XIII. Az egyházszervezet kiépülése a török kiűzése után

A volt hódoltsági területen a török kiűzése után ugyan azonnal megindult a katolikus egyházszervezet kiépítése, az ehhez szükséges feltételeket azonban maradéktalanul a szatmári megegyezést követő békés évtizedekben sikerült megteremteni.

 

1. A betelepítések és bevándorlások hatása a felekezeti viszonyokra

 

A Magyar Királyság felekezeti megoszlása a XVIII. század első felében.

 

A volt hódoltsági területeken a katolikus felekezetszervezés fontos előfeltétele volt a lakatlan vagy gyér lakosságú vidékek benépesítése. Az oszmán hódítás következtében jelentős volt a lakosság pusztulása, melyet túlnyomó részben nem magyar etnikumú betelepülőkkel lehetett csak ellensúlyozni. Az országnak a hódoltságtól távolabb eső vidékeiről és az országhatár túloldaláról érkezett spontán betelepülések mellett kezdetektől fogva jelentős volt a szervezett magánföldesúri és állami telepítések szerepe. Főként az utóbbiak esetében a századfordulótól kezdve különös figyelmet fordítottak arra, hogy az új lakosok a katolikus egyház súlyát növeljék. Túlnyomórészük a Rajna-vidékéről és a Német-római Birodalom délkeleti részéről érkező katolikus telepes volt. Budára és környékére, valamint Bácska, Baranya és a Balatontól északra húzódó vidék falvaiba ekkor költözött német lakosság. A németek beköltöztetése a szatmári megegyezést követően is folytatódott, jórészt ekkor érkeztek Tolna és Szabolcs megye, valamint a Temesköz német katolikusai. Bács-Bodrog megyébe és Baranyába ezen kívül még katolikus délszlávokat (bunyevácok, sokácok) is telepítettek.

Tolnába és Szabolcsba ugyanakkor német evangélikusok is érkeztek. A Szerémségben, Bácskában, Arad környékén, valamint a Duna menti községekben, elsősorban Ráckeve és Szentendre környékén a III. (Csernojevics) Arzén pátriárka vezetésével 1690-ben Magyarországra menekült nagy számú ortodox szerb lakosság telepedett le. A Moldvából, Havasalföldről beköltöző ortodox románok ebben az időben foglalták el a néptelenné vált vidékeket a Maros, a Körös és a Szamos mentén.

A korábbi sokszínű konfesszionálizációs folyamatok, majd a telepítések és beköltözések következtében Magyarország a 18. század végére bár katolikus dominanciájú, mégis Európa egyik legösszetettebb vallási megosztottságú állama lett. A tényleges felekezeti arányokról azonban 1869, az első népszámlálás előttről csupán becslésekkel rendelkezünk. 1787-ben a vallási megoszlás (Erdély nélkül) az alábbiak szerint alakulhatott:

 

 

Magyarország

Horvátország

Katolikus

3 958 550

61%

514 423

79,3%

Evangélikus

619 626

9,5%

185

0%

Református

976 729

15,1%

3443

0,6%

Görögkeleti

832 639

12,9%

130 300

20,1%

Izraelita

80 783

1,3%

111

0%

 

 

 

 

 

Összesen

6 468 327

 

648 462

 

 

A katolikusok száma magában foglalja a mintegy 600 ezres görögkatolikusságot is, akik nélkül a római egyházhoz tartózók részaránya 52,4 százalékos lehetett. A görög szertartású keleti ruszin, román és szerb keresztényekkel létrehozott unió nyújtotta lehetőségek tovább növelték a katolikusok arányát, súlyát.

 

2. Egyházszervezés az egykori Hódoltságban és Erdélyben

 

a) Esztergomi egyháztartomány

A győri egyházmegye a rábai főesperesség területét leszámítva komolyabb károk nélkül vészelte át az oszmán hódítást, ezért itt is fejeződhetett be legkorábban az újjáépítés. A rábai főesperesség területén azonban jelentős volt a paphiány, és sok templom elpusztult vagy megrongálódott. Az újjáépítés jórészt a később a prímási székbe került Kollonich Lipót és Keresztély Ágost győri püspök érdeme.

