VI. A trienti katolicizmus térhódítása

1. A tizenöt éves háború és következményei

 

a) Felső-magyarországi templomfoglalások, az 1604. évi országgyűlés

Az 1548-as pozsonyi diétán hozott vallásügyi törvények még a szakramentáriusok (reformátusok) és az anabaptisták kiűzéséről és a korábbi egyházi struktúrák helyreállításáról szólnak. A későbbi évek, évtizedek törvénykezése, míg Ferdinánd uralkodott, tovább sürgette a vallásügy rendezését (püspökök megerősítése, iskolák felállítása, tizedfizetés stb.). A kálvini tanok egyre szélesebb körben való terjedését jelzi, hogy az 1556-os törvények viszont már csak az anabaptisták kiutasítását tartalmazzák. A század második felére pedig a protestáns többségűvé váló rendi országgyűlés minden más kérdésnél előbbre valónak tartotta az ágostai és a helvét hitvallást követő felekezetek számára kedvező helyzet megtartását, valamint a trienti szellemiségű katolikus megújulás első hazai kezdeményeinek visszaszorítását.

A protestáns rendek Telegdi Miklós (1535–1586) esztergomi helynök és Draskovich György (1525–1587) kalocsai érsek tevékenységét sérelmezték valamint tiltakoztak a jezsuiták ismételt haza letelepítése ellen, követelték, hogy vegyék vissza tőlük a turóci prépostságot. 

Rudolf király (1576–1608) apjával, Miksával szemben azonban határozottan a katolikus érdekek képviselete mellett kötelezte el magát. Sérelmes volt a protestáns rendek számára az is, hogy a tizenöt éves háború idején a magyarországi hadszíntérre a korábbi gyakorlattal ellentétben katolikus zsoldosvezéreket helyezett az Udvari Haditanács, akik nyilván a katolikusok érdekében léptek fel konfliktushelyzetekben.

A királyi csapatokra támaszkodó magyar katolikus püspökök kellően át nem gondoltan – ugyanakkor az ország törvényeivel egyébként összhangban – szerették volna biztosítani a szabad királyi városokban a katolikusok számára is a szabad vallásgyakorlatot, illetve az 1597-es országgyűlés XXXVIII. cikkelye szerint a rendek kérésére az egri káptalant ideiglenes székhelyére, Kassára kívánták költöztetni.

Miután Forgách Ferenc nyitrai püspök kérésére Belgiojoso († 1626) kassai főkapitány kényszerítette a protestánsokat, hogy a kassai Szent Erzsébet-templomot adják át a szigorú fiskális politikája miatt gyűlölt pozsonyi kamarai elnök, Szuhay István (1551–1607) egri püspök számára, az 1604-es országgyűlésen az elhúzódó harcok terhei miatt is elégedetlen rendek nem járultak hozzá, hogy az 1593 óta folyó háborúhoz szükséges további anyagi megajánlásokról tárgyaljanak, hanem helyette a kassai templom visszaadását követelték.

Rudolf ezt természetesen visszautasította és az országgyűlés által eléje terjesztett 21 cikkelyhez – valószínűleg Forgách Ferenc hathatós közreműködésével – utólag egy 22. cikkelyt is csatolt, amelyben megerősítette „Szent Istvánnak, a magyar nemzet apostoli királyának és más Istenben boldogult magyar királyoknak” a római katolikus hit érdekében bármikor kiadott törvényeit és megtiltotta, hogy az országgyűlésen a közügyek tárgyalását bárki is késleltesse a vallási ügyek és sérelmek (gravamina) állandó előhozásával. A cikkely szövege a következő:

 

