X. Trienti katolicizmus és „ellenreformáció" a 17. század második felében

1. A Wesselényi-szervezkedés egyházpolitikai dimenziói

 

Annak ellenére, hogy a kora újkori katolicizmusnak sikerült a Királyságban a pozícióit megszilárdítania, a linzi békekötést követően évtizedekben még mindig számolnia kellett a protestáns többség ellenállásával. Az 1655. és 1662. évi országgyűléseken a protestáns köznemesség és a szabad királyi városok magabiztosan védték felekezeti érdekeiket, a diéták tárgyalásait végeláthatatlan felekezeti csatározások jellemezték. Az ország jószerével kormányozhatatlanná vált.

A harmincéves háborút lezáró 1648. évi vesztfáliai béke után a hazai politikai elit számottevő része (a teljes protestáns nemesség, a katolikus arisztokrácia több meghatározó személyisége, így Batthyány Ádám, Zrínyi Miklós stb., valamint a püspöki kar néhány tagja, például a prímással mind rosszabb viszonyba kerülő Püsky János (1597–1657, kalocsai érsek) Pálffy Pál nádorral az élen mind hevesebben követelte, hogy a Habsburgok nyugati hadszíntéren felszabadult erőiket – többek között Erdélyt is megnyerve – végre az oszmánok ellen fordítsák. A türelmetlen rendi elit nem látta be, hogy a két legyőzhetetlennek vélt hadsereggel rendelkező, egymással szövetkező hatalom, a fénykorát élő Francia Királyság és az Oszmánok közé ékelődött dunai Monarchia létét alapjaiban fenyegette volna, ha bármelyikükkel meggondolatlanul háborút kezdeményez. A Lippay György köré csoportosuló kisebbség azonban a realitásokat felmérve nem kívánt szembefordulni a háborúskodásban kimerült dinasztiával. Lippay még az olyan nagy felzúdulást kiváltó intézkedéseket is pártfogolta, mint a Magyarországon állomásozó német katonaság létszámának növelése és a fontosabb stratégiai pontokon történő elhelyezése. III. Ferdinánd haláláig, 1657-ig folytatott politikájának valóban nem volt megvalósítható alternatívája. Lippay törekvése ugyanakkor, hogy óriási ellenzékével szemben az ország közéletének legfőbb irányítója legyen, az 1608 óta fennálló rendi alkotmány keretei között nem volt megvalósítható igény. Az 1655-ös országgyűlésen nem is volt képes elérni a nádorválasztás elhalasztását és helytartóságának meghosszabbítását, azt viszont kétségkívül sikerként könyvelhette el, hogy az új nádor, Wesselényi Ferenc az ő táborából került ki, bár ezzel a másik aspiránst, Zrínyi Miklóst, a kérlelhetetlen ellenségévé tette.

A prímás politikája I. Lipót (1557–1705) trónra léptét követően alapvetően megváltozott. Az államigazgatás korszerűsítésére törekvő új kormányzat szükségesnek tartotta a magyarországi rendi berendezkedés átalakítását, Lippay úgy érezte, hogy a korábbi befolyását Lipót udvarában már nem képes érvényesíteni. Az igazi fordulatot meggyőződésében azonban 1660 folyamán, a II. Rákóczi György meggondolatlansága miatt Erdélyre zúduló, Várad elvesztéséhez vezető török-tatár támadás kapcsán tapasztalt sikertelen császári-királyi beavatkozás okozta. 

Lippay, aki korábbi sérelmeit félretéve minden követ megmozgatott Erdély megmentésére, kénytelen volt rádöbbenni, hogy az összetett monarchia nyugati fele továbbra sem képes a törökkel érdemi háborúba bonyolódni. 1660-tól kezdve az ebben a vonatkozásban a felekezeti szempontokon felülemelkedni tudó prímás egyfajta nemzeti egységpolitika szószólójává vált. Támogatta Zrínyi háborús politikáját, 1664-ben pedig lépéseket tett a bán fővezérsége érdekében. Érsekújvár elvesztése, majd a vasvári béke megkötése utáni kiábrándult hangulatban feltehetően Lippay is kezdeményezte a Wesselényi nevével fémjelzett rendi szervezkedés megindulását, amelyben azonban halála miatt már nem vehetett részt.

