XII. Felekezeti viszonyok a felszabadító háborúk és II. Rákóczi Ferenc mozgalma idején

1. Az ország felszabadítása és egyesítése pápai közreműködéssel

 

Kara Musztafa nagyvezír parancsnoksága alatt az oszmán haderő 1683-ban újból megkísérelte Bécs elfoglalását, és így a Habsburg Monarchia felszámolását. A katonai akció végül sikertelen maradt, sőt az oszmán-török támadás végső következménye Magyarország felszabadítása lett. Ez elsősorban XI. (Boldog) Ince pápának (1676–1689) köszönhető. Az ügyes szentszéki diplomáciának egyrészt sikerült az oszmánellenes szövetségbe bevonnia Sobieski János Lengyelországát, másrészt időlegesen visszatartania Franciaországot a Habsburg területek elleni fegyveres támadásoktól. Az oszmánellenes harcok diplomáciai előkészítésében nagy szerepe volt Francesco Buonvisi bécsi nunciusnak, Marco D’Aviano kapucinus szerzetes pedig egész Európát bejárva, prédikációival népszerűsítette az oszmánok elleni keresztes háború ügyét. A felszabadító harcok hatalmas vállalkozásának pénzügyi fedezetét is jórészt a pápa biztosította, aki a hadműveletek céljaira több mint 1 millió aranyforintot küldött, továbbá a magyar hadműveleti területeken tábori kórházakat állíttatott fel. Bécs felmentése és Esztergom visszavétele után 1684-ben a pápa felhívására megalakult a török-ellenes Szent Szövetség I. Lipót császár, Sobieski János lengyel király, valamint Marcantonio Giustinian velencei doge részvételével. A szövetség megalakulását a következő években számos katonai győzelem követte. Közülük kiemelkedik Buda 1686. szeptember 2-i felszabadítása, melyben a tüzérségei szakértelme miatt a magyarok körében csak Tüzes Gábornak nevezett Gabriel Gauthieri ferences szerzetes is kivette a részét. Az egykori főváros visszavételének emlékére a pápa egész Európában kötelezően előírta Szent István király ünnepének szeptember 2-án történő megülését. Noha a franciáknak a nyugati hadszíntéren bekövetkezett támadása az évtized végén lelassította a keresztény seregek oszmánellenes offenzíváját, és a visszafoglalt Temesközt is fel kellett adnia a szövetséges haderőnek, az 1699. évi karlócai békével a középkori Magyar Királyság területének túlnyomó része végleg felszabadult az oszmán uralom alól.

 

I. Lipót és III. Károly mellszobrai a fiumei Óratornyon.

 

2. Valláspolitikai viszonyok a századfordulón

 

A protestáns egyházi elit megtörése a perek által, a Thököly-felkelés kudarca, a szuverén hatalmi entitás elveszítése a Fejedelemség Habsburg kézre kerülése nyomán, illetve az ország felszabadítása pápai segédlettel a legkedvezőbb feltételeket biztosították a katolikus felekezet számára.

 

a) Királyság

A protestánsok térvesztésének újabb megnyilatkozása volt az 1691. évi Explanatio Leopoldina, vagyis az 1681. évi soproni országgyűlés vallásügyi törvénycikkeihez fűzött királyi magyarázat. Eszerint 1. az artikuláris helyek protestáns lelkészei saját működési területükön kívül nem végezhetnek lelkészi teendőket; 2. más helyről csak akkor mehetnek hozzá a protestáns hívek, ha a katolikus plébánosnak előtte lefizették a lelkészi teendőkért járó stólát (díjat). 3. A nem artikuláris helyeken a protestáns földesúr magánkápolnát építtethet, de lelkészt nem tarthat. 4. A protestánsok kötelesek megtartani a katolikus ünnepeket, a céhek tagjainak részt kell venniük a katolikus körmeneteken.