Végezetül: habár Ő császári és királyi felsége, mind a hitelt érdemlő jelentésből, mind pedig abból a két rendbeli kérésből, a melyeket azok, a kik magukat Magyarország karai és rendei többségének nevezik, a fennebb említett fenséges fejedelem: Mátyás, ausztriai főherceg etc., az ő igen kedvelt testvére útján terjesztettek föl, mint eddigelő még szokatlan és épen új dolgot csodálkozással és kedvetlenül értette meg: 1. § Azt, a mit azok az ő vallásuk megháborításáról, templomaik és jövedelmeik elvételéről, papjaik vagy prédikátoraik elmozdításáról ő fenségének úgy írásban, mint szóval előterjesztettek és fölfejtettek: 2. § És ezenfölül ő fenségének a szentséges császári felség előtt való közbenjárását alázattal a végett sürgették, hogy Ő felsége mindazokat nekik visszaadja, hogy vallásuknak szabad gyakorlatában maradhassanak, avval élhessenek s annak örvendhessenek: 3. § De ő fenségének a megkeresésére és figyelmeztetésére, sem kérvényükre azok, a kik annak részesei lenni szándékoztak, saját nevüket aláírni nem akarták, sem azt, hogy melyik valláshoz tartoznak, be nem vallották, sem azt, hogy a miért panaszoltak, hogy mely templomokat és jövedelmeket vettek el tőlük, előadni nem akarták: 4. § Hanem csak általánosságban maradva, a föltett szándékuktól magukat egykönnyen eltántoríttatni nem engedték, és ez által ezen országgyűlés közönséges tárgyalásait nem kevéssé hátráltatták, és az ország többi hü rendeinek is botrányt okoztak és rossz példát szolgáltattak. 5. § A mi ugyanis, a miképpen Ő császári és királyi felségének kedvére nem lehet, éppen úgy Ő felsége sem emlékezhetik arra, hogy Ő felsége nekik a felhozott vallásukra nézve valami méltatlanságot okozott volna, vagy valamely templomot, avagy ennek jövedelmét (főképpen a saját ősi fekvőjószágukból) elvette volna. 6. § Ő császári felsége ezeknek a homályos követelésére nézve semmiképpen magát el nem határozhatja, főképpen azért, mivel úgy hiszi, hogy azok az új vallás gyakorlatának az előtérbe tolásában, az ország szabad városaival (a melyek a szent koronának és Ő császári felségének, mint nemes Magyarország királyának a tulajdonai) némileg összejátszanak. 7. § Minthogy pedig a császári és királyi szent felség, a boldog emlékű néhai felséges őseinek és elődeinek, úgy a római császároknak, mint a magyar királyoknak a példájára, a szentséges római katolikus hitet és vallást őszintén vallja és azt országaiban és tartományaiban is, főképpen e Magyarországában az annyi tévtanoktól és felekezetektől megtisztítva, a mindenható Isten dicséretére és dicsőségére mindenütt felvirágoztatni és terjeszteni óhajtja és uralkodói köteles tiszténél fogva azt tehetségéhez képest megoltalmazni és megvédelmezni törekszik: 8. § Ezért Ő szent felsége önkéntes elhatározásából és királyi teljes hatalmánál fogva, úgy Szent István királynak, a magyar nemzet apostolának, valamint a többi összes néhai felséges magyar királyoknak, az Ő felsége elődeinek az említett szent római katolikus hitre és vallásra vonatkozólag, bármely időben dicsőségesen és kegyesen kiadott és kihirdetett decretumait, végzéseit és cikkelyeit, éppen úgy, mintha azok a jelen levelébe szóról-szóra beiktatva és beírva volnának, eme különös cikkelyével kegyelmesen helybenhagyja és megerősíti: 9. § És hogy ez utánra, főképpen az ország közönséges gyűlésein és ennek fontos tárgyalásain, senki a vallásügyet a közös tárgyalások késleltetésére és félbeszakítására, bármely szín és ürügy alatt büntetlenül napirendre ne hozhassa, kegyelmesen megállapította és komolyan elhatározta, hogy az ilyen nyugtalankodók és új dolgok után kapkodók ellenében, a felséges néhai magyar királyoknak decretumaiban és cikkelyeiben megszabott büntetés szerint azonnal eljárjanak és azokat másoknak való példaadás végett múlhatatlanul megbüntessék.

 

 

b) A bécsi béke és az 1608., 1609. évi országgyűlések

A hosszú háborúban a keresztényekhez hasonlóan kimerült török hatalom jó helyzetfelismeréssel kihasználta az országban eluralkodó elégedetlenséget, és minden maradék erejét összeszedve a felkelés zászlaját kibontó Bocskai mellé állt. A felkelők sokszínű táborát leginkább a vélt vagy valós felekezeti sérelmek és a katolikusellenesség tartották össze. Az erősödő felekezeti tudatosság, a konfesszionális határok megszilárdulása a Magyar Királyság maradék területén is oly mértékben felfokozta a társadalmi békétlenséget, hogy az elkerülhetetlenül fegyveres belháborút eredményezett.

A török segédcsapatok mellett a felkelők fegyveres erejének zömét kitevő kegyelmet nem ismerő hajdúk (Bocskai angyalai) a portyáik során számos papot és szerzetest meggyilkoltak. Újlaky Lajos veszprémi püspököt, aki Sümeg várába gyanútlanul beengedte Hagymási Kristóf katonáit, ebédlőjében verték agyon. A püspök fejét később Bocskai fővezére, Németi Gergely végighordoztatta a Dunántúlon.

A török érdekeket is szolgáló, a protestánsok győzelmét hozó belháborút lezáró bécsi béke (1606) és az azt becikkelyező 1608-as országgyűlés törvényileg biztosította a királyi városokban, a végvárakban és a falvakban élő protestánsok számára egyaránt a gyakorlatban eddig is meglévő felekezeti szabadságot. A protestáns konfessziók önszerveződésére katalizátorként hatott, hogy ezentúl a Királyságban a katolikus mellett a további két bevett  vallásfelekezet (evangélikus, református) is saját püspökeinek (szuperintendens) a felügyelete alá került.