A szentgotthárdi győztes csatát követően megalapozatlan várakozásokkal és reményekkel eltelt magyarországi főrendi elit nagy része a bécsi udvari érdekérvényesítés rögösebb útja helyett a külső szövetséges keresés (elsősorban a franciák, a velenceiek és a törökök irányába puhatolództak) és a Lipót elleni fegyveres harc ingoványos útját választotta. A szervezkedés katolikus arisztokrata élcsapata kiegyezett a felekezeti pozícióit féltő református és evangélikus középrétegekkel. A szervezkedés lebonyolításában, a külfölddel való kapcsolattartásban, az ideológiai és propagandaháttér megteremtésében a protestáns értelmiségnek kiemelkedő szerep jutott. A mozgalom vezetőit és stratégiájának meghatározóit a politikai realitásérzék teljes hiánya, egymás iránti bizalmatlanság, türelmetlenség jellemezte, a szervezkedés a kezdetektől bukásra volt ítélve. A kölcsönös feljelentéseket, továbbá a kellőnél is több írott bizonyíték begyűjtését követően a központi kormányzat több lépcsőben igyekezett felszámolni a szervezkedéseket, és helyreállítani a háborgó ország köznyugalmát, az állam tekintélyét. Az udvarnak ezt az 1671–1681 közötti kísérletét nevezte el a felekezeti irodalom „gyászévtizednek”.

A szervezkedéshez szép számmal kapcsolódtak a katolikus egyház elitjéből is: Sennyey István (1627–1687) veszprémi, Szegedi Ferenc Lénárd (1614–1675) egri püspök és Szelepchény György kalocsai érsek, udvari kancellár azonban a lelepleződés után a felelősségre vonást elkerülték. Az Udvar ugyanis az ország kormányzásában fő társadalmi támaszul a katolicizmust szánta. Az 1666-tól már a prímási székben ülő Szelepchény vállalta a vallási meggyőződésének megfelelő program irányítását. A program ideológiai alapvetését Bársony György (1627–1678) váradi püspök, szepesi prépost Veritas toti mundo declarata (Kassa 1671) című röpirata tartalmazta, amely kendőzetlenül tárta a világ elé a katolicizmus középkori kiváltságokra, törvényekre is hivatkozó monopolisztikus igényeit.

 

2. Kísérlet az ellenreformáció és a modernizáció összehangolására

 

a) Templom- és iskolafoglalások karhatalommal

Az Udvar, miután felismerte, hogy a szervezkedésben és az észak-kelet magyarországi fegyveres felkelésben a protestáns elit milyen jelentős szerepet játszott, lehetőséget biztosított a katolikus egyház számára, hogy akár karhatalmat is igénybe véve, az érintett területeken intenzív katolizálást folytasson. A térítés mellett az országban állomásozó császári katonaságra támaszkodva sorozatos templomfoglalásokra is sor került. Templomok el-vételét elsősorban azokon a településeken kezdeményezték, ahol a protestánsok békés úton egyetlen ingatlant sem voltak hajlandók átadni a katolikusoknak, és azt sem engedték meg nekik, hogy újat építsenek. Az eleinte békés kísérletekre többnyire dühödt ellenállás és a hatalom elleni izgatás lett a válasz. Amikor Lipót 1670 nyarán elrendelte, hogy Eperjesen, Bártfán és Lőcsén olyan korábbi egyházi épületeket, amelyeket akkor már világi célokra használtak, adjanak vissza a katolikusoknak, a három város lelkiismereti okokra hivatkozva egyszerűen megtagadta az épületek átadását.

1671–1674 közt Szelepchény (egyúttal királyi helytartó, pontosabban in iudiciis locumtenens), valamint Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök és kamarai elnök, arra hivatkozva, hogy azok azelőtt úgymond katolikus tulajdont képeztek, fegyveres segítséggel kezdték elfoglalni a szabad királyi városok templomait és iskoláit. A pozsonyi, szakolcai, trencséni, zsolnai, késmárki, rózsahegyi, nagyszombati, eperjesi, bártfai és a komáromi templomok így időlegesen visszakerültek a katolikus egyházhoz. Az átvett templomokba a paphiány miatt többnyire jezsuita, ferences és pálos szerzeteseket küldtek szolgálni. Működésüknek köszönhetően az északnyugat-felföldi vármegyékben 1673–75 között közel nyolcezer protestáns katolizált. Ez időben Lőcsén és környékén egy ott működő jezsuita atya közel kétszáz személyt térített meg egy év alatt, köztük hét lutheránus lelkészt.