A veszprémi egyházmegyében Volkra Ottó János püspök kinevezésekor (1710) mindössze alig harminc plébánia működött. Volkra püspök ugyan tizennyolc új plébániát létesített és tizenegy templomot épített, a székváros azonban továbbra is a pusztítás nyomait viselte. Utóda, a később szintén az esztergomi érseki méltóságba emelkedő Esterházy Imre ezért 1725. évi kinevezésekor „veszprémi romoknak” nevezte székvárosát. Az egyházmegye újjászervezése csak a század közepén, Padányi Bíró Márton püspöksége idején (1745–1762) fejeződött be. A már meglevő 64 plébániát 48 újonnan létesítettel és 39 helyreállított plébániával bővítette. Jelentős számú, összesen 88 templomot épített, és még ennél is több, 109 romos templom felújítása fűződik nevéhez. Ezenkívül 19 kápolnát és 28 új iskolát építtetett. A protestantizmus egyik fő magyarországi ellenzőjeként 43 templomot vett el a veszprémi egyházmegye területén működő, főként református gyülekezetektől, melyekben ezután katolikus vallásgyakorlat folyt. A templomok elvételét Biró püspök számára a földesúri, városi kegyúri (templomépítői, -fenntartói) jogok, valamint az uralkodói rendeletek tették lehetővé, vagyis az akciók mai megítélésük ellenére törvényesek voltak.

A püspök a protestantizmus radikális visszaszorítását a katolicizmus megerősítése érdekében szorgalmazta, ez a hozzáállása azonban a század közepén már katolikus körökben sem váltott ki osztatlan elismerést, sőt a bécsi udvarral is szembeállította. Az igazi magyarúrként viselkedő, a püspökök között utolsóként bajuszt és csizmát viselő, lovon járó Padányi Biró püspök a papképzésben is jeleskedett: összesen 129 papot nevelt. Főpásztorsága idején 3774 protestáns tért át a katolicizmusra, bizonyára nem mind önszántából.

Az egykori Hódoltság déli részén elterülő pécsi egyházmegye hatalmas pusztítást szenvedett az oszmán uralom idején, így a helyreállítási munkák is elhúzódtak. Az 1714-ben rendezett pécsi egyházmegyei zsinat adatai szerint a baranyai és tolnai részeken 23 plébániás falu és 144 filiális település volt. Ez a szám a következő évtizedekben növekedésnek indult, különösen Klimó György (1751–1777) és Eszterházy Pál (1781–1799) püspöksége idején ugrott meg az új plébániaalapítások száma. Az egyházmegyére vonatkozó legújabb kutatások jól mutatják, hogy a püspökök egyházszervezési munkáján túl a helyi közösség áldozatvállalása is komoly szerepet játszott a plébániák alapításában és fenntartásában. A földbirtokosok pedig kegyurakként működtek közre a templomépítésben és a plébánia felszerelésében.

A váci egyházmegye újjáépítésének feladatához két Csehországból származó arisztokrata, Althann Frigyes (1718–1734) és unokaöccse, Althann Károly (1734–1756) kezdte meg. Althann Frigyes püspökségének végén már 59 plébánia működött az egyházmegyében. Esterházy Károly (1759–1761) rövid váci püspöksége alatt már 140 templom és 82 plébánia volt az egyházmegyében. Az egyházmegye legjelentősebb újjászervezője a trienti születésű Migazzi Kristóf (1756–1757 és 1762–1786) volt, aki 24 új templomot építtetett és hét plébániát létesített, 1775-ben pedig hét főesperességre osztotta föl az egyházmegyét, valamint minden kerület élére egy-egy fő- és több alesperest nevezett ki.

A plébániahálózat legjelentősebb bővülése a nagy kiterjedésű egri egyházmegye területén ment végbe, ahol száz év alatt (1699–1799) 353 plébánia és 66 helyi lelkészség létesült. Erdődy Gábor (1715–1744) egri püspök egymaga 80 új plébániát szervezett. Beiktatásakor egyházmegyéjének 78, halálakor pedig már 232 papja volt. A későbbi esztergomi érsek Barkóczy Ferenc (1744–1761) működéséhez a plébániaalapítások mellett a papképzés reformja is kapcsolódik. Barkóczy püspököt emellett vallási türelmetlenség jellemezte, amely a két bevett protestáns felekezeten túl az ortodox lakosságot is hátrányosan érintette.  Barkóczy nevéhez ezért számos templomfoglalás (például Kisköre) fűződik. Megkísérelte az újonnan betelepülők vallásgyakorlásának akadályozását is, ez azonban Nyíregyházán az evangélikus szlovák telepesek esetében nem vezetett érdemi eredményre a földbirtokos Károlyi család ellenállása miatt. A katolikus Károlyiak ugyanis a felekezetkülönbség ellenére nem nézték jó szemmel a mezőgazdasági munkát végző népesség háborgatását. Barkóczy püspök a székeskáptalant is bővítette, a kanonokok számát tizenkettőben állapította meg.

