XI. A magyarországi katolikus konfesszionalizáció és Róma a 16-17. században

Láthattuk részleteiben: Magyarországon a katolikus konfesszionalizáció a „hosszú török háború” (1593–1606) lezárultával vehette csak tulajdonképpen kezdetét. A Trienti Zsinat reformhatározatai a 17. század első évtizedeitől kezdtek igazából érvényre jutni. A katolikus megújulás lendülete – erőteljes ellenreformációs törekvésekkel párosulva – egészen a török alóli felszabadító háborúkig (1683–1699) kitartott, diadalra jutott. Ezután mindenekelőtt az egykori hódoltság egyházi életének újjászervezésében folytatta expanzióját.

Ezzel szemben az 1620-as évekre a reformpápák kora véget ért, a katolikus megújulás nyugvópontra jutott saját központjában, a római hivatalok működését egyre inkább az erőteljes bürokratizáció jellemezte. VIII. Orbán és utódai pontifikátusa alatt a pápaság befelé fordult, elszigetelődött a kontinensen belül. A törökök ellen a századfordulón folytatott keresztes harc veresége után az Egyházi Állam érdekei régóta nem tapasztalt mértékben kerültek előtérbe. A Szentszék lassacskán nem találta a helyét a vesztfáliai békében kialakított új európai rendben. A nemzeti egyházakkal állandósultak a joghatósági viták. Az éppen csak megszilárdult trienti egyházmodellt új irányzatok: a janzenizmus és az episzkopalizmus, világi téren a racionalista gondolkodás kifejlődése állították újabb kihívások elé. A pápaság reformja 1622-ben a Hitterjesztési Kongregáció megalapításával végképp befejeződött. A 17. század derekának pápái egyedül a világmissziók terén értek el maradandó eredményeket.

A magyar katolicizmus és a Szentszék korabeli viszonyát alapvetően e körülmények határozták meg. A reform megkésett hazai végrehajtása során adódó nehézségek, a magyarság és Róma – elsősorban az oszmán veszély kezelésében – eltérő politikai érdekei számos feszültség forrása lettek. Amikorra azonban az új egyházfegyelem hazai viszonylatban is megszilárdult, kikristályosodtak a kapcsolattartás gyakorlati módozatai, majd XI. Ince trónra léptével a pápai külpolitika újra a nagy cél elérésére törekedett, azaz a török Európából történő kiűzésének jelszavát tűzte zászlajára, a katolikus Magyarország és Róma kapcsolata ezeréves történelmének sem előtte, sem utána meg nem haladott fejezetéhez érkezett.

 

1. A keret: kánonjogi előírások és katolikus reform

 

A kapcsolatok vezérfonalát e korszakban is a kánonjog Róma primátusát biztosító előírásai jelentették, de a reformrendelkezések nyomán számos új, s immár a korábbinál sokkal intenzívebb és rendszeresebb formában. Miként a trienti reform megvalósításának élén, úgy Magyarország és az Apostoli Szék 17. századi egyházi érintkezéseinek középpontjában az apostolutódok, a püspökök álltak.

 

a) Püspökkinevezések

A főpásztorok személyének kiválasztása a középkor végén kialakult gyakorlat szerint a Szent István-i alapítások címén a magyar királyok úgynevezett főkegyúri joga maradt, az érvényes püspökszenteléshez szükséges kánoni eljárást azonban teljes egészében a Kúria felügyelte. Arra csupán egy példát találunk, hogy Róma a saját jelöltjét kívánta volna egyik hazai egyházmegyénk élére állítani. 1629-ben a későbbi boszniai püspök, a Rómában élő – és a pálos rendi reform kapcsán már előkerült – Marnavich Tomkó János zágrábi kinevezése érdekében interveniáltak a bécsi udvarnál és Pázmány Péter esztergomi érseknél, eredménytelenül. Az uralkodó által kinevezett főpapok viszont számos esetben kénytelenek voltak nélkülözni pápai megerősítésüket (confirmatio). Sohasem személyes alkalmatlanságuk miatt emeltek kifogást. Az esetleges olyan akadályok alól, mint a protestáns szülőktől való származás, hiányzó teológiai, egyházjogi fokozat, minden esetben felmentést kaptak.

