és Zágrábban. 1786-ban az egri és a zágrábi szemináriumot egyesítette és a pesti egyetem mellé helyezte. A szemináriumokban világias gondolkodású, nem egyszer hitetlen tanárok végezték a klerikusok tudományos és aszketikus kiképzését. A professzoroknak, akik közül többen a katolikus egyházzal ellentétes tanokat hirdettek, a Bécsben jóváhagyott tankönyvekből kellett tanítaniuk, melyek racionalista, janzenista és jozefinista szelleműek voltak. Ezek a szemináriumok nemcsak az egyházmegyés papság, hanem a szerzetesi utánpótlás nevelését is végezték. József így akarta elérni, hogy a jövendő egyházi elit minden tagját átitassa az új szellemiség.

Minden szempontból pozitívan kell értékelnünk a protestánsok és a nem egyesült görögök (görögkeletiek) javára 1781. októberi 25-én kibocsátott türelmi rendeletét (Edictum Tolerantiae, Toleranzpatent). Ez tulajdonképpen szabad vallásgyakorlatot engedélyezett számukra: megfelelő anyagi feltételek esetén minden olyan helységben, ahol száz, később ötven családjuk élt, megengedte a templomépítést, valamint pap és tanító tartását. Kivonta őket a katolikus püspök felügyelete alól, valamint megengedte nekik minden állami hivatal betöltését. Vegyes házasság esetén úgy rendelkezett, hogy ha az apa katolikus, minden gyermek az ő vallását kövesse, ha protestáns, csak fiai kövessék az apa vallását. A türelmi rendelettel a katolikus egyház kétségkívül elvesztette monopolhelyzetét, ugyanakkor továbbra is privilegizált felekezet maradt.

 

5. Az államegyházi törekvések fogadtatása

 

Míg az állami intézkedésekhez hozzászokott osztrák és cseh püspökök nagy része beletörődött az önkényes rendelkezésekbe, addig Batthyány József magyar hercegprímás és Christoph Anton Migazzi bécsi hercegérsek annál erőteljesebben emelte föl szavát az erőszakos beavatkozás ellen.  De a főpapság nagy része is elítélte a jozefinista intézkedéseket.

Maga a VI. Pius pápa is megkísérelte, hogy önmérsékletre vegye rá a császárt. Ennek érdekében 1782. február 27-én egyszerű kísérettel Bécsbe indult („fordított Canossa-járás”), ahová március 22-én érkezett. Jóllehet II. József a pápának kijáró tisztelettel fogadta VI. Piust, lényeges engedményt nem tett. A császár 1783 végén váratlanul viszonozta a pápa látogatását. Mivel a pápa a püspöki székek betöltésével kapcsolatban nem volt hajlandó teljesíteni II. József kívánságát, a császár ingerültségében a skizma lehetőségét latolgatta. Ettől a gondolattól Spanyolország szentszéki nagykövete térítette el. II. József mégsem hagyta el eredmény nélkül Rómát, mert VI. Pius átengedte neki a milánói egyháztartomány főpapi székeinek betöltését.

A „kalapos király” tevékenysége, elsősorban politikai okokból egyre hevesebb ellenállást váltott ki a magyar nemességből. De még a magyaroknál is hevesebben tiltakozott Osztrák Németalföld lakossága, élükön Heinrich Johann Ferdinand von Franckenberg mechelni érsekkel. A vallon–flamand ellenállás végül fegyveres felkelésben robbant ki. 1790. január 10-én a rendi gyűlés Brüsszelben kimondta a tartomány függetlenné válását Ausztriától és az ország kilépését Szent Római Birodalom kötelékéből.

A császárt ezen kívül még több kudarc is érte, amelyek hatására élete végén kénytelen volt elismerni tervei meghiúsulását. E felismerés hatására halálos ágyán – türelmi rendelete, a jobbágyoknak szabad költözést és mozgást biztosító rendelete, valamint a papi javadalmazásra vonatkozó, lényegében a katolikus alsópapság anyagi helyzetén javító rendelete kivételével – valamennyi rendeletét visszavonta.