 

1. § Hogy a vallás gyakorlata, úgy a báróknak, mágnásoknak és nemeseknek, mint a szabad városoknak és az ország összes karainak és rendeinek, úgy a maguk, mint a fiscus fekvő jószágaiban; valamint a magyar katonáknak is, az ország véghelyein kinek-kinek a maga vallása és hite szerint; nem különben a mezővárosoknak és faluknak is, ha azt önkéntesen és kényszerítés nélkül elfogadni akarják, mindenütt szabad legyen; és annak szabad élvezetében és gyakorlatában senki senkit meg ne akadályozzon. 2. § Sőt inkább a karok és rendek közt támadható gyűlölség és meghasonlás kikerülése céljából, elhatározzák, hogy mindenik vallásfelekezetnek a maga hitét valló elöljárói vagy superintendensei legyenek.

 

A főbb rendelkezések: a Bocskai által eladományozott vagy zálogba vetett mintegy 350 egyházi birtok (teljes apátságok, prépostságok, káptalani és püspöki javadalmak) visszaadásának elhalasztása (1.); a tizedügyek világi bíráskodás elé rendelése (amely vitás esetekben meghiúsította a tizedek behajtását) (2.); a főesperesek vizitációs jogának átruházása (3.) és az őket illető úgynevezett cathedraticum odaítélése a protestáns szuperintendenseknek, illetve espereseknek főként az anyagi alapokat rendítette meg (4.). A püspökök főispáni tisztének kétségbevonása (6.), a nem rezideáló főpapok, tehát nemcsak a délvidéki, hanem a hódoltsági (pécsi, csanádi, szerémi) címzetes püspökök kizárása a királyi tanácsból (7.) és kihagyása a főrendiházból (8.) a megfelelő érdekképviselet és érdekérvényesítés útját vágta el. Ugyanez mondható el arról a törekvésről, amely az udvari magyar kancellária élére világi vezetőt kívánt állítani (9.). A Jézus Társaság birtokszerzésének eltiltása pedig a leghathatósabb szellemi fegyver alkalmazását szorította szigorú korlátok közé (10.). Csekély eredménynek tekinthető, hogy a jezsuiták száműzését a protestánsok nem tudták elérni.

A felkelők mérsékeltebb, túlnyomórészt evangélikus szárnyával szövetséget kötő, koronára áhítozó Mátyás főherceg a Szentszékkel való konfliktust is vállalva engedett a protestáns követeléseknek. Az 1608-as, valamint a megkoronázása előtt és után hozott, a katolicizmus gyengítését célzó törvények a protestáns megoldás kizárólagossá válását vetítették előre. Ugyanakkor a Mátyás körül csoportosuló nemesi (Illésházy István, Thurzó György, Révay Péter) és értelmiségi elit (Bocatius János, Rimay János, Elias Berger, Jeszenszky János) a sokféle törésvonal mentén szétszabdalt magyarság számára az újrafogalmazott és korszerűsített Szentkorona-tanban, illetve magában a Szent Koronában kínált egy mindenki számára elfogadható szimbólumot. Az ő nevükhöz fűződik II. Mátyás nemzeti királyként való megjelenítése politikai és reprezentációs síkon, valamint az udvarral való hangsúlyosabb érdekegyeztetés és érdekegyezés megteremtése.

Az erősödő katolikus öntudatot azonban a protestánsok sikerei nem tudták megfékezni. Magyarországi születésű jezsuiták első nagy nemzedéke már megkezdte munkáját az országban. Rudolf prágai udvarában néhány nemes – köztük a későbbi nádor, Esterházy Miklós – katolizálása jelezte előre, hogy a felekezetek közti konkurenciaharc még nem zárult le. A katolikusok újjászervezésének azonban igazán nagy lendületet a reformok iránt szívvel-lélekkel elkötelezett Forgách Ferenc esztergomi érseksége adott.

 

A II. Mátyás által használt magyar királyi címer.

 

2. Az átfogó katolikus felekezetszervezés kezdetei: Forgách Ferenc (1607–1615)

 

A protestáns szülőktől származó Forgách Ferenc pályáját Báthory István lengyel királyi udvarában kezdte apródként. Báthory Andrást elkísérte első római útjára, megismerkedett a katolikus megújulás legnagyobb itáliai alakjaival (például: Borromeo Szent Károly, 1538–1584, Bellarmin Szent Róbert, 1542–1621), katolizált, majd felsőfokú teológiai tanulmányokat végzett a római Collegium Germanicum et Hungaricumban. Kifinomult humanista műveltségéről az 1610-es években Nagyszombatban létrehozott könyvtára tanúskodik.

