VII. Pázmány utódai (Lósy Imre, Lippay György)

1. Lósy Imre (1637–1642)

 

Az alapítások, a katolikus modernizáció addigi eredményeinek megőrzése Pázmány utóda, az addigi hűséges helynök majd egri püspök, a kiváló egyházjogász Lósy Imre feladata lett. A Pázmáneum és a nagyszombati egyetem működésében a bíboros halála nem okozott nagyobb fennakadást. Hosszas tárgyalások után a prímásokat megillető pénzverési illetékből (pisetum) származó bevételeket szintén sikerült egyházi célokra megtartani. Lósy 1638. évi nagyszombati tartományi zsinata az utolsó a reformszinódusok sorában, amely határozataiban a teljesség igényével áttekinti a trienti program alkalmazásának gyakorlati kérdéseit, sőt a püspöki bíróságok kapcsán már olyan részproblémákkal is foglalkozott, mint például az egyházmegyei levéltárak felállítása, kezelése. 1642. évi, Szent Márton napjára összehívott zsinata megtartásában csupán halála gátolhatta meg.

Egyetlen jelentősebb alapítása a pozsonyi kisszeminárium, a nevét viselő Emericanum volt. A nagyszombati Szent István-szeminárium bővítésére, a pozsonyi ferences kolostor létesítésére és az egyetem jogi fakultással történő kiegészítésére végrendeletében különített el jelentősebb összegeket. Szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, mikor az 1639-ben tomboló éhínség idején jövedelmét szétosztotta a rászorulók között.

 

2. Lippay György (1642–1666)

 

Lósy rövid, mindössze öt éves primátusánál jóval jelentősebb a Pázmány által kifejezetten utódául szánt Lippay György majd 24 éves egyházkormányzati, egyházpolitikai tevékenysége. Lippay György legfőbb célja egri püspökként, majd esztergomi érsekként, hogy a továbbra is a protestánsok számára kedvező felekezeti arányokon érdemben változtasson. 

 

a) I. Rákóczi György vallásháborúja

Az öntudatos református I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648) a protestánsok sérelmeire hivatkozva a harmincéves háború utolsó szakaszában indította el hadait a Királyság ellen. Az 1644 tavaszán kitört háborút mindkét fél részéről folyamatos béketárgyalások kísérték. Lippay az egyezkedések kapcsán ellenezte, hogy a békéért cserébe engedményeket kapjanak a protestánsok, mivel a védelem egyik fő szervezőjeként az erőviszonyokat a katolikusok számára ítélte kedvezőbbnek. 

A harmincéves háború Magyarországon kívüli hadi eseményei azonban az Udvart és a hazai rendeket is a békülés irányába terelték. Lippay és a teljes püspöki kar tiltakozása ellenére az országgyűlés becikkelyezte az 1645. évi linzi békét. Pedig az 1646/1647-es országgyűlés vallásügyi tárgyalásain a prímás Forgách Ferenchez hasonló hévvel és elszántsággal védte egyháza érdekeit. A béke, valamint az annak a végrehajtásról folytatott tokaji tanácskozásokon született megegyezés a protestánsok töretlen érdekérvényesítő erejéről tanúskodnak. A katolikus érdekek védelmében engedményekre képtelen érsek pedig érveivel, folytonos tiltakozásaival egyre népszerűtlenebbé vált. Jóllehet Lippay álláspontja nem különbözött attól, ami Pázmány írásaiból kiolvasható Bethlen Gábor Felső-Magyarországot végig pusztító hadjáratai alkalmával.

Lippay végül az adott lehetőségekhez volt kénytelen igazítania a politikáját. Pázmányhoz hasonlóan belátta, hogy a feltételek még nem adottak a katolicizmus kizárólagos államvallássá válásához. Ami, miként az I. fejezetben láthattuk, az igazság abszolút birtoklásának tudatában a kora újkorban minden felekezet saját vallására vonatkozó igénye volt.

 

b) Az egyházépítés folytatása: alapítások

Lippay miután felismerte, hogy hatalmi eszközökkel egyelőre nem képes a protestantizmus ellen fellépni, 1647-ben  elrendelte az esztergomi érseki tartománynak és főegyházmegyének a szisztematikus felmérését. Az adatgyűjtés szerint a prímás joghatósága alá összesen kilenc püspök, negyvennégy kanonok, húsz prépost, tizennyolc apát, kilenc konventuális ferences, húsz káplán, hetvenegy licenciátus és nyolcvannyolc papnövendék, valamint a középkorvégi 976-tal szemben csupán 172 plébános tartozott. Huszonhárom katolikus egyházközségben egyáltalán nem szolgált lelkipásztor. A számvetés után nyomasztó paphiány pótlására Lippay a pázmányi alapítás sorozat folytatása mellett döntött. A prímás Nagyszombatban egy főszemináriumot (Seminarium Rubrorum) alapított, amely a római Collegium Germanicum et Hungaricum szabályzatát mintául véve az érseki tartomány teljes területén kívánt papi utánpótlásról gondoskodni.

A nemesség újabb nemzedékeinek katolikus szellemű oktatását-nevelését a nagyszombati és a soproni konviktusok felállítása biztosította. Jelentős összeget költött a prímás, összesen ötvenezer forintot, a jezsuiták trencséni templomának, kollégiumának és noviciátusának a felépíttetésére, a komplexum 1657 nyár elejére készült el.

