VIII. A barokk katolikus művelődés és a szerzetesi élet

1. A magyarországi barokk művelődés kezdetei

 

A katolikus konfesszionalizáció térhódításának köszönhetően a Kárpát-medencében is egyre meghatározóbbá váltak a Rómából kiinduló barokk műveltség sajátos jellemzői. Ezek alapjaiban ingatták meg a jórészt késő reneszánsz szellemi környezetben gyökerező protestantizmus kulturális, spirituális pozícióit.

A barokk vallásosság, műveltség terjesztésében értelemszerűen a Jézus Társaság járt élen. Szaporodó intézményeik a rendi előírásoknak megfelelően gazdag könyvtár összeállítására törekedtek. A hazai jezsuita kollégiumok fennmaradt könyvtárjegyzékei meggyőzően tanúsítják, hogy a rend a legkorszerűbb európai tudományos és kegyességi kiadványokat tette hozzáférhetővé diákok számára. A Királyság területén a jezsuita rendházak és az iskolák mellett épülő templomok a kortársak számára látványos jelei voltak a kora újkori katolicizmus  megújult arculatának. A minta idehaza is éppúgy, mint szerte Európában a barokk templomépítészet archetípusa, Róma első barokk temploma, az 1584-ben befejezett Il Gesù

Az első magyarországi barokk épületet Esterházy Miklós nádor anyagi támogatásából emelték Nagyszombatban 1629–1637 között. A jezsuita templom tervezői és építészei az olasz testvérpár Antonio és Pietro Spazzo, római és bécsi példák nyomán dolgoztak. Az itáliai és osztrák mesterek munkáját dicsérő belső díszítés értelemszerűen szintén a barokk ízlést követte. A nagyszombati templomhoz hasonló stílusban épült meg rövidesen a győri Szent Ignác- és a soproni Szent György-templom is. A katolikus konfesszionalizáció részeként  kibontakozó barokk művészet mintegy két évszázadig alapvetően formálta és meghatározta a magyar kultúra arculatát.

Az új korstílusban rejlő lehetőségeket nemcsak a Jézus Társaság, hanem más szerzetesrendek és világi papok is felismerték. A 17. század derekától elsősorban a ferencesek révén jutott el a barokk a mezővárosokban és falvakban lakó hívekhez. A barátok prédikációi, kegyességi írásai és imakönyvei még a protestáns lelkipásztorok némelyikére is komoly hatást gyakoroltak. A ferences szerzők egyik kiemelkedő alakja, Kopcsányi Márton (1579–1638) 1608-ban az esztergomi kanonoki javadalmáról mondott le annak érdekében, hogy a szigorú ordo szerint élő szerzetesek közé állhasson. Kopcsányi, aki Boldogságos Szűzről nevezett ferences rendtartomány főnöke és 1630-tól az Esterházy nádor által építtetett kismartoni kolostor gvárdiánja is lett, színes írói munkásságáról vált ismertté. Katekizmus, evangéliummagyarázat és imakönyv éppúgy található a művei között, mint Szűz Mária életéről szóló értekezés vagy egy lelki kalauzként szolgáló elmélkedésgyűjtemény (1634), amely a középkori kegyességi irodalomnak olyan népszerű elemeit újította fel, mint a számmisztika, a Mária-kultusz vagy a példázatok. A jezsuiták munkáját kiegészítve, akik a társadalom felső- és középrétegeivel foglalkoztak elsősorban, a ferencesek inkább a falusi közegben segítették a katolizációs folyamatot. Ennek megfelelően Kopcsányi az írásait az egyszerű híveknek, a községi igehirdetőknek vagy a latinul nem tudó szerzetes nővéreknek ajánlotta.

A Mohácsot követő időszak kárpát-medencei identitásának meghatározó összetevői lettek a török hódításhoz, a kollektív elhagyatottság- és fenyegetettségérzethez kapcsolódó tudati elemek. Mindezekhez szervesen társultak a magyarországi katolikus barokk művelődés  középkori gyökerű Regnum Marianum (Patrona Hungariae) illetve Regnum Apostolicum (Szent István-kultusz) toposzai. E toposzok az irodalmi és a különféle képzőművészeti alkotásokban a 17. század második felétől egyre sűrűbben előfordulnak. Európa más országaihoz hasonlóan nálunk is főként jezsuita szerzők (például Nádasi János, 1614–1697) népszerűsítették és töltötték meg új tartalommal a helyi regionális vagy nemzeti identitásképző eszméket. A Mária Országa és az Apostoli Királyság ideáját a szerzetesekéhez hasonló elkötelezettséggel terjesztették az ország kiemelkedő főpapjai (Szelepchény György), és főurai (Esterházy Pál) is.