 

Kolonich Lipót szobra a bécsi városháza előtti parkban

 

b) Az első és második pozsonyi iudicium delegatum

A gyanúsítottak nagy száma miatt, illetve mivel a Magyar Királyság főméltóságainak tekintélyes része szerepet vállalta Wesselényi-féle szervezkedésben, I. Lipót élt azzal a törvényes jogával, hogy a peres eljárások általa kinevezett rendkívüli bíróságok (iudicium delegatum extraordinarium) előtt folyjanak le. A 17. századi európai gyakorlatban teljesen általános, hogy az uralkodó delegált bíróságokra ruházza át az ítélkezés jogát.

Csak a persorozat elején, 1671-ben kivégzett főurakat (Nádasdy Ferenc országbíró, Frangepán Ferenc ogulini kapitány, Zrínyi Péter horvát bán, Hans Erasmus von Tattenbach) állították külhoni bíróság elé, mivel ők ausztriai nemesek is voltak, a többi érintett és gyanúba keveredett felett a hazai törvények alapján, magyarországiakból, hungarusokból álló, erre a célra külön kinevezett testület ítélkezett. Az 1671. január 3-án Pozsonyban felállt első iudicium delegatum a szigorú megtorlást helytelenítő Rottal János (1605–1674) elnöklete alatt ült össze. A törvényszék működését az 1659. évi országgyűlés 41. törvénycikke szabályozta.

Az eljárások folyamán közel félezer tanút hallgattak ki, továbbá jegyzőkönyvek sorozatát töltöttek meg törvényszéken kívüli (collateraliter) tanúvallomásokkal az ország különböző káptalanjainál és konventjeinél. A pozsonyi különbíróság működése során 221 vádlottja közül 154 ügyét tárgyalta végig, mindössze tizenhárman kaptak halálos ítéletet, de ezt végül csak Bónis Ferencen és a cseh Drabik Miklóson hajtották végre. Az elítéltek kisajátított javainak egy részét a legsürgetőbb hadi és egyéb állami kiadások fedezésére fordították. I. Lipót ugyanakkor a későbbiekben részben vagy teljesen visszaadatta a konfiskált birtokokat, vagy évjáradékot állapított meg kiváltásukra.

A második pozsonyi törvényszék összehívásának egyik közvetlen előzménye volt, hogy 1672-ben a protestánsellenes intézkedések, a rendi sérelmek, valamint a végvári katonaság leépítése (redukció) miatt bujdosást választók Erdély és a Partium területéről többször betörtek a királyi országrészbe. Ezek során a katolikus templomokat dúlták fel, üldözték a papokat, szerzeteseket és a katolikus híveket. Közülük többet megcsonkítottak és sokat meggyilkoltak.

Szegedi Ferenc Lénárd egri püspökhöz, Volkra Ottó Ferdinánd szepesi kamaraelnökhöz és Holló Zsigmond szepesi kamarai tanácsoshoz szokták kötni azt az elképzelést, hogy kizárólag protestáns egyházi személyek ellen állítsanak fel egy külön törvényszéket. A prédikátorperek minden vallási színezetük ellenére elsősorban mégis politikai perek voltak, a megidézettek nem azért kerültek a vádlottak padjára, mert protestánsok voltak, hanem mert a szűken vett vallásgyakorlaton túl az udvarellenes szervezkedéseknek nyilvánvalóan és közismerten aktív mozgatói voltak, hogy azt egyetlen kormányzat sem tűrhette el válasz nélkül.

A közvetlen ürügyet a budai török pasa magatartása szolgáltatta, aki elárulta a császáriaknak, hogy több protestáns város nagy összeget ígért neki, ha katolikus papokat és császári tiszteket fogságra vet. Mivel a megbízók nem fizettek, a pasa a foglyokat elengedte és az ügyről a kormányt értesítette.