A Jézus Társaság még számos érseki beruházás kedvezményezettje lett: Beszterce- és Selmecbányán, Szakolcán, valamint Rozsnyón rezidenciájuk létesült, Pozsonyban oltárjavadalmat és gyógyszertárat kaptak, gyöngyösi házukat pedig kibővíttette. Közvetve szintén a rend működési lehetőségeit növelte az az ötvenkétezer forint, amellyel Lippay Balassi Zsuzsanna korábbi húszezer forintos hagyományát kiegészítve volt egri püspökként hozzájárult a kassai szeminárium- és konviktusalapításhoz. A prímás több alapításáról, így a nagyszombati jezsuita egyetem jogi karának felállításáról végrendeletében gondoskodott, Lósy hagyatékát a végül csupán az ő halála után létrejövő jogi kar számára tizenötezer forinttal egészítette ki. A jezsuiták mellett a ferencesek számíthattak még a támogatására, ennek bizonyítéka a csallóközi és a körmöcbányai kolostor- és templomépítés. A szerzetesrendi intézmények támogatása, alapítása mellett szinte eltörpülnek az olyan vállalkozásai, mint például a nagyszombati Szent Adalbert-szeminárium 1663. évi bővítése, a pozsonyi káptalanban létrehozott olvasókanonoki stallum, a garamszentkereszti érseki rezidencia átépítése. Újabb rendek megtelepedését viszont kifejezetten ellenezte, így a később sikeresen működő piaristákét is, akik csak halála után kezdhették meg rohamos terjeszkedésüket.

 

c) Térítések, vizitációk, zsinatok…

Az 1640-es évek valláspolitikai kudarcaira nemcsak az intézményhálózat nagymértékű és költségigényes bővítése tekinthető szerencsés válasznak, hanem annak az expanziós lehetőségnek a felismerése is, amelyet az ország területén élő görög rítusú keresztények több százezres tömegének uniója nyújthatott. Míg azonban a meg-megújuló törekvések gyakorlati eredményei, mint látni fogjuk, valójában csak évtizedek múltán értek be, addig a csallóközi protestáns közösségek közvetlenül a prímás által irányított – a törvényi tiltások ellenére erőszakos templomfoglalásokat sem nélkülöző – misszionálása kézzelfogható, igaz, jóval kisebb mértékű sikereket hozott.

A térítések terén a fő csapásirány továbbra is a nemesség konverziója volt. A prímás személyesen is térített (például Fánchy Pál bárót, Sándor Jánost és családját, több prédikátort stb.). Az arányokat mutatja, hogy 1656-ban főegyházmegyéje területén mindössze 1600-an katolizáltak, illetve hogy ugyanezen évben a pápának írt levelében büszkén emlegette hat szabad királyi városi polgár és családja áttérését, illetve egy mezőváros katolikus papválasztását. Buzgó katolikus főurak, Zrínyi György, Esterházy Pál, Nádasdy Ferenc dunántúli birtokain az erőszakot sem mellőző földesúri meggyőzés számottevőbb eredményeket mutatott fel.

 

d) A pázmányi eredmények konszolidálása, fejlesztése

Az extenzív terjeszkedésnél kevésbé látványos, de legalább annyira hasznos volt a belső egyházi élet gondos irányítása. Már-már rutinszerűvé váltak az egyházlátogatások, ezeket azonban sosem az érsek végezte személyesen, hanem középkori hagyomány alapján a főespereseket (archidiaconus) küldte a feladat elvégzésére. Még az esztergomi főszékeskáptalan 1652. évi rendkívül alapos vizitációja is megbízott útján ment végbe. Az 1650-es években került sor a prímási kancellária átalakítására: az ekkor keletkezett formulás- és protokollum-kötet legalábbis erre enged következtetni.

A lelkipásztorkodó papság liturgikus tevékenységét a Rituale Strigoniense és a programadó 1611. évi nagyszombati zsinat határozatainak újbóli kiadása segítette. A prímás emellett mecénási működése keretében számos hazai és külföldi egyházi szerző (például Nádasi János és a jezsuita polihisztor Athanasius Kircher, 1602–1680) műveinek megjelenését támogatta. Ő maga érsekként a Fugger-könyvtár egy részét is magában foglaló gazdag gyűjteménye ellenére egyetlen munkát sem publikált, noha több, elsősorban politikai témájú kézirata ebből az időből is fennmaradt.

Lippay közvetlen egyházkormányzati tevékenysége mindemellett túlmutatott a főegyházmegye határain. Például ő erősítette meg kánonilag az akkor éppen – átmenetileg – esztergomi suffraganeus zengg-modrusi püspökség 1655-ös vizitációján hozott rendelkezéseket.

A hierarchia vezetőjeként meghatározó befolyása volt a megüresedő egyházmegyék betöltésére is: személyi javaslatai rendszerint meghallgatást találtak a bécsi udvarban. Pietro Mariani († 1665) zenggi, Zongor Zsigmond (1580 körül–1657) nyitrai, Tarnóczy Mátyás (1605 körül–1655) váci, Pálfalvay János († 1663) váradi, Szegedi Ferenc Lénárd (1614–1675) váci majd egri, Bársony György (1626–1678) váradi majd egri püspök stb., valamint két utóda: Szelepchény György és Széchenyi György elsősorban neki köszönhették püspöki kinevezésüket.

Az 1640–1650-es évek fordulóján megindult, kétségkívül látványos egyházépítő tevékenység mindazonáltal csupán korlátozott eredményeket tudott felmutatni. A felekezeti arányokon érdemben nem sikerült változtatni , és mintha a korábbi, pázmányi lendület sem tért volna már vissza. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy Lippay huszonnégy évi primátusa alatt mindössze egy-egy nemzeti, illetve egyházmegyei zsinatot tartott 1648-ban, illetve 1658-ban.

És bár több intézkedés – mint például a generális szeminárium megalapítása – e szinódusokra vezethetők vissza, azok mindmáig ismeretlen határozatait nem publikálták, így érdemi hatást sem tudtak kifejteni.

Az 1648. évi zsinatra e mellett nagyrészt az ifjabb Draskovich György (1599–1650) győri püspök letétele (egy részben személyi eredetű, régi konfliktus nagy vihart kavaró rendezése) nyomta rá bélyegét.