1586-tól esztergomi kanonoki címet kapott, majd egy év múlva veszprémi, 1596-ban pedig nyitrai püspök lett. A nyitrai egyházmegyében újjászervezte a székeskáptalant, püspöki prédikáció révén éppúgy, mint a jezsuiták intenzív támogatásával a katolizáció ügyét igyekezett előmozdítani. Ha lehetősége nyílt rá, erővel is eltávolíttatott protestáns prédikátorokat, templomokat vett vissza. Pázmány Péter műveinek kiadását jelentős összegekkel támogatta. Az 1608-ban Forgách által alapított pozsonyi nyomda eleinte szinte csak Pázmány írásainak kiadásával foglalkozott.

Hetesi Pethe Márton kalocsai érsekkel és Szuhay István egri püspökkel együtt a hosszú török háború idején kezdeményezte, hogy az alsó- és felső-magyarországi szabad királyi és bányavárosokban katonai segítséggel visszavegyenek egy-egy templomot a katolikus egyház számára. Míg Kassán rövid időre sikert ért el, a templomvisszavételek második kísérlete Lőcsén viszont már teljes kudarcba fulladt. Itt a város protestáns polgársága képes volt meghiúsítani hetesi Pethe Márton bátortalan próbálkozását.

Az 1608-as protestánsoknak kedvező törvények ellen minden lehetséges módon fellépett, azt tervezte, hogy bezárkózik Érsekújvárba és újrakezdi a fegyveres harcot. A fokozatos felekezetszervezés szükségességéről realitásokkal jobban számot vető gyóntatója, Pázmány Péter győzte meg.

Forgách az 1608. évi törvények aláírása miatt II. Mátyást kiközösítő pápaság diplomáciai segítségével el tudta érni, hogy a császári címre aspiráló uralkodó végül lassanként elszabotálta a törvények végrehajtását. Már az 1609. évi országgyűlésen 1. visszaadták az egyházi birtokokat, 2. az egri káptalant és a feloszlatott konventeket helyreállították, az esztergomi érsek újra rendelkezhetett, 3. az esztergomi tizedek és 4. részben Érsekújvár felett, 5. Migazzi (Mikáci) Miklós váradi püspök száműzetését megszüntették. A püspökök főispáni tisztét többé nem fenyegette veszedelem (6.), a jezsuiták elleni újabb törvényt és a vallásszabadság megerősítését pedig sikerült megakadályozni (7–8.). A katolikusok számára további sikert jelentett, hogy a királyi tanácsban (Consilium Hungaricum) is az ő javukra változott a tagok aránya, részben az által, hogy az uralkodó Eger kivételével az összes püspöki széket betöltötte (9.). Azt, hogy az egyik legfontosabb időközben – Illésházy halálával – felmerült célt, egy katolikus nádor megválasztatását nem sikerült elérni, ezek az eredmények és a prímás testvérének, az 1604-ben katolizált Forgách Zsigmondnak újonnan megszerzett országbírói tiszte (10.) bőségesen ellensúlyozták.

 

A V. Pál (1605–1621) által 1607-ben a bíborosi méltóságra emelt és mindvégig kiemelt figyelemben részesített esztergomi érsek 1611-ben tartományi zsinatot rendezett Nagyszombatban. Az aktussal tulajdonképpen kezdetét vette a trienti program átfogó magyarországi megvalósítása. A Placido de Marra († 1620) bécsi pápai nuncius jelenlétében megtartott zsinat a már sokat emlegetett katasztrofális paphiány miatt elrendelte szemináriumok felállítását. A püspököktől megkövetelte, hogy gyakrabban prédikáljanak és tartózkodjanak székhelyükön. A plébánosoknak a rendszeres templomi katekizmusoktatáson kívül megparancsolta, hogy vezessenek névsort a plébániájuk területén lakó iskolára alkalmas gyermekekről, és buzdítsák a szülőket: küldjék el gyermekeiket az iskolai oktatásra. Ahol a vizitáló főesperes hiányosságokat talál a gyermekek oktatásában, ott a plébánosoknak a vizitáció után havonta jelentést kell küldeniük az érseknek. A zsinat ez utóbbi határozatai arról tanúskodnak, hogy a trienti katolicizmus nagy gondot fordított a népoktatás fejlesztésére, és ennek következtében a királyi Magyarországon a katolikus kisiskolák hálózata lassan kiépült, szervezete megszilárdult.

1612-ben Forgách támogatásával elindult a jezsuiták hódoltsági missziója. Forgách Ferenc felekezetszervező életművére a nagyszombati jezsuita kollégium 1615. évi megalapításával tette fel a koronát. Váratlan és korai halála miatt munkájának folytatása és kiteljesítése gyóntatójára, Pázmány Péterre maradt.