A prédikátorok ügyében felállt törvényszék 1673. szeptember 25-én kezdte el az első meghallgatásokat, Majláth Miklós ügyész a bányavárosi protestáns lelkészeket, három evangélikus szuperintendenst, továbbá a Zólyom, Turóc és Liptó megyei prédikátorokat idézte Pozsonyba. A második pozsonyi rendkívüli törvényszék is világi bíróság volt, amelynek tagjai közé méltóságuknál fogva egyházi személyeket is delegáltak. Lipót azonban már október 14-én utasítást adott a perek felfüggesztésére és az esetlegesen meghozott ítéletek végrehajtásának elhalasztására. Közben azonban újabb terhelő adatok jutottak a vizsgáló hatóság birtokába, ezért további több száz lelkészt és néhány tanítót idéztek újra Pozsonyba. A perbe fogottak hozzávetőlegesen ötöde volt helvét hitű. A tulajdonképpeni „gályarabper” tehát az 1673-as őszi tárgyalások folytatásaként 1674. március 5-én kezdődött, és többszöri halasztással április 30-ig tartott.

A prédikátorok ellen számos vádpontot megfogalmaztak. Közöttük a legsúlyosabbak, hogy lázadóként a törökhöz és egyéb külföldi uralkodókhoz követeket küldtek, a töröknek ígértek több nagyobb végvárat és várost (Füleket, Lévát, Győrt, Veszprémet), a budai pasának pénzt ajánlottak fel, ha katolikus papokat és királyi tiszteket fogságba ejt. Szolgálatuk kereteit túllépve keményen támadták a katolikus vallást, katolikus nézőpontból istenkáromlást követtek el, vétettek a Mária-tisztelet ellen. A prédikátorok a híveiket lázadásra bíztatták, törvénytelen gyűléseket tartottak. Bizonyítékul valódi és hamisított leveleket mutattak föl, amelyekkel azt akarták igazolni, hogy a lelkészek részt vettek a Wesselényi-féle szervezkedésben. A levelek bizonyítóerejét és valódiságát illetően nincs egyetértés a történészek között. A bizonyítékok hitelességétől függetlenül ugyanakkor éppen az eseménytörténeti tények mutatják, hogy a vádpontok jelentős része valós alapokon nyugodott. A kormányzattal szemben a közhangulat romlása, különösen a vasvári békét követő években, és az ezzel összefüggő szervezkedések – kiváltképpen a protestáns elit körében – az udvar számára éppúgy nyílt titok volt, mint ahogy azt a történeti munkák sem tagadták sohasem.

A prédikátorok, iskolamesterek szerepének megítélésénél az sem elhanyagolható szempont, hogy a korszakban a templomi prédikációk, illetve a felekezeti oktatás során lehetett legjobban a közhangulatot befolyásolni, a tömegek magatartását terelgetni. Okkal és joggal látta tehát úgy a pozsonyi törvényszék, hogy a sűrű levélváltások útján és mindenféle más módon egymással, továbbá Erdéllyel és különböző külföldi, elsősorban hollandiai és németországi körökkel szoros kapcsolatot ápoló radikális prédikátori hálózat meggyőzése és/vagy felszámolása révén lehetséges a legkíméletesebb módon a rebellió és belháború fenyegető rémét megszüntetni és egyúttal a konfesszionális homogenitást megközelíteni.

A perek során hozott halálos ítéletetek és a többi büntetés alól is úgy mentesülhetett az 543 elítélt, ha aláírtak egy kötelezvényt arról, hogy elismerik az ítélet jogosságát, egyúttal a császári kegyelem ellentételezéseként felhagynak a lelkészi tevékenységgel, illetve ha önként kivándorolnak. Sok vádlott elhagyta az országot, 237 elítélt pedig aláírta a reverzálist, őket szabadon engedték. Az elmarasztaltak közül tizenhárman katolizáltak.

Az aláírást megtagadókat illetve azt a negyvenkét főt, akik a legmakacsabbnak bizonyultak, továbbá a budai pasával való levelezés ügyébe keveredetteket, gályákra küldték. Az itáliai kikötők felé tartó úton heten meghaltak, hárman pedig megszöktek, így végül huszonhárom református és hét evangélikus lelkész, valamint két református tanár jutott el az evezőpadokig. Fogságuk 1675 májusától 1676 februárjáig, illetve májusáig tartott. Többségük Ruyter holland tengernagynak köszönhette szabadulását. A gályarab prédikátorok fogságból küldött leveleik, illetve magyarországi sorstársaik révén sikeresen mozgósították az európai protestáns hatalmakat és közvéleményt. Csupa olyan ország (Anglia, Hollandia, Svédország) emelt szót a gályarabok, illetve a magyarországi protestáns vallásszabadság érdekében, amelyek saját államuk területén a katolikusok számára nemhogy vallásgyakorlási lehetőséget, de gyakran még letelepedést se engedélyeztek.