A problémát részben a főkegyúri jog körül újra és újra fellángoló viták okozták. XV. Gergellyel (1621–1623) kezdődően az Apostoli Szék minden addiginál céltudatosabban igyekezett szerte a világon a működésében akadályozott vagy nem kielégítően funkcionáló helyi hierarchiát a saját maga által kinevezett adminisztrátorokkal helyettesíteni, s e területeken is új, missziós struktúrát kiépíteni. Törekvései miatt óhatatlanul összeütközésbe került a hagyományos jogaik csorbítatlan megőrzését kívánó államokkal, különösen a portugál és a magyar uralkodókkal. A portugál korona mindenekelőtt a gyarmatbirodalom egyházkormányzatának felügyeletére tartott igényt, Habsburg-királyaink pedig – mint már láthattuk – feltétlenül ragaszkodtak a magyar hódoltsági egyházmegyék (boszniai, tinini, szendrői, szerémi, pécsi, csanádi), valamint a váradi és erdélyi püspökség székhelyükön való működésükben akadályozott főpásztorainak kinevezéséhez.

Ráadásul a buzgó katolikus II. Ferdinánd uralkodása idején számos, már csak címében élő, török és velencei uralom alá tartozó balkáni és dalmáciai püspökségre (osori, nonai, trebinjei stb.) vonatkozó igényt felélesztettek. A viták során mindkét fél történeti érveléssel bizonygatta igazát. Szorgos kutatásokat végeztek a magyar kancelláriai és a pápai levéltárakban, ügyvédek terjedelmes emlékiratokat készítettek. Sőt a hazai igényeket az államalapító szent király kortársának, II. Szilveszter pápának (999–1003) frissiben hamisított bullájával is igyekeztek megtámogatni. Igen valószínű, hogy szerzője (cui prodest) a már említett és kiváló római kapcsolatokkal rendelkező Marnavich Tomkó János.

A főkegyúri jog körüli viták tetőpontját a szerémi és boszniai püspökség betöltése miatt keletkezett bonyodalmak jelentették az 1660-as években. Az ügyet külön bíborosi bizottság vizsgálta meg. Ezután alakult ki az a gyakorlat, hogy a bizonyosan Szent István által alapított egyházmegyék élén Róma minden ellenvetés nélkül megerősítette az uralkodó által kinevezett püspököket, viszont Erdély és a hódoltság déli részének helyzete csak akkor rendeződött véglegesen, amikor azok újra a Habsburgok fennhatósága alá kerültek.

A püspökök felszentelésének másik fő akadályát a megerősítő bullákért fizetendő díjak (annata) kérdése jelentette. A XI. Ince államháztartási reformjáig deficites pápai udvar az évszázados kedvezményt visszavonva újra megkövetelte a középkori jövedelmek alapján kivetett illetékek megfizetését. Teljesítése esetén ez elviselhetetlen terhet rótt volna a hazai katolicizmusra. Az esztergomi érsekségnél például 4000 forintot tett ki a taxa. Míg a magyar egyház szerzett jogának tekintette a díjmentességet, addig Róma csak külön kérelemre történő esetenkénti, bár jelentős engedmények megadását tartotta elfogadhatónak. 1645-re érvényre is juttatta ebbéli álláspontját.

 

b) Kánoni perek, ad limina jelentések, fakultások

Ugyancsak a pápai megerősítésekhez kapcsolódott az úgynevezett kánoni kivizsgálási eljárás (processus informativus). A középkori eredetű és Trient által megújított gyakorlat szerint tanúkat hallgattak ki a jelölt tulajdonságairól, egyházmegyéje állapotáról. A közjegyzői okirat formájában kiállított jegyzőkönyveket, sokszor az új főpásztor születési, iskolai, kinevezési irataival kiegészítve küldték fel a Szentszékhez. A pápai udvarban ennek alapján döntöttek a kiválasztott személy felszentelhetőségéről. 1613-tól a század végéig hozzávetőleg 140 ilyen jegyzőkönyv maradt ránk, s mintegy 300 tanú neve ismert. Róma püspökök, kanonokok, egyházmegyés és szerzetes papok, a bécsi Pazmaneum növendékei, főnemesek, kancelláriai és kamarai tisztségviselők, uradalmi intézők, olykor a helyi körülményeket jól ismerő nemesek és kereskedők eskü alatt tett vallomásaiból tájékozódhatott a magyarországi egyházi viszonyok alakulásáról.

A Kúria másik, kánonilag előírt információs forrása a megyéspüspökök négyévente kötelező ad limina jelentése volt. Úgy tűnik, főpásztoraink csak elvétve tettek eleget kötelezettségüknek, így a korszakból ma mindössze huszonkét hazai reláció szövege található meg a vatikáni levéltárban, igaz, köztük olyan terjedelmes és részletes beszámolók, mint Lippay György, Szelepchény György prímások 1650-i és 1676-i, valamint Pongrácz György váci püspök 1675. évi információja. A relációk elmaradozása szorosan összefügg a pápai megerősítések körüli problémákkal. A püspökök tudniillik csak a felszentelésük előtti esküben kötelezték magukat a rendszeres jelentéstételre, így azt megelőzően felmentve érezték magukat a kánoni előírás alól. E beszámolók hiányát azok a közvetlenül a pápához intézett levelek pótolják, amelyek alkalmankénti sikerekről, új intézmények létrehozásáról, s különösen a század második felétől tömeges megtérésekről számolnak be.