 

3. A katolikus konfesszionalizáció kiteljesedése: Pázmány Péter (1616–1637)

 

Pázmány 1570-ben született Váradon. Kolozsvári katolizálása után a jezsuita rendbe 1588-ban lépett be. Krakkóban volt novícius, ezt követően a kötelező filozófiai kurzust Bécsben, a teológiát pedig a római Gergely-egyetemen végezte el. Miután Rómában 1596-ban pappá szentelték, haza szeretett volna jönni, hogy tudását az ország javára fordíthassa, de elöljáróinak utasítására előbb a gráci egyetemen kellett filozófiát, majd teológiát tanítania. Ezt követően pár évig Vágsellyéről segítette Forgách munkáját, majd jelen volt a súlyos következményekkel járó kassai templomfoglalásnál, mint a királyi főkapitány udvari papja. Az 1604-06 között zajló polgárháború idején ausztriai területre menekült. 1607-ben tért végleg haza Forgách kérésére, akinek gyóntatója lett. II. Mátyás nevezte ki előbb turóci préposttá, majd pedig Forgách halálát követő évben, pápai engedéllyel elhagyva a jezsuita rendet 1616-ban esztergomi érsek lett. V. Pál pápa erősítette meg érseki hivatalában, VIII. Orbán pedig 1629-ben a bíborosi méltóságra emelte Pázmányt.

 

a) Pázmány, az író

Pázmányt a több mint tízezer oldalt kitevő sokrétű irodalmi munkássága a legkiemelkedőbb magyar szerzők sorába emelte. Az irodalomtörténet őt tartja a hazai barokk irodalom kezdeményezőjének, akinek művészien megformált magyar nyelvű munkái jelentős szerepet játszottak irodalmi nyelvünk kialakításában. Ma is eleven és vonzó írásaiban arányosan ötvöződik az egyszerre feszes és barokkosan terjedelmes mondatfűzés, a jól átlátható, tudatos szerkezet, a hétköznapi életből vett példák megértést szolgáló láttató ereje, valamint a mély emberismeretről és átlagon felüli műveltségről tanúskodó komoly mondanivaló.

Forgách Ferenc püspök birtokán készítette el Magyari István († 1605) könyvére adott válaszát, az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű vitairatát. A Felelet Magyari István sárvári prédikátornak az Ország romlása okairul írt könyvére című 1603-ban Nagyszombatban kinyomtatott műve az evangélikus prédikátor egy évvel korábbi írására készült válaszként és csaknem mindazokat a lényeges vitakérdéseket tartalmazza már, amelyeket a későbbi pályáján további mintegy negyven vitairatában is részletesen taglal. Kora legnevezetesebb református hitvitázója, Alvinczi Péter (1570–1634) ellen írt munkájában, az Egy keresztény prédikátortól az kassai nevezetes tanítóhoz Alvinczi Péter Uramhoz iratott öt szép levél-ben a vitakérdéseket Alvinczihez írt levelek formájában tárja elénk, egy tapasztalatlan prédikátor szerepét öltve magára.

Fő műve a Hodegus. Isteni igazságra vezérlő Kalauz, amely a korábbi vitairatainak bővített, átdolgozott, egybeszerkesztett gyűjteménye, három kiadásban is megjelent Pozsonyban (1613, 1623 és 1637). A nagy mű egy-egy fejezetét 1623 után kisebb nyomtatványokban külön is közzétették. Az éles logikával megfogalmazott, cáfolhatatlan érveket felsorakoztató, több száz korábbi és kortárs szerzőt idéző Kalauz megfelelő megválaszolására a magyarországi protestánsok képtelennek érezték magukat, ezért latinra fordíttatták, és egy wittenbergi professzorral, Balduinusszal (Friedrich Balduin, 1575–1627) íratták meg a feleletet, amely azonban csak tíz év múlva jelent meg. Ez ellen Pázmány szintén magyarul írta meg a választ: A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője (Bécs, 1627) című művet.

 

„Azt tanítják, hogy minden eretnek bálványimádó, mert Isten igéje gyanánt becsüli a maga saját elmélkedését, és így isteni autoritást és méltóságot becsül a maga saját fantasiajában, mikor önön találmányát Isten igéjévé teszi. (...) Tertullianustúl hallók, hogy a választástól neveztetik görög szóval választónak, Haereticusnak, valaki a hit dolgaiban megveti az Ecclesia tanítását és maga választását követi. (...) Az új tanítók úgy megérdemlik az eretnek nevet, mint szűz leány a rózsa koszorút. (...) Az tehát az eretnek, aki egyéb zsinórra és cirkalomra nem veti vallását, hanem a maga tetszésére.” (Részlet a Pázmány Kalauzából)

 

Pázmány Keresztyéni Imádságoskönyve négy korabeli kiadást ért meg (Grác, 1606, Pozsony, 1610, 1625, 1631), a benne foglalt imákat a protestánsok is felhasználták munkáikban.