II. József halálakor az egész ország forrongott. A nemesség jogait követelte, a központi hatalom elvesztette uralmát az engedetlen megyék felett. A három éve tartó török háború terheit viselő parasztság egyre ingerültebbé vált. A nyugtalanságot fokozta a Franciaországban és Belgiumban kirobbant forradalom.

II. Lipót bár vallotta bátyja elveit, kormányzási módszerét azonban kezdettől fogva helytelenítette, s míg a köztük levő kapcsolat jobb volt, hangot is adott aggályának. Ezért várható volt, hogy emiatt, de a forrongó helyzetre is tekintettel bátyja egyházpolitikai rendelkezéseit megszünteti és a rendi alkotmányt visszaállítja. Míg ez utóbbi megtörtént, és a nagy erővel kibontakozott nemesi mozgalom elérte, hogy a király a rendi előjogokat megerősítse, és gyakorlatilag visszatérjen a Mária Terézia uralkodása alatti állapothoz, az egyház, melynek javára II. Lipót csak kisebb engedményeket tett, nem mentesült az erős állami kontroll alól. A katolikus egyháznak tett engedmények közé tartozott, hogy az uralkodó eltörölte a generális szemináriumokat és hozzájárult az egyházmegyeiek felállításához, mert a generális szemináriumokat túlságosan költséges és célt tévesztett intézményeknek tartotta. A püspökök megnyithatták a szemináriumokat, de ezek egy ideig üresen álltak, mert II. József elvette felszerelésüket, az udvar pedig azáltal, hogy elrendelte az egyházjog hallgatását az egyetem jogi karán, továbbra is beavatkozott a teológiai oktatásba. Lipót egyéb egyházpolitikai intézkedései voltak, hogy fellebbezés esetén megengedte az egyházi perek áttételét Rómába, valamint a püspökök részéről történő pénzkiküldést a pápai Kúriába.

A protestánsok vallásszabadságával kapcsolatban az 1790–1791-es országgyűlésen a katolikus világi követek nagy többsége a protestánsok követelését támogatta a katolikus klérussal szemben, melynek javaslatára a kérdést – szokás szerint – eldöntés végett az uralkodó elé terjesztették. II. Lipót, aki bátyja türelmi politikájának híve volt, a protestánsok mellett foglalt állást. Végül az országgyűlés ezt fogadta el törvényként.

A katolikus felekezet privilegizált, államegyházi helyzetének megmaradását mutatja, hogy a klérusnak 1848-ig nemesi kiváltságai voltak, nem fizetett adót és vámot, nem katonáskodott. A plébánosok rendszeres látogatói voltak a vármegyegyűléseknek, az egyházi középréteg képviselői és a főpapok tagjai maradtak a rendi országgyűlésnek. A hercegprímás hivatalból részt vett a Helytartótanács ülésein, az udvari Magyar Kancellária egyik referense mindig katolikus prelátus volt. Az Ítélőtáblán két püspök is szerepet kapott. A káptalanok és konventek hiteleshelyi működése nem szűnt meg.

A vallásügyek intézője a posztjozefinista korban is az udvari Magyar Kancellária, illetve a budai Helytartótanács Vallásügyi Bizottsága (Commissio Ecclesiastica) volt. Az egyházi életbe beleavatkozó – a protestánsokkal szemben sokszor elfogult – rendeleteik jogalapját a magyar országgyűlés által alkotott törvények és a királyi pátensek alkották. A posztjozefinizmus szinte II. Józsefnél is alaposabb ellenőrzést valósított meg a hazai felekezetek, leginkább a katolikus egyház felett, anélkül azonban, hogy magáénak vallotta volna névadója modernizációs törekvéseit.