Jóllehet az alapításokban, felekezetszervezésben a hierarchiát középkori kiváltságok alapján biztos kézzel irányitó esztergomi érsekek szerepe a meghatározó, e téren természetesen főpapkollégáik szerepe sem lebecsülendő. Számos példa között említést érdemel szemináriumalapító, 1623-ban győri püspökké lett Dallos Miklós († 1630), vagy a székhelyére visszaköltözni nem tudó Kisdy Benedek (1598–1660) egri püspök, aki 1657-ben Kassán hozott létre kétfakultásos egyetemet, majd pár évvel később az egyetem mellé egyházmegyei szemináriumot is emelt.

A katolikus konfesszionalizáció Pázmány halála utáni problémáit, lehetőségeit komplex módon tárja elénk az alábbi dokumentum. Műfaját tekintve relatio status dioecesis, vagyis a megyéspüspök által az Apostoli Szentszék számára előírt időközönként készített jelentés. Lippay György még egri püspökként az 1630/1640-es évek fordulóján vetette papírra. Jelentőségét hiteles korképet, helyzetelemzést nyújtó részletessége, a szétszabdalt ország mindhárom részére egyaránt kiterjedő szemlélete, illetve a benne található – és a későbbiekben jórészt meg is valósított – programpontok megfogalmazása adja. Ezek a hazai katolikus felekezetszervezés szinte valamennyi aspektusára kiterjednek.

 

Az egri püspökség összesen négy területre osztható, illetve tagolható. Tudvalevőleg pedig egyik s legszámottevőbb része az, amelyet a török a magyaroktól elfoglalt és uralma alatt tart. Maga a püspöki székváros, Eger az egyházmegye területének több mint felével ehhez a Mohamed tévelygésének rút gonoszságától megfertőzött vidékhez tartozik. Egy másik rész az eretnekeké, a harmadik a szakadároké, végül a negyedik a katolikusoké.

A püspöki birtokokat és jószágokat is magába foglaló első, vagyis a török terület csak akkor menthető meg, ha a keresztény név ellenségeit hatalmas sereg számottevő fegyveres erővel onnan kiűzi. Mindazonáltal a törökök fennhatósága alatt lévő településeket, helységeket a várak és a nagyobb városok kivételével jelenleg is keresztények lakják. Egyesek közülük a lutheránusok, mások a kálvinisták, sőt néhányan a katolikusok közé tartoznak. Nekik plébánosaik is vannak. A licenciátusokkal együtt nem kevesebb, mint huszonöt, legfeljebb harminc lelkipásztor működik az egri egyházmegye területén, s meglehetősen nagy plébániákat látnak el. Ezeket akképpen osztották fel, hogy öt, hat esetleg több licenciátus tartozzék egy plébánoshoz, tőle függjenek és övéiknek legalább húsvétkor, illetve súlyos betegség esetén a szentgyónás elvégzésére és az oltáriszentség vételére papot biztosíthassanak. Megsegítésük szerfölött nehéz, a következő okok miatt.

Először is azért, mert a törököktől való félelem és az állandó ellenségeskedés következtében a főesperesek és a vikáriusok számára nem nyílik lehetőség felkeresésükre.

Másodszor, mivel az anyagi javak rendkívüli szűkössége és az állandó halálfélelem miatt nem nagyon akadnak olyan papok, plébánosok, akik szívesen vállalnák, hogy ebbe a török zsarnokság számtalan nehézségének és veszedelmének kitett vidékre menjenek. Ezért feltétlenül szükséges, hogy licenciátusok, vagyis az olvasásban és valamicskét a latin nyelvben lehetőség szerint jártas világiak pótolják a papok hiányát: Püspöki engedéllyel alkalmasint gyerekeket keresztelhessenek, eskethessenek, temethessenek, valamint ünnepnapokon a híveknek az evangéliumot és prédikációt előírás szerint felolvashassák, nehogy a nép teljesen az állatok módjára legyen kénytelen élni. Harmadszor, mert akaratuk ellenére az eretnek prédikátorokat nem lehet javaikból, illetve településeikről elmozdítani. A török tudniillik pénzért cserébe segítséget nyújt számukra és megvédelmezi őket.

Negyedszer, mivel a plébánosoknak sem elég biztonságos a mi részeinkre jönniük, a főesperest, a püspököt vagy másokat felkeresniük. A folyvást gyanakvó törökök ugyanis azon ürüggyel, hogy kémek, elfogják őket, és nemcsak pénzbírsággal, hanem a legsúlyosabb büntetésekkel, olykor halállal szokták sújtani, noha ártatlanok.

Itt tehát úgy gondolom, hogy más úton s módon nem lehet segíteni, csak ha az odavalósiaknak a törökhöz és otthonukhoz hozzászokott fiai a Társaság atyáinak iskoláiban nevelődnének. Néhányan közülük alkalmasak lehetnének a papságra és a nőtlen életre is, mások pedig, akik a cölibátust nem akarnák vállalni, legalább jámbor és példamutató licenciátusokká válhatnának. E terv megvalósításához egy alapítványra lenne szükség, ám nem a régire és a bécsire, hanem egy másikra a homonnai avagy ungvári kollégiumban, ahol a növendékek külön esküvel vállalnának kötelezettséget a török uralom alatt élő lelkek gondozására. Máskülönben ugyanis, ha saját költségükön tanulnak, vagy magasabb szintű képzettséget nyernek, nem lehet majd őket arra késztetni, hogy ama nyomorúságba és veszélyek közé visszatérjenek. Az is sokat használna, ha azokon a részeken a jezsuita atyák missziója megerősödne és terjeszkedésnek indulna, kiváltképpen ha rezidenciákat emelnének, amelyekben iskoláik lennének és az ifjúságot tanítanák. Egy ilyen létesítésére ugyan kísérlet történt Kecskemét városában, minthogy azonban ez nem bizonyult sikeresnek, mostanság – biztos és szilárd alapítvány híján – a püspök jótékony adakozása Gyöngyösön tart fenn és működtet egy jezsuita missziót.