Kempis Tamás (1379–1471) De imitatione Christi című munkájának fordításával (Krisztus követésérűl, Bécs, 1624) a magyar nyelven olvasók számára elérhetővé tette a Biblia után második legnépszerűbb európai kiadványt. Nem sokkal halála előtt jelent meg  utolsó nagy műve (A római Anyaszentegyház szokásából [...] prédikációk, Pozsony, 1636), a mintegy száz beszédet tartalmazó prédikációs (postillás) kötete.

Pázmány műveivel új pályára állította a hazai katolicizmus fejlődését, ellenállhatatlan meggyőző erejével az ország legjelentősebb főnemesi családjait vezette vissza Róma hűségére. Munkásságának hatékonyságát számos kortárs magyar jezsuita szerző tovább sokszorozta írásaival: Forró György (1571–1641), Dobronoki György (1588–1642), Dobokay Sándor (1567–1621), Vásárhelyi Gergely (1561–1623), Hajnal Mátyás (1578–1614), az 1626-ban teljes bibliafordítást közreadó Káldy György (1573–1634). Az ő működésük révén a protestantizmus szellemi nagyságai méltó kihívókra találtak.

 

b) Pázmány, a főpap

Pázmány pályáján fordulópontot jelentett érseki kinevezése, ugyanis ettől kezdve alkalma nyílt, hogy egyházkormányzati eszközökkel is szolgálja a katolicizmus újjáélesztését. Az egyház számára a legsúlyosabb problémák egyike az egész korábbi országterületet jellemző paphiány volt. Ennek enyhítése, megoldása érdekében Pázmány iskolák és szemináriumok alapítására fordította érseki jövedelmeinek nagyobbik részét. Főpásztori működése alatt egymillió forintnál többet költött a katolikus nevelésügy előmozdítására. Számos jezsuita középfokú oktatási intézmény (például: Pozsonyban, Sopronban, Homonnán, Szatmárban) alapítása köszönhető közreműködésének. Ezek az iskolák nemcsak a papképzés előtanulmányaiul szolgáltak, hanem a katolikus világi értelmiség számának gyarapításában is élen jártak. Nagyszombatban a szegényebb diákok részére külön intézetet alapított, a Bursa S. Adalberti lakást és ellátást biztosított a rászoruló tanulni vágyó ifjaknak. Szintén Nagyszombatban lehetővé tette, hogy az Oláh Miklós által alapított papképző intézetbe más egyházmegyékből is érkezhessenek növendékek. 1623-ban alapította a bécsi Pázmáneumot, amelynek növendékei közül az alapítást követő tizenkét évben már több mint félszáz, Magyarországon szolgálatba álló pap került ki.

Gondja volt arra is, hogy magyar hallgatókat küldjön Rómába, hogy ott a lehető legmagasabb szintű teológiai képzésben részesüljenek. Ez a jezsuita vezetésű, de világi papokat nevelő intézmény évente tizenkét magyarországi alumnust fogadhatott. A prímás ezek kiválasztására, költségekkel történő ellátására különös figyelmet fordított. Említésre méltó még, hogy 1631-ben Érsekújváron ferences templomot és kolostort is alapított.

Pázmány legjelentősebb alapításának a nagyszombati jezsuita egyetem bizonyult 1635-ben. Az universitas zavartalan működését saját vagyonából biztosította, évi százezer forintot szánt erre a célra. A filozófiai (bölcseleti) karral induló egyetemen a hároméves alapképzés az első évben logikát, a másodikban fizikát és matematikát, a harmadikban pedig erkölcstant és metafizikát foglalt magában. A teológiai kar csak a hároméves filozófiai kurzus után nyílt meg 1638 őszén. A hittudományi karon az alapképzés elvégzését követően a papi pályára készülő fiatalok tanultak tovább. A nagyszombati kollégiumnak és egyetemnek 1636-ban már ezer növendéke volt.