A kegyességi, történeti és hitvitázó művek mellett a magyarországi magyar és szláv nyelvű katolikus énekköltészet volt az, ami a hívekhez leginkább közel tudta hozni a kora újkori katolicizmus hitét és kultúráját. Különösen népszerű énekeskönyvei a korszaknak a jezsuita Szőlősy Benedek (1609–1656) által összeállított és Kisdy Benedek (1598–1660) egri püspök által kinyomatott Cantus Catholici (1651) és annak bővített kiadásai (Kassa 1674, Nagyszombat 1675); valamint a ferences Kájoni János (1630–1687) által közel nyolcszáz szövegből és dallamból szerkesztett Cantionale catholicum (Csíksomlyó, 1676). Ez utóbbi nemcsak a korábbi századok archaikus nyelvi és zenei hagyományát őrizte meg az utókor számára, hanem jelentős mértékben hozzájárult a barokk lelkiségi irodalom köznépi nyelvének kialakításához.

A kora újkori katolicizmus a protestantizmus időleges szellemi fölényéhez jelentős mértékben a reformált és az új szerzetesrendek tevékenységének köszönhetően tudott felzárkózni, esetenként felülemelkedni. A reformációt követően létrejött protestáns felekezetek mindenütt szakítottak a szerzetesség hagyományával: ez hosszú távon komoly versenyhátrányt jelentett számukra. Magyarországon a komolyabb katolikus szellemi alkotók csekély kivétellel valamelyik szerzetesközösség tagjai voltak. E kivételek közé tartozott például Lépes Bálint (1570 k.–1623) kalocsai érsek, aki prédikációszerű elmélkedésgyűjteményt készített, vagy a vitairatszerző Balásfy Tamás (1580–1625) boszniai püspök, illetve a költő Nyéki Vörös Mátyás (1575–1654) győri kanonok, püspöki helynök és a katolizálását irodalmi igénnyel megíró Veresmarti Mihály (1572–1645) pozsonyi kanonok.

Nyéki Vörös tekinthető az első magyarországi barokk költőnek. Elmélkedő-oktató költeményeiben a gazdagság és pompa kísértésének engedő bűnös embert ítéli el. Nyéki terjedelmes műveiben szakít a reneszánsz életöröm dicséretével, ennek helyét nála a túlvilágkultusz, a pokol borzalmainak plasztikus ábrázolása, a barokk esetenként komor vallásos szemlélete foglalja el.

 

A Magyar Királyságban kiadott könyvek felekezeti megoszlása a XVII. században

 

2. Jezsuiták

 

A trienti katolicizmus terjesztésében Magyarországon is meghatározó szerep jutott a jezsuitáknak. Szervezettségük, képzettségük és fegyelmezettségük révén gyorsan eljutottak az ország minden részére, a rendtagok létszámát eredményesen gyarapító rend a korszakban minden más egyházi intézményt felülmúlt. A politikai támogatás miatt természetesen leginkább a királyi országrészben tudták megvetni a lábukat, a 17. században közel huszonöt településen alapítottak rendházat, az átmeneti missziós állomások száma pedig ennél is több volt. A térítő és oktatási tevékenység mellett különféle lelkipásztori munkákat, plébánia-vezetést is elvállaltak. A szervezetileg az osztrák rendtartományhoz tartozó intézményeikből, missziós állomáshelyeikről fáradhatatlanul járták a falvakat, városokat, az igehirdetésükkel erősítették a katolikusok hitét, egyúttal számos nem katolikust pedig áttérítettek. Éves jelentéseikből (litterae annuae) ismert, hogy 1623–1625 között 445, 1629–1630-ban pedig 313 protestánst sikerült katolizálniuk. Rendkívül eredményes volt a hódoltsági misszió is, 1616-ban Pécsett mintegy száz protestáns tért át.