Az 1701. évi újabb Explanatio tovább korlátozta a protestánsok vallásgyakorlatát. Kimondta, hogy a felszabadított területeken a protestánsokat sehol sem illeti meg a szabad vallásgyakorlat. Mindkét Explanatio mögött Kollonich Lipót bíboros, esztergomi érsek állt, aki egyházi méltósága mellett a bécsi udvar politikájában is meghatározó szerepet játszott, és minden lehetséges eszközt igénybe vett a protestantizmus visszaszorítására. Kollonich barokk főpapként ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy Szent István birodalmában csak a katolikus felekezetnek van helye. A bíboros emellett tehetséges államférfiként komoly szerepet játszott az oszmán uralom alól felszabadult Magyar Királyság modernizálásában.

 

b) Erdélyi Fejedelemség

Erdélyben az oszmán hódítás utáni katolikus térnyerés ellenére a protestantizmus erős pozíciói továbbra is megmaradtak. Ezt az Erdély közjogi helyzetét szabályozó Diploma Leopoldinum (1691) biztosította, amely meghagyta a fejedelmi és rendi önkormányzat eddigi szervezetét, szavatolta a törvényeket és a bevett felekezetek számára a szabad vallásgyakorlatot.

A katolicizmus századfordulós erdélyi helyzetére jellemző példa Illyés András erdélyi római katolikus püspök esete. Hiába nevezte ki őt ugyanis 1697-ben az uralkodó, a főként protestánsokból álló erdélyi kormányzótanács, a Gubernium kiutasította őt az országból. Az egykor a püspökséghez tartozó javak visszaadása sem történt meg, ezért az uralkodó az alvinci királyi uradalmat adományozta a püspökségnek.

 

A pozsonyi prímási palota (18. század második fele) 

 

3. Egyházépítés a visszafoglalt területeken

 

A töröktől visszafoglalt területek birtokviszonyainak rendezésére felállított „Új Szerzemények Bizottsága(Neoacquistica commissio), az egyházi földbirtokokkal a világiakhoz képest kedvezőbben bánt. Ha nem tudták igazolni birtokigényüket, a király „kegyelemből” juttatott hatalmas területeket nekik. Az így birtokba jutott főpásztorokra két nehéz feladat várt: földbirtokaik munkaerővel való ellátása, és ami még ennél is sokkal fontosabb volt, az egyházi szervezet kiépítésének megkezdése a középkori alapokon. Az oszmán uralom alól felszabadult területeken a katolikus egyház helyzete kétségbeejtő képet mutatott. Öt egyházmegye (Csanád, Kalocsa, Pécs, Várad, Vác) teljesen elpusztult, és tovább négy egyházmegye (Eger, Esztergom, Győr, Veszprém) is komoly károkat szenvedett. Nyolc püspöki székhelyen kellett székesegyházat, szemináriumot építeni, valamint újraszervezni a káptalanokat, plébániákat és iskolákat.

Az uralkodó főkegyúri jogát érvényesítve igyekezett az elvégzendő komoly feladathoz rátermett püspököket csatasorba állítani. A túlnyomórészt arisztokrata származású magyarországi és külföldi főpapok társadalmi kapcsolataikat kihasználva láttak hozzá a munkához. Közülük Althann Mihály Frigyes váci püspököt, Csáky Imre váradi püspököt és kalocsai érseket, Dvornikovich Mihály váci, Erdődy Gábor Antal egri, Nesselrode Frigyes pécsi püspököket kell kiemelnünk. Az újjáépítésben természetesen a korszak esztergomi érsekei jártak elöl jó példával. Az oldalágon főnemesi családot alapító Széchenyi György prímás (1685–1695) a jezsuitáknak a visszafoglalt Budán akadémiát, szemináriumot és konviktust, Esztergomban kollégiumot alapított, és megvetette letelepedésük alapjait Egerben, Pécsen és Lőcsén. Esztergomba emellett ferenceseket, Budára kapucinusokat hozott. De támogatta a pozsonyi orsolyitákat és irgalmasrendieket, a kismartoni apácákat, a vimpáci minoritákat, valamint szülővárosa, Szécsény ferenceseit. Végrendeletében számottevő összegeket hagyott újabb rendek: a paulánusok, szerviták, kármeliták és a trinitáriusok magyarországi letelepedésére, valamint a pálosok márianosztrai kolostorának újjáépítésére. Az építőmunkát utódai is folytatták. A már megismert Kollonich Lipót (1695–1707), Keresztély Ágost szász zeitzi herceg (1707–1725) és Esterházy Imre (1725–1745) egyaránt nagymértékben hozzájárult a magyarországi katolicizmus megerősödéséhez. Keresztély Ágost és Esterházy Imre a szerzetesrendek közül különösen a pálosokat támogatta. Előbbi a rend bíboros protektora, utóbbi püspöki kinevezése előtt annak általános rendfőnöke volt, és szerzetesi alázatát magas egyházi pozíciójában is megtartva nevét haláláig frater Emericus-ként írta. Megállapítható, hogy felekezeti szempontból az országnak az oszmán uralomtól való felszabadítása a trienti katolicizmus belső és külső életének felvirágzását, hegemón jellegének konszolidálását mozdította elő.