Róma előtt, ha megkésve is, valamint számos hiányosságtól kísérve egy fokozatosan reformálódó egyházi élet képe bontakozott ki. A megyéspüspökök több-kevesebb rendszerességgel vizitálták, vizitáltatták egyházmegyéjüket, szemináriumokat, iskolákat, rendházakat alapítottak, közreműködtek a szerzetesrendek megreformálásában. A legjelentősebb eredmény e téren a magyar alapítású pálos rendnek a Szentszék aktív részvételével történő újjászületése volt. Meghonosították a római rítust és breviáriumot, erőfeszítéseket tettek a görög rítusú ruténekkel való unió megteremtésére. A királyságbeli országrészen többnyire a székhelyükön tartózkodtak, prédikáltak, bérmáltak, valamint – ha nem is mindig az előírt időközönként – egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak. Az új püspökök jelentős része már pápai kollégiumokban folytatta tanulmányait (leginkább a római Collegium Germanicum et Hungaricumban), s számos növendéküknek igyekeztek ezekben helyet biztosítani.

A kapcsolatoknak az egyházjog által körülírt utolsó nagy területét a Szentszék által adható különféle felmentések, felhatalmazások alkották. Ezen a ponton nem csupán a felsőpapság, de a magyar egyház egésze is ezernyi szálon kötődött a központi egyházkormányzathoz. A szentelési, liturgikus, misézési kedvezmények, hordozható oltár- és magánkápolna-kiváltság, kolostori klauzúrába való belépés engedélyezése, búcsúk megadása, eskü, fogadalom, böjt alóli, házassági diszpenzációk iránti hazai kérelmek tömege mind-mind azt mutatja, hogy Róma primátusa az újjászülető vallási élet mindennapjaiban jelenlévő valósággá vált.

 

2. A szálak: nunciusok, követek, bíboros-protektorok, ágensek

 

a) Nunciusok

A Szentszék a reformok megvalósítását állandó diplomáciai képviselői révén követte figyelemmel. A nunciatúrák intézménye behálózta a korabeli katolikus Európát. Magyarország az örökös tartományokkal együtt a bécsi nuncius joghatósága alá tartozott. A Rómával való kapcsolattartásban a nuncius és hivatala kulcsszerepet töltött be. Hetenként több jelentésében informálta a pápai államtitkárságot az aktuális politikai és egyházi történésekről, köztük szép számmal magyar vonatkozásúakról. Ő folytatta le legtöbbször bécsi palotájában a kánoni kivizsgálási eljárásokat, küldte el diplomáciai postájával a Szentszékhez intézett leveleket, kérvényeket, s juttatta el a pápai brévéket, bullákat címzettjeikhez.

Az egyházi törvényszékek előtt folyó házassági, örökösödési, fegyelmi perek harmadfokon a nunciatúra bírósága elé kerültek, ahol az ügyek újbóli felülvizsgálatával rendszerint egy jogban jártas hazai prelátust bíztak meg. A magyar főpapok, köztük Pázmány is több esetben a szükséges háttér-információk megadásával igyekeztek segíteni, sőt olykor befolyásolni a döntéshozatalt. A nuncius ítélkezett az Itáliából Magyarországra küldött misszionáriusok felett is. A század végétől Kollonich Lipótnak (1695–1707) köszönhetően visszaállt a magyar prímások harmadfokú bíráskodási joga, ami mindmáig kánonjogi különlegességnek számít.

A nunciatúra perek befejezését csak elvétve tette át a Kúriához, mint például az ordináriusok és a szerzetesrendek közötti kontroverziák, rendházalapítások ügyeit. Ezeket a század második felében főként a – korábban magyar viszonylatban csekély szerepet játszó – Püspöki és Szerzetesi Kongregáció elé utalták. Közvetlenül Rómában egyedül a zágrábi káptalan indított pert Bologna városa ellen ottani kollégiuma birtokaiért, méghozzá sikerrel.

A pápai követek az országban szinte csak az országgyűlések alkalmával jelentek meg, ahol szorosan együttműködtek a katolikus párttal a protestánsok ellenében. Giovanni Battista Pallotto nuncius visszarendelése előtti pozsonyi látogatása Pázmánynál és Esterházy nádornál, valamint a látottakról küldött meleg hangú beszámolója 1630 júniusából ritka kivételnek számított.