Másodszor. Az egri püspökségben rutén szakadárok is laknak, akik a Lengyelországot Magyarországtól elválasztó Kárpát-hegység vonulatain élnek, teljes hosszában le egészen a moldvai és erdélyi határig. Számuk majdnem a százezer lélekhez közelít, a görögök szakadár hitét követik, a szlavóntól avagy illírtől nem nagyon különböző, sőt azzal közel azonos rutén nyelvet használják. Műveletlen, egyszerű nép, mindnyájan parasztok, falusiak. A betűvetésben jószerével senki sem jártas közülük, a fegyverforgatásban is csak kevesen, szinte kivétel nélkül mindnyájan földműveléssel és állattartással foglalkoznak. Skizmatikus pátriárkájuk[1] Magyarországon, az erdélyi fejedelem[2], mint magyar főúr tulajdonában álló munkácsi vár mellett székel. Ugyanott található Szent Bazil szakadár szerzeteseinek kolostora, amelynek megélhetését három vagy négy település kellően biztosítja. Ez a pátriárka, bár az erdélyi fejedelem mindenféle ármánykodással, falvainak, birtokainak elvételével a kálvinizmus felvételére akarta kényszeríteni, megmaradt vallásában. Igaz, akadnak olyan települések is, amelyek már az eretnekségre tértek és beengedték a prédikátorokat. A rutének között számos görög rítusú egyházi, pap működik, akiket batykóknak[3] neveznek, ám műveletlenek: a latin nyelvben teljességgel járatlanok, alig tudnak írni, leginkább csak a cirill betűket ismerik, a köznéptől nem különböznek sem életmódjukban, sem pedig szokásaikban. Eleddig e ruténeket, mivel a görög rítust és az illír nyelvet használják, az egri püspökök elsősorban az óriási paphiány miatt a szomszédos lengyel püspök[4] figyelmébe ajánlották. Arra kérték a lengyeleket, hogy amennyiben nekik jobb lehetőségük nyílik felkarolásukra, ne habozzanak segítségükre sietni és viseljék szívükön a vallás, az istentisztelet ügyét. Úgy tűnt azonban, hogy az efféle ajánlás meglehetősen csekély eredményre vezetett, s hogy a lengyelek nem fordítanak akkora gondot és figyelmet az idegen bárányokra, mint a sajátjaikra, kiváltképpen azon dolgokban, amelyek némi pénzt és költséget igényeltek volna. Végül pedig a kínálkozó alkalmat megragadva maguknak kezdték követelni a rutének területeit és arra törekedtek, hogy az őket egri püspök és az ország kárára lelkiekben joghatóságuk alá vessék. Ezért azt véltem alkalmatosabbnak s szükségesnek, hogy saját pásztoraik szánják rá végre magukat és kíséreljenek meg végre törődni e juhaikkal. Kiváltképpen azért, mivel nem olyan régen nyolc vagy tíz település is egyhangú döntéssel, önként a katolikus hit és a római rítus elfogadására ajánlkozott, sőt mi több, néhány más falu már korábban felvette a katolikus hitet. Istápolásukra lenne mód és lennének eszközök.

Először is, ha pátriárkájuk skizmából az egyházzal alkotott unióra visszavezethető lenne. Ő a maradék tömeget könnyen, s szinte észrevétlenül egyesíthetné az egyházzal és az igaz vallásra téríthetné.

Másodszor, ha e rutének fiai iskolákban és alumnátusokban nevelődnének, tanulnának, soraikból később nem csupán papok, hanem püspökök és pátriárkák is kikerülhetnének. Leginkább persze abban az esetben, ha néhányan közülük Rómában, a keleti rítusú görög kollégiumban folytathatnák tanulmányaikat.

Harmadszor arra lenne szükség, hogy a rutének között Szent Bazil uniált szerzetesei számára mihamarébb s tényleg létesüljön egy kolostor és épüljön egy templom. E szerzetesek oktathatnák a népet, kiszolgáltathatnák a szentségeket, a sokaságot pedig a hitre vezethetnék és abban megtarthatnák. Ilyen rutén nyelvű és görög rítusú szerzeteseket a szomszédos lengyelektől nem lenne nehéz szerezni, kiváltképpen nem az Apostoli Szék tekintélyének latba vetésével, amelynek parancsára és az iránta való engedelmességnek köszönhetően e szerzeteseket be lehetne hozni az országba.

Negyedszer a rutének áttérítésének és nevelésének nem csekély javára válna katolikus földesuraik befolyása és hatalma, leginkább Homonnay gróf úré[5], az ifjabbik Rákóczyé[6].