Az egyházmegye újjáépítésében a század második felében Eszterházy Károly (1761–1799) jeleskedett. Püspöksége kezdetén 258 plébánián 286 pap működött. 1786-ban végzett kánoni látogatása jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházmegyében már 331 plébános és 69 káplán lelkipásztorkodott. A plébániák száma halála évére elérte a 357-et. Esterházy összesen tizenhét templomot építtetett, többek között Felsőtárkányban, Makláron, Szirákon. Az ő nevéhez fűződik a püspöki székhely kiépítése is, bár az új székesegyháznak csak a tervei készültek el püspöksége alatt.

 

b) Kalocsai egyháztartomány

A kalocsai főegyházmegye újjáépítését Csáky Imre (1710–1732) kezdte el. A főegyházmegye siralmas anyagi helyzetét jól mutatja, hogy az uralkodó Csákyt a váradi püspökség megtartása mellett nevezte ki 1710-ben kalocsai érsekké. Az érseket XI. Kelemen (1700–1721) 1717-ben a bíborosi méltóságra emelte. Csáky érseksége alatt kezdődött meg a székesegyház újjáépítése, emellett tíz templom készült el és tizenöt plébánia szerveződött. Mivel kevés volt az egyházmegyés pap, Csáky több püspöktársához hasonlóan szerzeteseket telepített le egyházmegyéjében, rájuk bízva a hívek lelki vezetését. Az általa megkezdett újjáépítést utódai fejezték be. Közülük a legjelentősebb a horvátországi származású és a szemináriumot felépítő Patachich Gábor (1733–1745), valamint a későbbi esztergomi érsek, Batthyány József (1760-1776) volt. Utóbbi egymaga húsz plébániát létesített.

A csanádi egyházmegye földrajzi elhelyezkedése miatt nehezebb sorsra jutott északibb társainál: bár az egyházmegye területén a helyreállítási munkák már a zentai csata (1697. szeptember 11.) után megkezdődtek, a Maros–Tisza köze csak 1716-ban szabadult fel. Már a század első éveiben sokat tett egyházmegyéje anyagi és kormányzati rendezéséért a Marostól északra fekvő részen Dolny István megyéspüspök (1700–1707). Nagyszombatban alapítványt létesített két csanádi pap nevelésének javára. Mivel az egykori székváros teljesen elpusztult az oszmán hódítás idején, Nádasdy László püspök (1710–1730) ideiglenesen Szegeden rendezte be székhelyét. Itt állította föl négy taggal 1723-ban a káptalant. Halála után a király Falkenstein Bélát (1730–1739) olyan korlátozással nevezte ki püspökké, hogy joghatósága a Temesi Bánságra nem terjed ki, ez a terület ugyanis katonai kormányzó fennhatósága alatt az bécsi Udvari Kamara kezelésébe került.

A temesi bánság katonai kormányának felterjesztésére a király néhány évvel később elrendelte, hogy az egyházmegye ősi nevének épségben tartásával a püspökség és a káptalan székhelyét Szegedről Temesvárra kell áthelyezni, és itt kell székesegyházat építeni. Ennek alapjait Falkenstein Béla rakta le. Felépüléséig a jezsuita (később szemináriumi) templom szolgált székesegyházul. Az egyházmegye újjáépítésének legnagyobb akadályát itt is a nyomasztó paphiány képezte. Ennek megszüntetése nagyrészt a Temesi Bánság betelepítését irányító bécsi kormányzat érdeme. A csanádi püspökök közül az egyházmegye kiépítésében Wagremi Engl Antal (1750–1777) a legjelentősebb személyiség. Ő alakította ki az I. világháborúig érvényes belső közigazgatást. Többször felkereste Ausztria és Németország területeit, hogy egyházmegyéje számára lelkipásztorokat toborozzon.

A váradi egyházmegye restaurációja a kezdeti lépéseket megtevő Benkovich Ágoston után elsősorban ugyancsak Csáky Imrének (1702–1732) köszönhető. Ő a Rákóczi mozgalmának lezárulta után visszaszerezte a püspöki javakat, tíz kanonokkal helyreállította a székeskáptalant, 1726-ig harmincra emelte a plébániák számát, majd Váradra telepítette a kapucinusokat és a premontreieket. A székesegyház alapkövét Forgách Pál (1747–1757), a püspöki palotáét Patachich Ádám (1759–1784) rakta le.