 

b) Bíboros-protektorok, császári követek

Természetesen a magyar egyház sem nélkülözhette érdekeinek római képviseletét. A késő középkorban alakult ki a Kúriánál a bíboros-protektorátus intézménye az egyes országok, szerzetesrendek ügyeinek képviseletére, pártfogására. Magyarországnak e korszakban az örökös tartományokkal közös protektora volt. A bíboros-protektor legfontosabb feladataként a püspökök pápai megerősítésének kieszközlését intézte: a pápa és a kardinálisok együttes ülésén, a konzisztóriumban ő terjesztette elő a jelöltek nevét, referált a kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvekből készített kivonatok alapján tulajdonságaikról, egyházmegyéik állapotáról. Tevékenységéért propinának nevezett illeték járt, s a magyar főpapok nemcsak az annáták mérsékléséért, hanem ennek elengedéséért is kénytelenek voltak hadakozni.

A rendszerint császárhű olasz arisztokrata családokból kikerülő kardinális-protektorok működése számos kívánnivalót hagyott maga után. A magyar főpapok gyakran őket okolták – leváltásukat követelve – felszentelésük elmaradásáért. Már Pázmány Péter szükségesnek tartotta egy önálló, ellenszolgáltatások nélkül működő magyar protektorátus kialakítását: „Úgy tetczik énnekem, hogy a’ Magyar Országi Protectiónak csak Titulárisnak kellene lenni és nem haszonra Nézőnek” – írja 1635-ben. Utódai, Lippay és Szelepchény beteljesületlen bíborosi ambícióiban, azon túl, hogy egy folyamatos és saját jogon alapuló magyar jelenlétet igyekeztek megteremteni a Bíborosi Kollégiumban, vélhetően e probléma megoldatlansága is szerepet játszott.

Szintén jelentős a század első felében Rómában működő császári követség szerepe. A magyar egyházat érintő ügyekben írt uralkodói leveleket is ők adták át a pápának a szokásos pénteki kihallgatásokon, figyelemmel kísérték és sürgették a bennük foglaltak végrehajtását. Jóllehet személyes fellépésük sokszor pozitív hatást gyakorolt a kérések teljesítésére, inkább a magyarországi címet viselő idegen főpapok használták ki az ebben rejlő lehetőségeket. A kevés kivétel egyike a későbbi pécsi, majd zágrábi püspök, Vinkovich Benedek, aki még zágrábi nagyprépostként lépett érintkezésbe Paolo Savelli császári követtel püspöksüveg (infula) viselési jogának pápai engedélyeztetése érdekében. Az 1650-es évektől az állandó követek feladatait Németország bíboros-protektorai vették át.

 

c) Püspökkari ágensek

A pápai bíróság, a Sacra Rota Romana német ülnökeinek, a Német-Magyar Kollégium rektorainak részbeni és a Rómában tanuló magyar klerikusok ímmel-ámmal végzett közreműködése mellett a magyar katolicizmus római képviseletének legfontosabb tényezői az állandó ágensek voltak.

Szerepük pótolhatatlan az ügyek intézésénél: bejáratosak az államtitkárságra, a nagy hatalmú bíboros neposhoz, továbbá a pápai kiváltságokat osztó hivatalhoz, a Dataria Apostolicához, a pénzügyeket kezelő és a bullákat kiállító apostoli kamarához, valamint a Magyarországot missziós területként felügyelő hitterjesztési, a püspökkinevezésekben illetékes konzisztoriális s a trienti határozatok végrehajtását ellenőrző zsinati kongregációkhoz. Leveleket kézbesítenek, tartalmukhoz a számukra megküldött instrukciók alapján szóbeli kiegészítéseket fűznek, intézik a jezsuiták közreműködésével történő pénzátutalásokat, postázzák a válaszokat.

Az alacsonyabb rangú szentszéki tisztviselőktől, kongregációs titkároktól szerzett értesülések alapján rendszeresen ők tájékoztatták a magyar egyház vezetését a felmerülő nehézségekről, az újabb pápai rendelkezésekről s a legfrissebb római hírekről. A bécsi nuncius mellett az ágensek közreműködése biztosította a folyamatos összeköttetést a Kúriával.

Kezdetben kizárólag az esztergomi érsekek szolgálatában álltak, mint Matteo Renzi, vagy a prágai nunciatúra korábbi tisztviselője, Camillo Cattaneo apát. Először az 1637/38. évi országgyűlésre összegyűlt főpapok választottak élükön Lósy Imre prímással a magyar egyház egészét képviselő ágenset (Agens Cleri/Praelatorum Hungariae in Urbe) a nápolyi születésű Pietro Giacomo Favilla személyében. Számára magyar nemességet, valamint királyi tanácsosi címet is kieszközöltek. Lósynak az önálló magyar bíboros-protektorátus létrehozására vonatkozó újabb javaslatait III. Ferdinánd (1637–1657) mindazonáltal elutasította.