A pozsonyi perek és a gályarabság történetét az elítéltek közül többen megörökítették. Kocsi Csergő Bálint, Otrokocsi Fóris Ferenc, Lányi György, Pilárik István, Masnicius Tóbiás, Simonides János művei a legnevezetesebbek e jórészt német, illetve latin nyelvű exuláns-irodalomból. Néhányan viszont a gályákról kiszabadulva, hosszú évek múlva, teljesen önként katolizáltak. Közülük a legismertebb, Otrokocsi Fóris Ferenc pap és a nagyszombati jezsuita egyetem jogtanára lett.

 

c) Katolikus mártíriumok

Tagadhatatlan, hogy a „gyászévtized” alatt a karhatalom segítségével végrehajtott templomfoglalások, a térítések és a prédikátorüldözések esetenként nem nélkülözték az erőszakot, de ez az erőszak nem volt egyoldalú és előzmények nélküli. A 17. század folyamán, különösen az erdélyi fejedelmek királyságbeli támadó hadjáratai, majd a kuruc felkelések alatt a felföldi vármegyék katolikusai, leginkább az itt szolgálatot teljesítő papok számtalanszor megtapasztalták, mint jelent a protestáns értelemben felfogott „vallásszabadság”. 1678-tól 1684-ig, míg Thököly baljós csillaga ragyogott, nemcsak az összes templomot vették újra birtokba a protestánsok, hanem személyválogatás nélkül irtó hadjáratot indítottak a katolikus papok ellen. A „csak” megkínzott és kirabolt egyháziak száma megközelítette a félszázat.

Így például az Eger és Sátoraljaújhely közötti területen missziózó Csepellény György pálos szerzetest 1674. március 26-án, húsvét másnapján protestáns katonák rabolták el rabszíjra fűzve a füzéri plébániáról. Hatvan napig tartották fogságban, s ez idő alatt állandóan bántalmazták. Például napokon keresztül ruhátlanul kellett járnia. Gyakran megostorozták, leköpdösték. Előfordult, hogy bíborköpenyt húztak rá, hatalmas csomagokat kötöttek a vállaira, majd az egyikük a hátára ült és sarkantyúját mélyen az oldalába vágva, futásra kényszeríttette. A szemtanúk elmondása szerint mindezt a megaláztatást Csepellény György alázattal tűrte, sőt megkínzóiért imádkozott. Közülük egy meg is sajnálta, és szent embernek nevezte Györgyöt, amiért aztán társai agyonverték. Csepellényt elrablói, fogvatartói Farmosra, majd a Mezőkövesd melletti – azóta már elpusztult – Szőke községbe vitték, s május 24-én ott végezték ki. Megölése után teste napokig hevert temetetlenül, majd az egri pasa intézkedett, hogy ,,Isten szent emberét” tisztességesen eltemessék. Az egerfarmosi templomban a mártírok miséjét imádkozták érte.

Tudománytalan és történelmietlen felfogás lenne tehát a küzdő felek bármelyikéről is azt állítani, hogy az képviselte az emberi jogokat és a lelkiismereti szabadságot, a másik pedig a hatalmat és az erőszakot egy olyan korban, amikor ezek a fogalmak még nem léteztek, vagy nem a mai értelmükben használták őket. Akkor az „emberi jogokra” csak az elnyomott fél hivatkozott: amikor azonban hatalomra került, a maga abszolút „igazának” tudata megadta a lelkiismereti alapot a másik eltiprására.

 

3. Az 1680-as évek országgyűlései

 

1678-ban a bujdosók élére gróf Thököly Imre állt, aki véres harcokban a királyi ország északi területeinek jelentős részét elfoglalta. 1682. szeptember 16-án Füleken Ibrahim pasa Apafi Mihály erdélyi fejedelem jelenlétében 40 ezer tallér évi adó fejében Thökölyt a felső-magyarországi török vazallusállam (Orta Madzsar) uralkodójának kiáltotta ki és átadta neki a IV. Mohamed szultántól küldött uralkodói jelvényeket. Thököly felföldi uralma idején, ahogy már említettük, a katolikusok igen sokat szenvedtek.

A kuruc győzelmek hatására a király 1681-ben a soproni országgyűlésen részben visszaállította a magyar rendi alkotmányt, s az országgyűlés Esterházy Pál személyében nádort választott.