Mindezek mellett legeredményesebbek az oktató-nevelő munkásságuk bizonyult. Elemi iskolát csak néhány helyen vezettek, de a középfokú katolikus oktatás a 17. században – néhány a század végén alapított piarista és ferences iskola kivételével –, szinte kizárólag a jezsuiták intézményrendszerére alapult. Ez közel húsz középiskolát jelentett az 1600-as években, amelyek közül a nagyobb gimnáziumokban akár több száz növendéket is oktattak. Például a Nyitra megyei Vágsellyén már 1601-ben négyszáz, míg a nagyszombati gimnáziumban tizenhét évvel később hétszáz diák tanult. A jezsuita iskolák 1599-ben véglegesített tanulmányi szabályzata, a Ratio studiorum középiskolai oktatást öt osztályra osztotta fel. Szükség esetén lehetőség volt a legalsó osztályt, amelyben a diákok a latin nyelv alapjait sajátították el, két részre bontva elvégezni. Így vált a jezsuita gimnázium hatosztályossá. Az egyes osztályokat az adott évben hangsúlyosan vett tananyag alapján nevezték el: parva, principia, grammatica, syntaxis, poetica, rhetorica.

A jezsuiták az elméleti-tudományos ismeretek átadása mellett nagy gonddal figyeltek a tanulók erkölcsi nevelésére is. Ezt a célt szolgálta a jezsuita iskola egész rendszere és légköre. A tantervben a vallásoktatásnak viszont kevés szerep jutott, mivel a kollégiumok napirendje, szellemisége, a tanárok példája, valamint a Mária-társulatok keretei között végzett vallásgyakorlatok elérték a kellő hatást.

A 17. század utolsó évtizedében a Magyar Királyság területén huszonegy hatosztályos nagygimnáziumot és öt háromosztályos kisgimnáziumot vezettek jezsuiták. Ezen kívül ők tanítottak a nagyszombati egyetemen és az 1657-ben alapított kassai egyetemen, ahonnan  azonban 1682-ben a Thököly-féle felkelés során elűzték őket, s majd csak 1686 januárjában térhettek vissza a városba és folytathatták a kassai egyetem két fakultásán a tanítást. A század végén Magyarországon 354 jezsuita atya tevékenykedett a rend különböző intézményeiben  részben közép- és főiskolai tanárként, részben missziós lelkipásztorként. Missziós állomáshelyeik száma ebben az időben tizenhat volt.

 

3. Ferencesek, pálosok, piaristák

 

A jezsuiták mellett a Magyarországon működő szerzetesrendek közül a ferencesek voltak még jelentősebbek. A 17. század elején rendtagok számának növekedése elsősorban a marianus provincia helyzetét erősítette meg a Kárpát-medencében. Ennek a rendtartománynak a tagjai között találjuk a horvát bán öccsét, Draskovich Ferencet, Ebeczky Sándor korábban győri és a már említett Kopcsányi Márton esztergomi kanonokot. Draskovichnak tartományfőnökként valószínűleg bátyja támogatásával sikerült a rend számára visszaszereznie a varasdi, zágrábi, nagyszombati és az ausztriai ormosdi (friedaui) kolostorokat. A terjeszkedés következtében a század derekán már húsz kolostort tudhatott magáénak a mariánus rendtartomány. Ez idő tájt sikerült a szalvatoriánus provinciának is korábbi kolostorait visszakapnia. A Királyságban először Szakolcán, Füleken és Szécsényben telepedhettek meg újra a rendtartomány ferencesei. A Hódoltságban pedig tovább működtek a gyöngyösi, szegedi, és kecskeméti kolostoraik. Erdélyben a csíksomlyói rendházat sikerült fenntartaniuk a 17. század első felében.

A ferencesek újjáéledése a század második felében hatalmas lendületet kapott. Nemcsak a korábbi rendházaikat népesítették be újra, hanem újakat is létesítettek. A század végén az ország középső és északi részére kiterjedő szalvatoriánus provincia 215 rendtagja élt huszonöt kolostorban.