A majd két évtizedig működő Favilla, akinek hivatalát 1654-ben hasonló nevű unokaöccse, Pietro Giacomo Larzona-Favilla örökölte meg, hazai főuraktól is vállalt megbízatást: 1642-ben ő igyekezett behajtani Esterházy Miklós nádor számára a Bécsből 1639 folyamán visszatért nuncius, Malatesta Baglioni több ezer forintos adósságát. Favillát a források gyakran az egész ország képviselőjeként (l’Agente d’Ongaria) emlegetik. Antonio Francesco Gallo volt nunciatúriai ügyhallgató és a sienai Alessandro Vecchi apát után a magyar ügyvivő 1676-tól egy Magyarországra települt és itt egyházi javadalmakat is szerző itáliai család tagja, a jogi végzettségű Giovanni Giani (Jány) bátai apát lett.

A hazai háttérrel rendelkező, ugyancsak magyar királyi tanácsosi címmel felruházott olasz ügyvéd kiküldése szerencsés döntés volt Szelepchény prímás részéről. A római magyar agentúra, amelynek megszervezése a hazai zsinatok vissza-visszatérő napirendi pontja volt, az ő ideje alatt már zökkenőmentesen működött. Míg elődeit azzal is megvádolták, hogy elsikkasztva a magyar püspökök Rómába küldött pénzátutalásait ők az okai a pápai megerősítések elmaradásának, Giani – úgy tűnik – kívül tudott maradni a szövevényes helyi érdekellentéteken, s 1679-ben I. Lipóttól monopóliumot kapott a magyar ügyek kizárólagos intézésére.

Giani megbízatásának teljesítését nagyban megkönnyítette a magyar ügyek képviseleti rendszerének kétpólusúvá szűkülése. A diplomáciai feladatokat a század közepétől ellátó német protektorátus, valamint Magyarország és az örökös tartományok protektorátusa élén 1666-tól ugyanaz a bíboros állt, s ez véget vetett a két intézmény közötti korábbi rivalizálásnak. A perszonálunióban gyakorlatilag egyesített protektorátus kizárólagos joggal intézte a Bécsből megküldött kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek ellenőriztetését, kivonatolását, sőt olykor maga is lefolytatott ilyen eljárást. Pozitív szerepe ellenére a császári követség megszűnése valamint a Rota német auditorainak háttérbe szorulása még inkább áttekinthetővé tette a korábban sokszor összekuszálódó munkamegosztást. Ezen nem változtatott az 1659-től Rómában tartózkodó jezsuita magyar gyóntató (penitenciárius), Klobusiczky János alkalmankénti közreműködése sem.

 

d) Alkalmi küldöttek

A kapcsolattartás állandó formáit szervesen kiegészítette az alkalmi küldöttek megjelenése az Örök Városban. 1611-ben a feloszlatott egri káptalan képviseletében Dallos Miklós nagyprépost személyesen kérte V. Pál közreműködését a testület helyreállításához, s nyújtott Forgách Ferenc prímás – akinek római utazását a bécsi udvar megakadályozta – megbízásából Pázmány 1614–1615-ös küldetéséhez hasonlóan átfogó tájékoztatást a magyarországi katolicizmus helyzetéről, a térítések előrehaladásáról. 1637-ben Szelepchény György és Baghy István esztergomi kanonokok, harminc évvel később a pálos rend római megtelepítésének és egy magyar nemzeti templom létrehozásának ügyében is fáradozó fr. Vanoviczy János működtek közre az újonnan kinevezett esztergomi érsekek metropolitai jelvénye, a pallium kieszközlésében. Zágráb főpásztorai rendszeresen külön utakon, saját képviselőik útján intézték ügyes-bajos dolgaikat Rómában.

A magyar püspökök csak elvétve tettek eleget személyes megjelenési kötelezettségüknek, ad limina jelentéseiket megbízottak útján nyújtották be: Pázmány rövid relációit több ízben Senkviczy Mátyás esztergomi kanonok, Lippay és Szelepchény prímások fentebb említett 1650-es és 1676-os beszámolóit Macripodari Jácint esztergomi segédpüspök, valamint Francesco Giani (a római ágens Giovanni fivére) közvetítésével. Kizárólag ad limina látogatás és jelentéstétel céljából, olvashattuk már, egyedül Pongrácz György váci püspök kelt útra 1675-ben.