Harmadszor. Az egri egyházmegyében eretnekek: lutheránusok és kálvinisták is élnek. Arányuk, számuk, ráadásul hatalmuk messze a legnagyobb, mivel az eretnekség kevés kivételtől eltekintve szinte a teljes nemességet megfertőzte. A közhatalmat pedig ez szokta gyakorolni: a vármegyékben mindent irányítása alatt tart. Mindazonáltal a főurak három vagy négy kivételével a katolikus hitet követik. A városok a lutheránus szektát vallják magukénak. Mindenekelőtt pedig azon öt szabad királyi város[7], amely jószerével csak a német nyelvet használja és az összes katolikus papot, plébánost kitiltotta területéről (Kassa kivételével, ahol a jezsuitáknak kápolnájuk és rezidenciájuk van).[8] De a többi civitás is olyannyira veszettül eretnek, hogy a katolikusok közül még polgárai sorába sem enged be senkit. A magyar nemesség a köznéppel együtt csaknem teljes egészében a kálvinizmus híve. Ott van még azután a hét hajdúváros. Lakóinak száma tizenkétezer fegyveresre rúg, mindnyájan Kálvin követői, egy részük azonban a váradi püspökség területén lakik.[9] S ezek az eretnek nemesek az egész országban a lutheránus és kálvinista tévelygés fő mozgatói, életben tartói. Az országgyűlésen roppant erőfeszítések és hathatós ármánykodások közepette, valamint sokaságuk révén a katolikus vallással, az egyházi szabadsággal szembehelyezkednek; jószerével az ő akaratuktól függ mindaz, amit az egész ország gyűlésein, diétáin eldöntenek, majd törvénybe iktatnak. E köznemesek azok, akiknek lehetőségük, mi több képességük van arra, hogy fegyverre kelve és belháborút kirobbantva a törökök és az erdélyiek segítségével a katolikus vallás ellen harcoljanak, amint annak megtörténtét az elmúlt bethleni időkben saját bőrünkön nem egyszer megtapasztalhattunk. Erdély tudniillik közel van hozzájuk, amelynek hatalmas eretnek fejedelme a vallás úgymond – miként ők maguk fennen hangoztatják –megvédelmezése érdekében alkalomadtán könnyedén s a legkészségesebben akár tizenötezer fegyverest is a rendelkezésükre tud bocsátani. Közöttük laknak a már említett hajdúk is, akik tizenkétezren lehetnek, maga a nemesség pedig, továbbá néhány báró őket széles karéjban övezve élvezi vagyonát és hatalmát. Sárostól egészen Szatmár vármegyéig terjedő, közel ötven német mérföld hosszúságú területüket Felső-Magyarországnak nevezik. Hogyha e nemeseket és hajdúkat el lehetne vezetni a katolikus vallásra, egész Magyarország az ősi katolikus hitre térhetne, sőt semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy áttérésükkel ez már meg is történt.

Leginkább akkor lehetne megnyerni őket, ha Ungváron nemesi konviktus létesülne, ahol fiaik a jezsuiták iskoláiban ingyen tanulnának és nevelődnének, majd ezáltal a katolikus hitre térnének. A magyarok tudniillik igen szeretik a különféle tudományokat, és semmi más nem ragadja meg őket annyira, mint az ilyesfajta tanulmányok. Az alapítás létrejöttével az történne, hogy még az eretnek szülők is elküldenék fiaikat ingyenes tanulásra, vagy szüleik akarata ellenére a jezsuita oktatás vonzó módszerétől elcsábítva fiaik maguk sietnének oda, miként azt a gyakorlatban olykor tapasztaljuk. Másodszor sokat használna, ha Erdélynek katolikus fejedelme lenne, ugyanis ha azon ország közeli segítsége és befolyása, amiben többnyire bíznak, elveszne számukra, az országgyűléseken nem lenne már akkora erejük, és otthon sem maradna meg korábbi hatalmuk, valamint okuk az elbizakodottságra és az álhatatlanságra.[10]

Harmadszor javukra válhatna a katolikus mágnások buzgalma, akiknek környezetében számottevő nemes szokott tartózkodni, s többnyire különféle szolgálatokra is kötelezve vannak. Ha e főurak udvarában egy-két szerzetes vagy más egyházi tartózkodna, működésük nem lebecsülendő termést hozna a nemesség körében is. Negyedszer a heretikus köznépet avagy településeket akkor lehetne megnyerni, ha a katolikus urak, akinek tulajdonában állnak, kitiltanák onnan az eretnek prédikátorokat és helyükre katolikusokat helyeznének. Mindvégig ugyanis szüntelen arra törekedtünk, hogy annyi vallási engedmény és szabadságok közepette ennek lehetősége és joga a katolikusok számára manapság is sértetlenül megmaradjon. Noha az eretnekek teljes erővel, mind az országgyűléseken, mind pedig háborúban, fegyverekkel ellenszegültek, e jogunkból sohasem engedtünk, sőt a prédikátorok folytonos kitiltásával, elmozdításával, valamint katolikus papoknak helyükre történő állításával nap mint nap törekszünk megtartására és érvényesítésére. Ugyanakkor nem tartjuk tanácsosnak, hogy ezt a módszert kiterjesszük, és egyetemlegesen, bárhol s bármikor alkalmazzuk. Máskülönben ugyanis az ebbe soha bele nem nyugvó eretnekek erdélyi és török támogatással bizonyára fegyverre kelnének. Ők tudniillik azt állítják, hogy a katolikusoknak egyáltalán nincsen joguk a plébániák és templomok elvételére. Ez a vita máig eldöntetlen maradt, anélkül azonban, hogy az uralkodók valamelyik fél javára állást foglaltak volna. A köznépen tehát legfőképpen csak akkor lehetne segíteni, ha nagy számban akadnának tudós és jámbor magyar papok, kiváltképpen pedig odavalósiak, akik az embereket szóval és példával tanítanák és a katolikus urak eretnek alattvalóit a hitre térítenék. Ám hogy mekkora ebben az egyházmegyében a paphiány, a hamarosan elmondásra kerülőkből bőségesen és világosan ki fog derülni.