 

4. II. Rákóczi Ferenc egyházpolitikája

 

A megkezdett építőmunkát nagymértékben visszavetette II. Rákóczi Ferenc fegyveres mozgalma, mely kezdetben Felső-Magyarországot, majd Erdélyt, és egy időre a nyugati országrészt is érintette. A királyhű politikai elit katolikus dominanciájához képest Rákóczi hátországa vegyes felekezeti képet mutatott. Bár a mozgalomban résztvevő kuruc főurak a fejedelemhez hasonlóan katolikusok voltak, Rákóczi nagymértékben támaszkodott a felső-magyarországi evangélikus és református köznemességre is. Nem beszélve arról, hogy a kuruc talpasok között többségben voltak a protestánsok. Ezért a mozgalom kezdeti éveiben Rákóczi nagy energiát fordított a felekezeti különbségek elsimítására, nehogy ezek a törésvonalak szakítsák szét a kuruc tábor egységét. Ezt bizonyítják a szécsényi kuruc gyűlés (1705) határozatai is, melyek kimondták a három bevett felekezet (katolikus, evangélikus és református) szabad vallásgyakorlatát, és megerősítették a protestánsok jogait biztosító korábbi törvényeket. Arról is határoztak, hogy a megyékbe vegyes bizottságokat küldenek, melyek a templomokat a többségnek adják át, ugyanakkor a kisebbség számára is szereztek istentiszteleti lehetőségeket. A kuruc kézre került jezsuitákra ugyanakkor nem vonatkozott a vallási türelem: a Habsburg ház trónfosztását kimondó, véres atrocitásoktól sem mentes ónodi gyűlés (1707) ugyanis kiutasította a rend tagjait ezekről a vidékekről. Megjegyzendő, hogy a jezsuitákkal kapcsolatban a királyhű magyar nemesség is fenntartásokkal élt, mivel a magyarországi jezsuita szerzetesek nem szerveződtek külön rendtartományba, hanem az osztrák provinciához tartoztak.

Rákóczi méltányos valláspolitikája következtében a fegyveres mozgalom, bár nem volt mentes a templomgyalázásoktól és az egyházi személyek bántalmazásától, sőt a gyilkosságoktól sem – Pécsett a kurucok négy jezsuitát, hat ferencest, két plébánost és egy kanonokot mészároltak le – a korábbi felkelésektől ellentétben nem torkollt vallásháborúba. Ezzel magyarázható, hogy a katolikus klérus egy része is Rákóczi oldalára állt. Közülük kiemelkedik Telekessy István egri püspök, aki az ónodi trónfosztó határozatot is aláírta. Keresztély Ágost szász herceg ugyan kezdeményezte a trónfosztó ónodi gyűlés után hűtlenségbe esett egyházi személyek hivatalvesztését, többségük azonban, így Telekessy is, később visszaszerezte javadalmát.