Több főpap útját főként megerősítő bulláik megszerzése motiválta. Thelegdy János 1611-ben boszniai püspökként, majd az 1625-i jubileumi Szentévben kalocsai érsekként, Jakusith György veszprémi püspökként 1639-ben, majd Bielavich György tinini és Jurjevich Péter szerémi püspök, valamint Csanád főpásztora, gróf Pálffy Tamás a század derekán, majd 1676-ban gróf Kéry János ugyancsak szerémi püspök elsősorban emiatt vállalták, olykor nem is hiába az utazás kényelmetlenségeit.

Pázmány 1632-es és Jakusith (immár egri püspök) 1645-ös követségének középpontjában politikai megbízatásuk állt. 1687-ben a későbbi csanádi püspök, a pálos Nádasdy László elsősorban azért tért vissza Rómába, hogy XI. Incét Thököly és I. Lipót közötti közvetítésre kérje fel. Pázmány állandó római császári követségének 1632 és 1634 között többször felvetődő ötlete, valamint utódának, Lippay Györgynek 1658. évi császári missziója terv maradt csupán.

 

3. Fények és árnyak

 

a) A század eleje: együttműködés

Az intézményes és a kánonjog által szabályozott összeköttetéseken túl a magyar egyház vezetése és Róma viszonyát a század első évtizedeiben jellemezte a legszorosabb együttműködés. A katolizáció hosszas folyamatát elindító, esztergomi érseki kinevezésével szinte egy időben bíborosi méltóságra emelt Forgách Ferenc legfőbb politikai támaszát a pápai diplomácia és a pápák ekkor még az uralkodók felett is érvényesülő lelki szupremáciája nyújtotta.

A hatalmat javarészt az evangélikus és református rendek támogatásával megszerző II. Mátyás uralma idején az Illésházy István és Thurzó György nádorok nevével fémjelzett, az 1608. évi országgyűlés vallásügyi rendelkezéseiben testet öltő protestáns túlsúly ellenében a katolicizmus mozgásterét csak a Szentszék aktív közreműködésével lehetett megteremteni. A pápa személyes vezetése alatt álló, legtekintélyesebb kongregáció, a Szent Hivatal (Sacrum Officium, vagyis a római inkvizíció) a katolikus vallás ellen irányuló törvények jóváhagyása miatt Forgách indítványára vizsgálatot kezdett a Habsburg-király ellen, s az esetleges kiközösítést elkerülendő a bécsi udvar végül támogatást nyújtott a rendelkezések gyakorlati végrehajtásának elodázásához.

Utódaival ellentétben V. Pál pápa (1605–1621) még nagyfokú megértést tanúsított a kánoni előírások betartatása terén. Főúri vegyes házasságoknál például a protestáns fél katolizálását megelőzően is megadta a szükséges, sőt a szokásostól eltérő szövegezésű diszpenzációkat. A nyilvános konverzióra a titokban vállalt kötelezettségnek megfelelően a házasságkötés után került sor, amikor a szülői befolyás már érvényét vesztette. Az első ilyen, s nagy port felverő eset a Czobor Mihállyal házasságra lépő Thurzó Zsuzsanna (a már említett nádor lánya) Forgách prímás által előkészített megtérése volt 1610-ben.

Szintén a Borghese-pápa volt az, aki lehetővé tette, hogy Pázmány elhagyhassa a jezsuita rendet – bár ez jogilag végül nem történt meg –, s így fogadalmai ellenére elfoglalhassa érseki székét, amelynek mielőbbi betöltését a pápai nunciusok oly állhatatosan sürgették. Az esztergomi főszékeskáptalan nem véletlenül tért ki V. Pál közreműködésére a kinevezést Rómának megjelentő levelében.

Pázmány főpapi működése messzemenően beváltotta e reményeket, élete utolsó szakaszában azonban a magyar egyház és Róma viszonyában komoly törés keletkezett. Amíg az 1630-as évek elejéig politikai téren is töretlen volt az együttműködés (Pázmány ennek köszönhette bíborosi kinevezését); és a hazai klérus folyamatos erőfeszítéseket tett arra, hogy „amennyire lehetséges, mindenben a mi és mindenki anyjához, a Szent Római Egyházhoz alkalmazkodjunk”, ezután egyre inkább erőteljes kiábrándulás, sőt elégedetlenség jelei mutatkoztak meg soraiban.

 

b) A század dereka: problémák

A fordulópontot Pázmány 1632. évi római követsége jelentette. A Habsburg-küldetésben érkező prímás olyannyira éles összeütközésbe került az egyre erőteljesebb francia orientációt folytató Barberini pápával, VIII. Orbánnal, hogy a római udvarban az elkövetkezőkben nemkívánatos személynek tekintették a magyar prímást, sőt a Szentszék diplomáciája kifejezetten meg is akadályozta állandó követként, ill. bíboros-protektorként való visszatérését. Jóllehet a pápai nunciusok a magyar főpapság körében tapasztalt engedetlenséget és bizonyos kánoni kötelezettségek elhanyagolását Pázmány személyes elégedetlenségének és hatásának tudták be, az okok ennél szerteágazóbbak voltak.