Negyedszer. Az egri egyházmegyében élő katolikusok helyzete a következő. Van püspökük és tizenhét kanonokból álló káptalanuk, akik – miután Egerből a megveszekedett törökök elűzték, Kassáról pedig a Bocskai-lázadás alatt az eretnekek kitiltották és elzavarták őket – a jászói prépostság jelentéktelen városában kényszerültek letelepedni és székhelyüket kialakítani.[11] A sarutlan ferencesek két kolostora esik a keresztény területekre,[12] egy található a török uralom alatt.[13] A bő ujjú csuhát viselő barátok egy kolostorral és egy rezidenciával rendelkeznek,[14] ahol a minap egy szerzetes az eretnekektől mártíromságot szenvedett.[15] A jezsuitáknak nálunk egy kollégiumuk és két rezidenciájuk működik,[16] a törököknél csak ez utóbbiból egy, mégpedig Gyöngyösön[17]. Az egyházmegye bárói és főbb mágnásai többnyire katolikusok. Homonnai gróf úr, aki családi jogon a többiek előtt a püspökség területének messze legnagyobb részét birtokolja; rögtön utána következik a nádor gróf úr[18], valamint Forgách Zsigmond úr[19], Nyáry István gróf úr[20], Melith Péter[21], Barkóczy László[22] és a gyermek Rákóczi László[23] stb. Mindazonáltal nem hiányoznak az eretnek mágnások sem, Perényi György[24], Lónyay Zsigmond[25], Prépostváry Zsigmond[26] és mások. Az ő vezérük Erdély fejedelme, aki Magyarországon magánjogon birtokol bőségesnél bőségesebb javakat. A köznép olyannyira eretnek, hogy egy katolikusra könnyen kétszáz heretikussal lehet számolni. Az egyébiránt jó és buzgó katolikus főurak ugyan minden törekvésükkel azt kívánják, hogy udvaraikban, sőt a hatalmuk alatt álló vidékeken és birtokaikon is előmozdítsák a vallás ügyét, nem ritkán egyenesen ki is tiltják – máskülönben eretnek – falvaikból és birtokaikról a prédikátorokat. A vármegyék persze küzdenek ez ellen, s az eretnekek sokszor nincsenek híján a fegyverrel és lázadással való fenyegetőzésnek sem. Ebben az egy­házmegyében azonban akkora a katolikus papok hiánya, hogy a mágnások még legnépesebb, nagyszámú nemességgel telezsúfolt udvaraikban sem tudnak alkalmas és magyar papokat tartani, aki életük példájával, tudásukkal és prédikációikkal a katolikusokat megőrizhetnék és a szentségeket számukra kiszolgáltathatnák, az eretnekeket pedig – maguknak a főuraknak közreműködésével – megtéríthetnék és a hitre vezethetnék. Még kevésbé találnak plébánosokat és egyháziakat azon települések számára, amelyekből már kitiltották vagy kitiltani készülnének az eretnek prédikátorokat. Olyannyira nem, hogy miután óriási erőfeszítéssel, a helybeli heretikusok hihetetlen ellenállása és gyűlölködése dacára mezővárosaikból és falvaikból elmozdították a prédikátorokat, sehonnan sem tudnak katolikus papokat szerezni, hogy azokat helyükre állítsák. És emiatt akár akaratuk ellenére is kénytelenek kezdeményezésüket kínkeservesen feladni, a már egyszer megszabadított plébániákat az eretnekeknek visszaszolgáltatni, sőt a prédikátorokat gyalázat és zavarodottság közepette visszavezetni. És általában véve is, nemcsak e mágnásoknál, hanem ezen egyházmegye összes katolikusainál, egyháziak és világiak körében egyaránt akkora a paphiány, hogy emiatt minden esztendőben sok ezer lélek kényszerül az örök kárhozatra jutni. A katolikus települések: mezővárosok és falvak összes javuk feláldozása, rabságba hurcolásuk ellenére, nem ritkán pedig vérük ontása és haláluk árán a hitetlenek temérdek fegyverének árnyékában sem voltak restek évszázadok során a katolikus vallást megőrizni. Ám most sírva és jajgatva tanúul hívják az égieket és a katolikus papok csekély száma miatt arra kényszerülnek, hogy az eretnekségre térjenek, elfogadják és bebocsássák a prédikátorokat, legyen ez szükséges akár eretnek uraik miatt, akár pedig azért, hogy állatok módjára ne nélkülözzék tovább az istentiszteleteket.

Szavakkal bizony nem vagyok képes kifejezni lelkem fájdalmát és szívem szorongását, amit a minap, püspökségem vizitálása során éreztem. Történt ugyanis, hogy katolikus népek és vidékek – nevezetesen pedig egy nem jelentéktelen mezőváros, Hanosfalva[27], amely eretnek földesurai[28] töretlen ellenkezése dacára a Szentlélek különleges sugalmazásától ösztönözve nem késlekedett a katolikus vallást önként átölelni – sem ütlegelésekre, börtönbe vetésre, javaik elkobzására, sem pedig válogatott szorongatásokra, módszerekre nem voltak hajlandók saját uraik elől meghátrálni, valamint a felismert igazságtól visszakozni. Ezek az emberek tehát, miután már több mint két éven keresztül övéik és mások révén a legállhatatosabban követelték, majd végül hozzám, lelkük pásztorához járulva és térdre borulva a halhatatlan Istenre s lelkük üdvösségére könnyek között kérték, hogy jelöljek ki számukra egy papot, aki plébánosuk lehetne. Máskülönben – mondták – kénytelenek lesznek örökre elveszni és az egyszer már elhagyott eretnekségre visszatérni, amire pedig uraik semmilyen büntetés kiszabásával sem tudták rávenni őket. A prédikátorok ugyanis, hacsak nem vallják az ő eretnekségüket, nem hajlandók megkeresztelni fiaikat, megáldani házasságukat, eltemetni halottaikat. De még ezen olyannyira jámbor és méltányos kérésükre és könnyeikre sem akadt papom, akit el tudtam volna küldeni hozzájuk. Így az történt, hogy legtöbbjük elszakadt a hittől, bár néhányan közülük még kitartanak. A mérhetetlen paphiány miatt ugyanez történt más mezővárosokkal és falvakkal is, lelkem hihetetlen gyötrelmére, hiszen kénytelen vagyok végignézni, mint ragadják el juhaimat és juttatják őket az örök kárhozatra.