A vallásügyekkel foglalkozó 25. és 26. törvénycikk 1. a földesurak jogainak fenntartásával megerősítette a vallás szabad gyakorlását biztosító 1608. évi törvényt; 2. kimondta, hogy vallásgyakorlatában senkit sem szabad háborgatni; 3. megengedte a száműzött prédikátorok és tanítók hazajövetelét; 4. az elvett templomok helyébe újak építésére jelölt ki helyet. A soproni országgyűlés a linzi békéhez viszonyítva azonban új rendelkezéseket is tartalmazott. A keleti részeken változatlanul hagyta a protestáns vallásszabadságot, a nyugati és észak-nyugati vármegyékben (Vas, Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars, Zólyom, Turóc, Liptó, Árva, Trencsén, Szepes megyékben) azonban artikuláris – a törvénycikkben felsorolt – helyeket, megyénként kettőt, jelölt ki számukra, ahol nyilvánosan gyakorolhatták vallásukat, papot és tanítót tarthattak, templomot építhettek. Ez a törvény azokban a vármegyékben, ahol időközben a földesurak katolizálása miatt szinte minden korábbi templomukat elvesztették, kedvezett a protestánsok számára, ahol viszont még többségben voltak, ott hátrányosan érintette őket.

Az ilyen, a kisebbségi felekezeteket korlátozó törvények nem példa nélküliek a korszakban. Erdélyben, ahol nem lehetett egyetlen püspök sem, a katolikusok helyzete régóta hasonló, vagy rosszabb volt. A protestánsok ezt a rendelkezést mégsem ismerték el. Csak a kuruc mozgalom kudarca, és a török fölött aratott nagy győzelem hatására fogadták el az 1687–1688-i országgyűlésen az 1681-es soproni országgyűlés vallási határozatait.

 

4. A katolicizmus helyzetének megszilárdítása konfesszionális eszközökkel

 

A központosításra és korszerűsítésre törekvő bécsi kormányzattal együttműködő katolicizmus az 1670-es évektől kezdve minden eddiginél többet szerzett vissza a reformáció idején elveszített pozícióiból. A térítéseknek és a templomvisszavételeknek köszönhetően híveinek és plébániáinak száma jelentősen gyarapodott. Szelepchény prímás püspökkollégáival együtt igyekezett minden lehetőséget megragadni a korszak egyik legfontosabb egyházkormányzati feladatának a megoldásához, nevezetesen, hogy a létszámában számottevően gyarapodó katolikus hívek számára kellő számú és képzettségű lelkipásztort lehessen szolgálatba állítani.

A korábbiaknál is égetőbb paphiányon a különböző módon áttérésre bírt, megnyert protestáns prédikátorok licenciátuskénti alkalmazása sem enyhített. Szelepchény mindezeket felismerve Nagyszombatban Oláh és Pázmány, illetve Lippay után a harmadik, egyúttal a legnagyobb utánpótlás-nevelő intézmény alapításáról rendelkezett 1678-ban. Az ötvenezer forint tőkével, valamint a bozóki prépostság hatvanezret érő javainak és egyéb haszonvételek lekötésével alapított Seminarium Marianum összesen hetven növendék befogadására volt alkalmas. Szelepchény az alapítólevélben megfogalmazottak szerint, lehetővé tette, hogy a magasabb szintű a filozófiai tanulmányok megkezdéséig világiak is tanulhassanak a szemináriumban. A Hódoltság területéről érkezőknek pedig külön kedvezményeket biztosított a tanulmányaik idejére.

Szelepchény számtalan templomot is építtetett: Szakolcán, Zsolnán és Lőcsén a jezsuitákat, Pozsonyban az irgalmasokat, Szentgyörgyött a piaristákat, Komáromban pedig a ferenceseket telepítette le.

Az 1629-es zsinat határozatainak, és a Rituale Strigoniense-nek újabb, nagy példányszámú kiadása pedig a lelkészkedő papság munkáját volt hivatott könnyíteni. Vélhetően szintén az újonnan katolizált, a koráléneklést megszerető hívek igényeinek kielégítését szolgálta a Cantus Catholici  bővített, 1675. évi kiadása (Editio Szelepcheniana).

Az egyházmegyék helyzetéről a korábbiaknál részletesebb – az áttérteket például névszerint is felsoroló – főesperesi egyházlátogatásokat rögzítő vizitációs jegyzőkönyvekből kirajzolódik, hogy a Királyság többségi felekezete immár a katolikus.