Miközben nap mint nap erőteljes harcot folytattak a protestantizmus ellen többek között a pápaság tekintélyének védelmében, jelentős összegeket fordítottak új intézmények létesítésére és a török elleni védelem céljaira, a hazai főpapok úgy érezték, hogy a Barberinik Rómájától egyre kevésbé kapják meg a szükséges segítséget: elterjedt körükben az a felfogás, hogy „számukra minden kapu bezárult arra nézve, hogy bármilyen kedvezményben és igazságos elbírálásban lehessen részük”. Mindez főként annak fényében vetődött fel különös éllel, hogy a hazai egyházban továbbra is erőteljes elvárásokkal éltek Róma irányában, folyamatos támogatást igényeltek nem csupán vallási, hanem politikai téren is.

Az egyre inkább befelé forduló és növekvő deficittel küszködő pápaság azonban ekkor egyszerűen nem tudott mit kezdeni a török kiűzésének tervét feszegető hazai javaslatokkal, s mereven ragaszkodott jogai érvényesítéséhez, leginkább a különféle illetékek megfizetése terén – amint azt már fentebb láthattuk. Ez a kettősség: egyfelől a felfokozott igények, másfelől az ezek beteljesületlensége okozta averziók XI. Ince trónra léptéig végigkísérték a hazai katolicizmus és a Szentszék viszonyát.

Nem javították a helyzetet a Magyarországra küldött apostoli misszionáriusok sem, akik a hazai főpapokénál szélesebb körű lelki hatalommal – vagyis számos olyan fakultással, amelyért egyébként Rómához kellett folyamodni – rendelkeztek, s csak újabb feszültségeket okoztak.

A krízis csúcspontját az 1639 szeptemberében tartott nagyszombati püspökkari értekezlet jelentette. A gyűlésről az uralkodóhoz intézett felterjesztésükben, amelyet a pápai nuncius egyébként hasztalan igyekezett megszerezni, a püspökök a problémákért kizárólag a „kúriai minisztereket” tették felelőssé, s a hosszasan elősorolt történelmi példák alapján arra biztatták III. Ferdinándot, hogy ragaszkodjék valamennyi, a magyar koronához tartozó püspökség feletti kinevezési jogához. A határozat a római képviseletet a protektorátus kikapcsolásával kizárólag a császári követ és az ágens együttműködésére kívánta alapozni.

Egyházjogi szempontból két megállapításuk emelhető ki. Javaslatot tettek arra nézve, hogy a püspökkinevezésekhez kapcsolódó kánoni kivizsgálási eljárást vegyék ki a bécsi nuncius kezéből, s azt az esztergomi érsek, mint prímás és a Szentszék született követe (legatus natus) folytassa le az – állítólagos – korábbi gyakorlatnak megfelelően. (Elképzelésük sok hasonlóságot mutat a trienti zsinaton huzamosabb ideig napirenden lévő, ám végül elvetett javaslattal, amely az új főpásztor metropolitájára kívánta bízni a kánoni ellenőrzés lefolytatását.)

Másrészt hangot adtak azon felfogásuknak, hogy a pápának az érvényes püspökszenteléshez adandó megerősítési joga hazai téren valójában a magyar királyoknak az Apostoli Szék irányában mutatott különös tiszteletén alapul, mivel a hajdani uralkodók „az Ősegyház azon gyakorlatát is foganatosíthatták volna, hogy a királyi választás után az ország püspökeit metropolitájuk szentelje fel két püspök közreműködésével; mégis a királyi választásnak a felszentelést lehetővé tévő megerősítését Róma legszentebb főpapjára ruházták és számára rezerválták, jóllehet az Ősegyház gyakorlatát… a magyarság megtérésének kezdetétől a Szentszék beleegyezésével bevezethették volna”..

E tétel felállításában egy olyan jellegű, Rómától függetlenedő nemzeti egyház megteremtésének lehetősége fogalmazódik meg, amelyhez hasonlót ebben az időszakban főként a francia egyház gallikán mozgalmaiban fedezhetünk fel.

Az elhúzódó illetékfizetési vitában ez az elméleti felvetés a gyakorlati megvalósítás irányába tartott. Jakusith György egri püspök 1645-ös római tárgyalásai során arra az eshetőségre, ha a Szentszék nem hajlandó a kedvezmények megadására, kilátásba helyezte, hogy a magyar főpapok ünnepélyes tiltakozás kíséretében, pápai jóváhagyás nélkül „gondoskodnak majd a lelkek üdvösségéről, s az ősi jogok szerint három összehívott püspökkel fel fogják szenteltetni magukat, mivel a püspökszentelést a taxák megfizetésének lehetetlensége miatt más módon elnyerni nem képesek.”