Látva tehát ezeket a nehézségeket és szükségletek, minden – igaz csekély – erőmmel azon voltam, hogy egyházmegyém számára papokról gondoskodjam. Valahány növendéket csak találni tudtam, azokat Bécsben, Nagyszombatban, Sopronban saját költségemen neveltettem, kanonokjaimat pedig szóval és példával arra ösztönöztem, hogy ugyanezt tegyék. Bécsben szemináriumot emeltem, részben amennyire szegénységem és lehetőségeim megengedték, részben pedig a Trienti Zsinat dekrétumának megfelelően egy egyszerű javadalom bevételeinek e célra történő fordításával.[29] A világi főurakat segítségnyújtásra és növendékek tartására buzdítottam. Ők mindnyájan örömmel meg is ígérték támogatásukat. Ám olyan, s annyira szánalmas azon részek helyzete, hogy nem mondom, hogy papokat, de még olyan növendékeket is csupán elenyésző számban tudtam találni, akik a retorika hallgatására és további tanulmányokra alkalmasak, majd rögvest pappá szentelhetők lennének, noha az egész országban a lehető legalaposabban tájékozódtam. Így akár ebből is nyilvánvaló, hogy többféle eszközre és módozatra van szükség ahhoz, hogy a lelkek iszonytatos tömegét a pusztulástól megmenthessük, miként arról most említést fogok tenni.

Úgy ítélem meg tehát, hogy másképpen nem lehet egyházmegyémet megmenteti: a katolikusokat megőrizni, az eretnekeket megtéríteni, csak eme négyféle segítségnyújtás eszközeivel.

Először is Bécsben fenn kell tartani egy húsz fős alumnátust, ahol a retorikától kezdve a növendékek magasabb iskolákat végeznének. Annyira műveltekké és tudósokká válnának, hogy képesek lennének felülmúlni az eretnekeket, megcáfolhatnák és összezavarhatnák tanításukat. Belőlük kerülhetnének ki a káptalan tagjai.

Másodszor szükség van egy másik szemináriumra, magában az egyházmegyében, Ungváron, ahol a jezsuita atyák kollégiuma található és ahol a retorikáig bezárólag folyna az oktatás. Ott a növendékek kisebb költséggel, nagyobb könnyebbséggel, hazájuk szívében és szomszédságában, egyszóval otthon nevelődnének, elsősorban pedig a kisebb klerikusok, akik gyerekkoruktól fogva az egyházi rendre adják magukat. Közülük lehetne majd az alkalmasakat kiválasztani és magasabb tanulmányok folytatására Bécsbe küldeni. Máskülönben ugyanis, ha zsenge koruktól nem szoktatják őket rá, a magyarok igencsak bajosan szánják el magukat az egyházi pályára. Természetük sajátos ösztönzésének köszönhetően ugyanis szinte mindnyájan a fegyverforgatás és a katonáskodás után áhítoznak. Azután ezek között tanulhatnának azok, akik a jelen szükséglet szerint valamelyes retorikai és kazuisztikai ismeretek megszerzése után tüstént a papságra felszentelhetők és a plébániákra kihelyezhetők lennének. Továbbá ide kellene, sőt lehetne is a hódoltságból kihívni a török igája alatt nyögő katolikusok fiait, lehetőség szerint őket tudományokkal és az egyházi rend szentségével felruházni, majd kevéssel később övéikhez visszaküldeni. Mások ugyanis, miként fentebb arról szó esett, nem kényszeríthetők arra, hogy Törökországba menjenek. Ugyanezen részek szükségleteinek kielégítésére itt néhány olyan tanulót is lehetne tartani, akikből legalább derék és erkölcsös licenciátusok válnának. Végül itt tanulhatnának, majd innen léphetnének elő a görög rítust is gyakorló egyházi rendre a rutének fiai. Ekképpen e népet is fel lehetne karolni és meg lehetne téríteni. A rutén növendékek közül egyeseket Rómába, a görögök kollégiumába kellene küldeni. Belőlük kerülhetnének ki idővel azok, akik alkalmasak lennének a patriarkátusra.

Harmadszor szükség lenne ugyanott, Ungváron, egy nemesi szemináriumra, ahol a nemesek fiai ingyen tanulnának és nevelődnének, miként fentebb már bővebben kifejtésre került.

Negyedszer a szakadár rutének támogatása céljából igen nagy szükség lenne arra, hogy közöttük a bazilita szerzeteseknek mielőbb és valóban létesüljön kolostora templommal, valamint legkevesebb tíz fő megélhetését biztosító alapítvánnyal.

A püspök a legalázatosabban könyörög, hogy mindezen elképzelések jövőbeni megvalósításához és véghezviteléhez Őszentsége nyújtson számára segítséget, és támogassa az említett alapítások létrehozására irányuló törekvéseit, kívánságait. Ha az Indiákon, Perzsiában és Angliában oly nagy erőfeszítéseket és költségeket fordítanak a vallás javára,[30] ha Németországról – ahol máskülönben bőséges és szinte fejedelmi egyházi javadalmak találhatóak – német földön, Rómában és másutt létesített pápai alumnátusokkal gondoskodtak,[31] ebben az apostoli országban, ahol az aratás sokkal bőségesebbnek tűnik, és már mérsékelt támogatással is hatalmas dolgokat lehetne művelni, Őszentsége miért nem teszi ugyanezt? Terve hogy könnyebben megvalósuljon és Őszentségét csak a lehető legkevesebb költség terhelje, a püspök segélyül mindössze nyolcezer aranydukát kegyes és bőkezű adományozását kéri.