 

„Mi Pázmány Péter, Isten kegyelméből a Szent Római Egyháznak Illyriai Szent Jeromosról nevezett presbiter bíborosa, az esztergomi főegyházmegye érseke és ugyanezen helynek örökös főispánja, a Magyar Királyság prímása, az Apostoli Szentszék született Követe, Fő és Titkos Kancellár, a Legszentebb Császári és Királyi Felség titkos tanácsosa stb. Gyakran aggódva fontolgattuk magunkban, hogyan tudnánk a katolikus hitet Magyarországon elterjeszteni és a nemes magyar nemzet méltóságának is szolgálni. Minden más eszköznél előbbre valónak tűnt föl előttünk, hogy Tudományos Egyetem emeltessék, ahol a harcias nemzet lelkülete megszelídüljön és az egyházkormányzásra az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek. Nem is hiányzott belőlünk a kedv, sem az igyekezet e dologra, de a haza szerencsétlensége és más sürgősen szükséges alapítások mind ez ideig visszatartottak, hogy kívánságunknak eleget tehessünk. Most azonban, minthogy – Isten áldásából, aki igyekvéseinket égi kegyelmével kísérte – némi anyagi eszközök állnak rendelkezésünkre, úgy látszik, tehetünk valamit, ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illőt. Elvégeztük azért a nagyon tisztelendő Vitelleschi[1] atyával, A Jézus Társaság általános főnökével, hogy belegyezzék a jézustársasági atyák nagyszombati kollégiumában egyetem emelésébe és annak minden gondját és kormányzását a Társaságra vállalva, az alant következő feltételekkel és módokkal lássa el. […] Ha idő multával (ha Isten Magyarországot a török igától megszabadítja), alkalmasabb város találkoznék az Egyetem számára, szabadságában álljon a Társaságnak ezt a mi alapításunkat az Egyetemmel együtt máshová átvinni, úgy azonban, hogy az esztergomi egyházmegyén kívül ne kerüljön és a nagyszombati kollégiumnak előbbi alapítványa érintetlen maradjon. […] Utódainknak és az érseki szék megüresedése idején az esztergomi káptalannak ezt az egyetemet melegen gondoskodásába ajánljuk és gyarapítását s előbbre vitelét nagy szeretettel szívükre kötjük. Végezetül amint mi mindezeket a katolikus hit előmozdításának tiszta és őszinte szándékából és a drága haza felemelésére tesszük, akként a jóságos Istent lelkünkből kérjük, vegye kegyelmesen a jóakarat ez áldozatát…” (Részlet a nagyszombati egyetem alapítóleveléből.)

 

„Az országoknak és városoknak sincs semmire nagyobb szükségük, mint az apród-esztendősök jó nevelésére. Mert sem az eláradott gonoszságnak kiirtására, sem a jó erkölcsök beoltására, sem a bölcsességek és tudományok gyökerezésére, sem a több belső csendes állapotok virágzására foganatosb eszköz nem találtatik a gyermekek oktatásánál: miképpen ártalmasb és veszedelmesebb dolog sincsen az ifjúságnak vagy tudatlanságban, vagy vásott, feslett erkölcsökben nevelésénél.” (Részlet a Pázmány A fiaknak istenes neveléséről című prédikációjából.)

 

Pázmány az egyházfegyelem erősítését, az egyházmegyék hatékony működését a Trienti Zsinat által is előírt egyházmegyei és tartományi zsinatok révén biztosította. A tanácskozások lehetőséget adtak arra, hogy a joghatósága alá került püspököktől és papoktól szigorúan megköveteljék a Tridentinum előírásait. A zsinatok felhatalmazták a püspököket, hogy az esetleges visszaélések felszámolása érdekében szükség esetén karhatalmat is igénybe vegyenek. A zsinati rendeletek megtartását a fő- és/vagy alesperesek ellenőrizték vizitációk révén. Pázmány 1628-ban Pozsonyban tartott az egyházmegyei ügyeiről tanácskozást, a tartományi zsinat 1629-ben Nagyszombatban ült össze, itt kilenc püspök és nyolcvan pap jelent meg. 1630-ban és 1633-ban pedig országos zsinatot tartott. 1631-ben személyesen vizitált Turóc és Szepes vármegyékben, a helynöke segítségével pedig a szepesi és a pozsonyi káptalanok működését szabályozta újra.

Pázmány a liturgia egységesítése érdekében kötelezővé tette a magyarországi szentek ünnepeivel kiegészített római misekönyv és breviárium használatát. A különböző szertartások, esketések, temetések, litániák stb. megfelelő módon való végzését szolgálta a Tridentinum előírásai szerint átdolgozott középkori eredetű esztergomi rítus, a Rituale Strigoniense kiadása is. Az istentiszteletek végzésnek méltó feltételeit a szükséges liturgikus eszközök és könyvek biztosításával templomrenoválásokkal, -építésekkel biztosította. 1631–1633 között egyedül a pozsonyi főesperességben tizenegy új templomot emeltetett.

Pázmánynak és főpaptársainak (Balásfy Tamás, 1580–1625, boszniai; Dallos Miklós, † 1630, győri; Sennyey István, † 1635, veszprémi; Pyber János, † 1633, egri püspök; Telegdi János, 1575–1647,  kalocsai érsek és nyitrai adminisztrátor) felekezetszervező munkássága maradandó eredményeket hozott.