A radikális felfogás hangoztatása elérte célját, s az új pápával, X. Incével (1644–1655) létrejött a csupán jelképes annáta megfizetését előíró egyezség. Ennek megkötése után a Róma engedélye nélküli s így a szakításhoz veszélyét magában hordozó püspökszentelések gondolata többé nem vetődött fel.

Mindazonáltal egy bizonyos fokú önállóság nyomai továbbra is megmaradtak: a pápai nunciusok minden ellenkező irányú erőfeszítése ellenére a hazai püspökök – nem várva be a Szentszék jóváhagyását – uralkodói kinevezésük után azonnal átvették egyházmegyéjük világi és lelki kormányzását, s viselni kezdték a püspöki jelvényeket. A magyar királyi főkegyúri jogok legfőbb védelmezője voltaképpen nem a bécsi udvar, hanem a magyar egyház volt.

 

c) A század vége: a török kiűzése

Téves és egyoldalú megközelítést eredményezne azonban, ha mindeme polémiák, az új egyházfegyelem meghonosítása terén adódó nehézségek, a római képviseletben gyakran előforduló működési zavarok abszolutizálása nyomán egyfajta Róma-ellenességre akarnánk helyezni a hangsúlyt. Hiszen ezek a problémák a megsemmisülés határán ismét életre kelő magyar katolicizmus és a reformkorszakán már túljutott pápaság kapcsolatai újraszövésének csupán kísérőjelenségei, a lényegi elem mindebben egy sokrétű viszonyrendszer kiépülése és megszilárdulása.

A 17. század során nem volt a hazai egyháznak olyan szükséghelyzete, amikor legfőbb külpolitikai támaszát ne az Apostoli Széknél kereste volna. A protestáns I. Rákóczi György 1644–1645-ös felső-magyarországi hadjáratának megállításához X. Incétől vártak segítséget, Jakusith küldetésének elsődleges célja éppen ennek elnyerése volt. Az 1658 és 1664 közötti, Várad és Érsekújvár elvesztéséhez vezető török támadások idején Lippay György prímás kiváltképpen Erdély megmentése és katolizációja érdekében igyekezett kétségbeesetten VII. Sándor pápát (1655–1667) hathatós közbelépésre késztetni.

A vasvári béke megkötése után még egy olyan irreális terv is megfogalmazódott, hogy – tekintve a nemzet „ősi és mélyen gyökerező tiszteletét a Szentszék irányában, amelyet közvetlen pártfogójuknak tekintenek” – a Habsburgok helyett az országot közvetlenül az Apostoli Szék védnöksége és kormányzása alá helyezzék. Mindezt Szelepchény György kancellár, akkor kalocsai érsek közölte 1665 novemberében a legmélyebb titoktartás közepette Giulio Spinola nunciussal.

Szelepchény mint esztergomi érsek az 1670-es évek második felében szinte naprakészen informálta Alderamo Cybo bíboros-államtitkárt a törökök és kurucok mozgolódásairól, kellő időben ráirányítva az Egyházi Állam vezetésének figyelmét az újra feléledő és majd Bécs 1683. évi ostromában kiteljesülő pogány veszedelem nagyságára.

Miként a magyar katolicizmus a megújulás gondolatára, úgy a pápaság is kétségkívül megkésve rezonált a fokozott gondoskodását igénylő hazai elvárásokra. Ám amikor Róma ismét fogékony lett a török kiűzésének eszméjére, különösen az anyagiak egykor oly neuralgikus terén nem ismert lehetetlent. Az apostoli kamara éves kimutatásai szerint XI. Ince 1683 és 1688 között összesen 1 083 753,22 aranyat (scudo) költött nagyobbrészt Francesco Buonvisi kardinális, bécsi nuncius közvetítésével Magyarország felszabadítására, s így közvetve a régebben számos gondot okozó csonka egyházszervezet helyreállítására.

A korábbi történések ismeretében pedig különös jelentőséget nyer az a tény, hogy ezt megelőzően, 1682 őszén a magyar egyház elsőként ítélte el a francia nemzeti zsinaton végleges formába öntött, Róma-ellenes „gallikán artikulusokat”, s tett tanúbizonyságot a Szentszékhez való feltétlen ragaszkodásáról.

E ragaszkodás ellenére a tereziánus abszolutizmus majd a jozefinizmus egyházpolitikája következtében a magyar hierarchia és a pápaság kapcsolatai a 18. században sem váltak igazán szorossá.