Ezt elnyervén megígéri, hogy a maradékot saját szegénységéből és más lehetséges módokon kiegészítve pótolja, és hogy a fent említett alapításokat teljes egészében és a megfelelő módon megvalósítja. És először is a bécsi alumnátusról már majdnem véglegesen gondoskodott és a szükséges teendőket elrendezte. Ígéri és kötelezettséget vállal arra is, hogy ha azon nyolc ezer forint rendelkezésére fog állni, a maradék hármat az elősorolt módokon kielégítően megalapítja és felállítja: Ungváron tudniillik egy húsz klerikust befogadó alumnátust, egy másikat pedig húsz nemes ifjú számára szintén ugyanott. Végül a bazilita szerzeteseknek monostort és templomot fog építeni, és mintegy tíz szerzetes számára tartós alapítványt fog létesíteni, mint reméli, két esztendő leforgása alatt. Biztos ugyan, hogy a kért támogatás nem elegendő ekkora vállalkozások számára, de miután elkezdődtek és alapjuk meg lett vetve, a hiányzó összeg hozzátehető, majd mások ösztönzése, hathatós kérlelése végül elvezethet a kívánt célhoz. Ő császári felsége is annyi háborús kiadás és szükségletek között arra ígérkezett, sőt már neki is kezdett, hogy két jezsuita kollégiumot alapít és iskolákat nyit: egyet Kassán, egy másikat pedig Szendrőn.

És ezek látszottak számomra megvalósítandónak, számomra, aki híveim üdvéért a rettenetes és szigorú isteni ítélet előtt fogok számot adni. Ezeket kell megkísérelni a lelkek oly mérhetetlen romlásától szenvedő katolikus vallás szükségében és – mint remélhető – az igen bőséges aratás érdekében. Hogyha a támogatást nélkülözni kényszerülök, kérem az isteni felséget, hogy legyen hozzám irgalmas, s annyi lélek elvesztését ne rója fel kárhozatomra.

 

 

Az egri egyházmegye a XVII. század második felében.


[1]  Basilius Tarasovich, † 1648, 1633-tól munkácsi ortodox püspök

[2]  I. Rákóczi György

[3]  Számuk például az 1660-as évek során a munkácsi uradalomban 26 volt.

[4]  Minden bizonnyal Methodius Terleckyj chelmi püspök,1629–1649

[5]  Homonnai Drugeth János, † 1645, 1626-tól Ung, 1631-től Zemplén vármegyék főispánja, 1636-tól országbíró.

[6]  Rákóczi László, † 1664, 1636-tól Sáros vármegye főispánja

[7]  Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben.

[8]  Az 1631-ben létrehozott rezidencia és az úgynevezett királyi kápolna.

[9]  A modern szakirodalom a hajdúság lélekszámát a 17. század derekán 100 000-re teszi.

[10]  Az elképzelés másfél évtizeddel később, némileg több realitással, a török elleni pápai segítségnyújtással összefüggésben II. Rákóczi György (1648–1660) kapcsán is felvetődött.

[11]  Jászó 1614–1650 között volt káptalan és püspökség székhelye, ezután pedig ismét Kassa.

[12]  Az obszerváns ferencesek Szendrőn 1629-ben és Sebesen 1637-ben alapított kolostorai.

[13]  A gyöngyösi ferences kolostor még középkori alapítású volt.

[14]  A minoriták 1617-ben Sztropkón, illetve a bodrogközi Rádon 1634-ben létrehozott intézményei.

[15]  Iglódi Illés, † 1639.

[16]  Lippay vélhetően a szövegben név szerint is említett intézményekre: a Homonnán 1613–1615-ben alapított, 1640-ben Ungvárra áthelyezett kollégiumra, valamint a kassai (1631) szendrői (1640) rezidenciákra gondol. Ugyanakkor – a szakirodalom szerint – egyházmegyéjének nem hódoltsági tartozó területén egy harmadik rezidencia is működött, mégpedig Szatmárban (1634), amit a jelek szerint kifelejtett.

[17]  A gyöngyösi rezidencia 1633-ban létesült.

[18]  Esterházy Miklós, † 1645.

[19]  Forgách Zsigmond, † 1645, 1634-től Borsod vármegye főispánja, valamint szatmári kapitány.

[20]  Nyáry István, † 1643, 1621-től Szabolcs, 1635-től Bereg vármegyék főispánja, és felső-magyarországi főkapitány.

[21]  Melith Péter 1655–1667 között Szabolcs vármegye főispánja.

[22]  Barkóczy László, † 1659, 1653–1659 között Bereg vármegye főispánja.

[23]  Rákóczi László, † 1664, 1636-tól Sáros vármegye főispánja.

[24]  Perényi György 1643-tól Abaúj vármegye főispánja.

[25]  Lónyay Zsigmond, † 1653, 1627-től Kraszna,1644-től Bereg vármegye főispánja.

[26]  Prépostváry Zsigmond, † 1645, 1619–1629 között Közép-Szolnok vármegye főispánja.

[27]  Eperjestől keletre, a Tapoly völgyében fekvő település (Hanusfalva). Nem tévesztendő össze a Szepességben található azonos nevű faluval, mivel az az esztergomi főegyházmegyéhez tartozott.

[28]  A mezőváros urbáriumai csupán 1687-ből, 1688-ból és 1744-ból maradtak fenn. A birtokosok között ekkor egyedül Stephanus Desőffy, Martinus Madarasz, valamint Georgius et Ioannes Keczer neve tűnik fel. A település tulajdonviszonyaira, illetve az 1630-as évek ottani eseményeire a Rákóczi család iratai között sem maradtak fenn adatok.

[29]Sessio XXIII, decreta super reformatione, canon XVIII.

[30]  A Sacra Congregatio de Propaganda Fide által irányított világméretű missziószervezésről van szó.

[31]  Lippay a reformpápaság által kiépített római és északi kollégiumhálózatra hivatkozik.