A bosnyák rendtartomány tagjai eredetileg a Hódoltság területén működtek, ezért a visszahódító háborúk után a 17. század első évtizedeiben az egykori, török uralta területeken folytathattak tevékenységüket. Buda körül és Bácskában huszonhét, Szlavóniában pedig negyvenegy plébániatemplomot és ezeken a részeken összesen százhúsz leányegyházat (filia) hoztak létre és tartottak fenn. Így közel kétszáz településen a hívek tízezreinek lelkigondozását látták el a bosnyák provincia ferencesei. Kolostoraik – 1700-ban számszerint tizennégy – szintén az egykori hódoltsági részeken, a Dráva és Száva közén, valamint a Duna mentén észak felé egészen Budáig voltak megtalálhatóak. A ferencesek még Erdélyben is tudtak terjeszkedni, ahol 1710-ben hat kolostorral és hatvankét rendtaggal bírtak.

Szent Ferenc rendjének másik ága, a konventuális, másképpen minorita rend Lengyelországból érkezett Magyarországra. A minoriták először az északi országrészeken tudtak megtelepedni főúri családok támogatásának köszönhetően. Első hazai rendházukat, a sztropkói kolostort a Pethő család jóvoltából tudták 1617-ben megalapítani. A Szentszék 1629-ben hatalmazta fel a minoritákat, hogy a korabeli Észak-Magyarországon missziós munkát végezzenek. A Felföldön 1654-ig számos itáliai származású minorita működött vándor misszionáriusként, vagy mint főnemesek udvari papja. Jelenlétük enyhítette az erre a térségre is jellemző paphiányt, de helyi nyelvek (magyar, szlovák) ismerete nélkül tevékenységük nem vált átütővé. Próbálkozásaik, hogy állandó saját telephelyhez, kolostorhoz jussanak a legtöbb esetben nem vezetett eredményre. Egyedüli biztos pontnak a Bodrogközben fekvő – brebiri Melith (Melics) György által alapított – rádi kolostor számított, ez azonban elhelyezkedése miatt nem volt képes nagyobb hatást kifejteni.

Az olasz minoriták a magyar főpapok támogatását sem tudták megszerezni, leginkább a nyelvismeret hiánya miatt tartották a püspökök jelentéktelennek működésüket. A Szentszék a magyarországi főpapok álláspontját az ötvenes évekre fogadta el, amikor az olasz konventuálisok helyett az ország északi régióiban a magyar pálosok kaptak engedélyt missziófőnökség alapítására. A minoriták néhány évtizedes missziós munkájuk során a felső- és kelet-magyarországi katolikus diaszpóra gondozásán túl előkészítették a talajt rendjük tartós megtelepedéséhez. Ez Csáky Ferenc felső-magyarországi főkapitány szepescsütörtökhelyi alapításával 1668-ban vette kezdetét.

A pálos rend a 17. század elején legválságosabb időszakát élte át. Pázmány Péter a rendtagok szabados életmódja miatt, és mivel a korábbi rendi reformkísérletek sikertelennek bizonyultak, 1632-ben VIII. Orbán (1623–1644) pápának a rend megszüntetését javasolta. A pápa azonban a Marnavich Tomkó János (1580–1637) boszniai püspök által elvégzett alapos vizitáció után a rend megmaradása mellett döntött. A pálosok rákényszerültek, hogy mind lelkiségükben, mind fegyelmezettségükben megújuljanak. Ennek következtében a rend a század második felében már a lelkipásztorkodás területén nagy eredménnyel tevékenykedett. Különösen fontos a rend életében, hogy 1660–1670-es években Felső-Magyarországon pápai (apostoli) felhatalmazással átvehették a minoriták által megkezdett missziós munkát. A pálosok közül a kora újkori magyar hierarchiának olyan jelentős alakjai kerültek ki, mint Borkovich Márton (1597–1687) zágrábi, Kéry János (1637–1685) szerémi majd váci, Benkovich Ágoston (1631–1702) váradi püspök és Széchenyi Pál (1645–1710) kalocsai érsek.

A piaristák első kollégiuma 1642-ben nyílt meg az akkor még lengyel zálogban levő Podolinban. Ezt a század folyamán a Felföldön még további három követte (Privigye, Breznóbánya, Szentgyörgy), de csak Lippay érsek halála után, aki nem kívánt a jezsuiták számára „konkurenciát” teremteni. A piarista rendházak Magyarországon kezdetben a lengyel provinciához tartoztak, a rend nagyszabású kulturális, oktatási tevékenységét igazán majd a 18. század elején tudja elkezdeni, nem véletlen, hogy ekkor, 1721-ben alakult meg a magyar rendtartomány.