 

5. Unió a görög rítusú ruszinokkal, románokkal, szerbekkel

 

A Habsburg-államhatalommal mindinkább monopolisztikusan egybefonódó kora újkori magyar katolicizmus perspektíváit, növekvő életerejét mutatják a mind konkrétabb eredményeket felmutató uniós törekvések az ország területén elszaporodó görög szertartású keresztényekkel.

 

a) A ruszin unió

A Felső-Magyarországon élő ruszinok körében először Homonnai Drugeth György (1583–1620) kísérelte meg az uniót. Az ő hívására 1613-ban Magyarországra érkezett Krupeckij Athanasius († 1652), Przemyśl görög szertartású katolikus püspöke, hogy a Drugethek magyarországi birtokain élő ortodox, más néven pravoszláv papok és hívek körében a Rómával való egység megteremtésén munkálkodjék. Átmeneti eredményeket ugyan sikerült elérnie, az uniót ellenzők erőszakos fellépése miatt azonban kísérlete végül kudarcba fulladt. Ezt követően Taraszovics Bazil († 1651), akit I. Rákóczi György nevezett ki Munkács görög rítusú püspökévé, hosszas tárgyalások után 1642-ben Gaspare Mattei († 1650)  bécsi apostoli nuncius előtt letette a katolikus hitvallást. Mivel a helyi protestáns politikai elit veszélyesnek találta a katolikus egyház ilyen módon történő térnyerését, Taraszovics püspököt előbb bebörtönözték, majd az uralkodó közbenjárására ugyan szabadon bocsátották, de székhelyét el kellett hagynia. Élete végén azzal a feltétellel engedték vissza Munkácsra, hogy megtagadja az uniót. Erre azért vállalkozott, mert így ő jelölhette ki utódját, Parthén Péter (más néven Petrovics Péter Partén) bazilita szerzetest, akinek erőfeszítéseit végül tartós siker koronázta.

Az unió létrejöttének kétségtelenül legjelentősebb eseménye az az ünnepélyes aktus volt, amikor 1646. április 24-én, Ungváron 63 ruszin pap az egri püspök, Jakusich György (1609–1647) jelenlétében letette a katolikus hitvallást és így egyesült a római egyházzal. Mivel a püspökség területén ekkor hozzávetőleg hatszáz pap működött, hatvanhármuk tette egyrészt Taraszovics püspöknek az ortodoxiába való – minden bizonnyal kényszerű – visszatérését kívánta ellensúlyozni, másrészt megnyitotta az utat a többi pap katolizálása felé. Hogy az ungvári unió valóban új szakaszt nyitott a felső-magyarországi ruszin egyház életében, azt jól mutatják Lippay érsek Rómába küldött jelentései. Ezek szerint a ruszin papok közül 1650-ben százan, 1652-ben kétszázan, 1654-ben pedig már négyszázan csatlakoztak az uniós mozgalomhoz. Ez egyértelműen Parthén püspök tevékenységének köszönhető. Munkáját azonban megnehezítette, hogy I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsanna az unió ellehetetlenítése érdekében ortodox ellenpüspököt választatott, így Parthén csak II. Rákóczi György halála és özvegye, Báthory Zsófia katolizálása után, 1664-ben térhetett vissza székhelyére, Munkácsra.

Parthén püspök 1665-ben bekövetkezett halála után két és fél évtizedig tisztázatlan volt a püspöki szék betöltésének kérdése, sokszor egyszerre több püspök is tevékenykedett a térségben, egymással ellentétes törekvésekkel. Végül a Szentszék Kollonich Lipót javaslatára és hathatós támogatásával a missziós tapasztalatokkal is rendelkező, a római görög kollégiumban tanult De Camillis János József görög származású bazilita szerzetest, sebastei címzetes püspököt állította az egyházmegye élére, aki 1689-ben érkezett meg Ungvárra. Itteni tevékenységét Kollonich bíboros mellett a bécsi udvar is támogatta. I. Lipót ugyanis 1692-ben olyan rendelkezést hozott, mely az unióra tért papokat és leszármazottait kiemelte a jobbágysorból és társadalmilag egyenlőkké tette őket a latin papsággal. Ez a rendelkezés ugyan sokáig nem érvényesült maradéktalanul, mégis nagymértékben hozzájárult az unió népszerűségéhez. De Camillis pedig fáradhatatlan munkával erősítette a papság és a nép Rómához kötődését, míg végül Rákóczi Ferenc fellépése után elhagyni kényszerült püspöki székét. Eperjesen hunyt el 1706-ben.