Legutoljára az erdélyi püspökség (re)organizációjára került sor, III. Károly (1711–1740) uralkodása idején. A Diploma Leopoldinum pontjait magára nézve kevésbé kötelezőnek tartó király 1713-ban Mártonffy Györgyöt nevezte ki erdélyi püspökké. Átadta neki a középkori püspökség javadalmait és a gyulafehérvári székesegyházat, majd a Guberniumnak, Erdély központi kormányszékének tagjává tette. A püspökséggel egyidejűleg történt meg a káptalan megszervezése. Míg a középkori székeskáptalannak tizennégy főesperessel együtt 42 tagja volt, a 18. században a kanonokok számát mindössze nyolcban állapították meg. A püspökség életre keltésére tett intézkedéseket Mária Terézia (1740–1780) tetőzte be, aki 1771-ben inkorporálta az egyházmegyébe a régi exempt szebeni prépostságot.

 

3. Intézményfejlesztés a királysági területeken. A főpapi jövedelmek, az építkezések anyagi forrásai

 

A töröktől visszavett területeken és Erdélyben a püspököknek alapokig hatoló szervezési feladatokat kellett megoldaniuk. Az elősorolt adatok világosan mutatják az építkezés mértékét, hatékonyságát, időbeli folyamatát. Az egyházi infrastruktúra és az egyházszervezet a régi királyi területeken is megújításra és továbbfejlesztésre szorult. A 18. századi esztergomi érsekek: Keresztély Ágost (1707–1725), a pálos Esterházy Imre (1725–1746), Csáky Miklós (1751–1757), Barkóczy Ferenc (1761–1765) és Batthyány József (1776–1799) változó intenzitással ugyan, de folyamatosan bővítették a templom- és plébániahálózatot, az oktatási és szociális intézmények stb. sorát. Egyedül Esterházy érsek 52 templomot és 23 plébániaépületet emeltetett, Pozsonyban három kolostort alapított. Az ország prímásainak példáját Győr és Nyitra főpásztorai is követték.

A 18. században kibontakozó hatalmas újjáépítési és beruházási tevékenységhez anya­gi erőforrásokra volt szükség. A Magyar Kamara 1732-ben több mint 400 000 forintra becsülte a magyarországi püspökök éves jövedelmét. Az egyes egyházmegyék közötti különbségek – a terület nagyságától és a hívek számától függően – számottevőek voltak: az esztergomi érseken (120 000 forint) kívül csak az egri (55 000), a pécsi (45 000) és a váradi püspök (40 000) rendelkezett jelentősebb bevétellel, a többi főpásztoré 6000 és 30 000 forint között oszlott meg. Az összegek részben az egyháznak járó tizedből, nagyobbrészt azonban az egyházi birtokok jövedelméből származtak. Utóbbiak megoszlása értelemszerűen szintén egyenlőtlen volt.

A népesség gyors növekedése és a gazdaság fejlődése lehetővé tette az egyházi bevételek nagyarányú növekedését is. A kalocsai érseknek 1732-ben még csak 15 000 forint jövedelme volt, 1782-ben pedig már 80 000. A győri püspöké ugyanezen idő alatt 25 000 forintról 65 000-re nőtt. Ezekkel az összegekkel a prelátusok nem rendelkeztek szabadon. Az uralkodó „bandérium-megváltás” címén vagy a várak fenntartására korábban is igénybe vette jövedelmeik egy részét, s gyakran szedett tőlük „önkéntes ajándékként” jelentős összegeket a legkülönbözőbb célokra. Az állami elvonások ellenére a kor püspökei óriási összegeket költöttek vallási és kulturális beruházásokra, szociális gondoskodásra. (Egyedül Padányi Biró püspök alapításai 750 000 forintot emésztettek fel.) A 18. századi építkezések legfontosabb anyagi alapjául az egyházi nagybirtok szolgált.

A világi (arisztokrata, városi) kegyurak invesztíciói sem lebecsülendők. A Koháryak például egymaguk állták a kecskeméti piarista templom, rendház és iskola építésének költségeit, Grassalkovich Antal a máriabesnyői templomét és kapucinus kolostorét, és még hosszan sorolhatnánk.

 

A fertőrákosi püspöki kastély kápolnája