Az uralkodóval ellentétben a római katolikus klérus a későbbiekben is vonakodott elismerni a Rómával egyesült görög szertartású papságot magával egyenrangúnak. Ráadásul a munkácsi püspökség egykori alapításának körülményei is tisztázatlanok voltak, ezért a Szentszék De Camillis halála után is címzetes püspököket nevezett ki az eparchia (egyházmegye) élére. Rájuk viszont a területileg illetékes egri megyéspüspökök csak mint saját rítushelynökükre tekintettek. Ez a hozzáállás az egész korszakban sok konfliktus forrásává vált.

 

b) A románok uniója

A török kiűzése az Erdélyi Fejedelemség területén a felekezeti viszonyokban is jelentős változást hozott: a korábban protestáns dominanciájú államban ismét megerősödött a katolicizmus. Ezt szolgálta az a törekvés is, mely az ortodox románságot meg kívánta nyerni az unió ügyének. Elsősorban az Erdélyben újból letelepedett jezsuiták készítették elő és terjesztették a papság és a hívek Rómával való egységének gondolatát. Ezt előmozdította az is, hogy I. Lipót 1692. évi rendeletével az egyesült román papoknak is megadta a ruszinoknak biztosított társadalmi kiváltságokat. Gyulafehérvár plébánosa, Baranyi Pál (1657–1719) jezsuita szerzetes kapcsolatba lépett Szerémi Teofil († 1697) ortodox metropolitával. Már ő és papjai is kifejezték hajlandóságukat a Rómával történő unióra, míg végül Teofil metropolita halálát követően utódja, Anghel Atanáz († 1713) 1698 októberében Gyulafehérváron zsinatot rendezett, amelyen 2270 román pap egyesült Rómával. Részükre I. Lipót 1701-ben görög szertartású püspökséget állított föl Gyulafehérvár székhellyel. Ennek püspöke Atanáz lett. A püspökség székhely kérdése azonban konfliktushoz vezetett a latin rítusú püspökökkel, hiszen az erdélyi római katolikus püspökség székhelye is Gyulafehérváron volt. Ezt a nehézségeket végül XIII. Ince pápa (1721–1724) hidalta át, aki 1721-ben az Erdélyben élő egyesült románok, ruszinok, szerbek, görögök és más nemzetiségűek számára Fogaras székhellyel új eparchiát alapított. III. Károly az új püspökségnek adományozta a szamosújvári uradalmat. A püspökség székhelyét később Balázsfalvára helyezték át.

 

c) Délszláv egységesítési kísérletek

Az ország déli területein élő ortodox szláv népesség körében már a 17. század első évtizedeiben megindultak az uniós törekvések. A török elől Horvátországba menekült pravoszláv lakosság sorai között Simeon Vratanja szerzetes terjesztette az egység gondolatát, aki Márcsán telepedett le. 1611-ben tette le a katolikus hitvallást Rómában, ezután V. Pál pápa kinevezte a görög rítusú egyesült délszlávok püspökévé. A püspökség székhelye Márcsa lett. Az újabb betelepülések hatására a márcsai uniót több hasonló kezdeményezés követte. Ezek közül kiemelkedik a Kollonich bíboros ösztönzésére a Szerémségben szerveződött egységmozgalom, melyet a helyi megyéspüspök, Jány (Giani) Ferenc († 1703) is támogatott. I. Lipót 1688-ban püspököt is kinevezett az itt élő görög szertartású katolikus lakosság lelkipásztorkodásának biztosítására, aki Hopovóban telepedett le. A szerémi római katolikus püspök őt is rítushelynökének tekintette, csakúgy, mint az egri püspök a munkácsi görög szertartású főpásztort. A délszláv uniós mozgalmat azonban az 1690-es években elsöpörte az ország déli részére történt jelentős szerb betelepülés. A katonai kötelezettségek fejében elnyert uralkodói kiváltságok segítségével az áttelepült nagyszámú szerb közösség kiépíthette saját ortodox egyházszervezetét, ezzel véget vetve a népességszám tekintetében sokkal jelentéktelenebb egységmozgalomnak.

 

A máriapócsi kegytemplom ikonosztázionja