Pázmány életének csaknem hét évtizede alatt az ország vallási arculata jelentősen megváltozott a katolicizmus javára. Az Apponyi, Bánffy, Batthyány, Csáky, Eszterházy, Forgách, Homonnay, Illésházy, Károlyi, Nádasdy, Rákóczi, Thurzó, Wesselényi és Zrínyi stb. családok katolizálását a kegyúri jog gyakorlása miatt – elsősorban a Dunántúlon – jobbágyaik tízezrei követték. A protestánsok, akik korábban messzemenően kihasználták a ius patronatus lehetőségeit, már az 1618-as és az 1619-es országgyűléseken ragaszkodtak hozzá, hogy szűkítsék a földesurak kegyúri jogait. Követelésüket azonban nem teljesítették, mivel ez a magyar nemesi jogokat sértette volna.

 

c) Pázmány, a politikus

Pázmány politikai gondolkodása a több mint 1200 fennmaradt leveléből és egyéb politikai irataiból rekonstruálható. A Ferdinándhoz, az udvar különböző méltóságaihoz, a nádorhoz vagy a Szentszékhez, stb. írt levelei, opinioi alapján két sarokpont a meghatározó. Egyik ilyen pont a határozott és meggyőződéses dinasztiahűsége. Pázmány az uralkodó legbelsőbb bizalmi köréhez tartozott, a császári Titkos Tanács tagjaként az összetett monarchia kül- és belpolitikai döntéshozatalának részese. A legnehezebb időszakokban is kitartott a törvényesen megkoronázott magyar király mellett, írásaival és tetteivel a császár-királyi család és az ország érdekegységét kívánta megteremteni, a szükségszerű egymásrautaltságot hangsúlyozta. Az ideális magyar politikai berendezkedéssel és a Lajtán túli területekkel kapcsolatos koncepciója szinte tökéletesen egyezik a II. Ferdinánd nagy jelentőségű 1621-es titkos végrendeletében megfogalmazottakkal. A dinasztiához kapcsolódó politikai nézeteit legtisztábban az 1617-es és 1625-ös királyválasztó országgyűlések kapcsán fejtette ki.

A másik pont Pázmány törekvése arra, hogy mindaddig, míg a császár-királynak hiányzik az elegendő fegyveres ereje a török kiűzéséhez és Erdély visszacsatolásához, a maradék ország területéről a háborút minden körülmények között távol tartsa, a végső demográfiai katasztrófát elkerülje, és ahol csak lehet, tárgyalásos úton elégítse ki a viszálykodó feleket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jogos és kényszerű fegyveres önvédelemről lemondott volna, sem azt, hogy Erdély török vazallusi státusát a magyarság szempontjából kedvezőnek tartotta volna, viszont jelenti azt, hogy a további kilátástalan és céltalan országpusztítást igyekezett megakadályozni. A belső békét a Habsburg király és az erdélyi fejedelmek közötti közvetítéssel igyekezett megteremteni, erről tanúskodnak Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek írt, az ország jövőjéért, népéért őszintén aggódó levelei.

 

„Hanem a jövendőrül bizony igen méltó gondolkodni kegyelmednek, mert Erdélyre, ez darab földre vonsza kegyelmed az császár ő felsége hadát, más felöl pedig a Török segítségét veszi, annak a vége mi leszen, csak Isten tudja. Az bizonyos, hogy ez az szegény maradék haza mind elpusztul, mert eddig úgy tapasztaltuk, hogy az oltalom is szinte csak rontója szeginy hazánknak. És ki tudja, ha nem más kezében esik-é Erdély is. Azért uram azt kegyelmed okosan cselekeszi, ha császár ő felségénél kedvet keres, és magát megalázván, békeséges mediumokat követ.” (Részlet Pázmánynak I. Rákóczi Györgyhöz írt leveléből, 1630.)

 

Pázmány belpolitikai súlyát azáltal is növelni kívánta, hogy megerősítette és gyakorlati tartalommal töltötte meg a magyar prímások középkori eredetű közjogi jogosítványait. Jogigényeit már Bethlen Gábor (1613–1629) első hadjárata idején, 1620-ban összeállított Vindiciae ecclesiasticae című röpiratában megfogalmazta. Az 1629. évi zsinat II. statútumában rögzítette, hogy a magyar katolikus egyházfő egyben az ország főkancellárja is, a királyi kettős pecsétet őre és a királyi pénzverdék felügyelője, valamint Esztergom vármegye örökös főispánja, a király tábla ülnöke, és a királyi személyes jelenléti bíróság vezetője, s csak ha ő nincs jelen, akkor helyettesítheti a királyi személynök. Pázmány felfogása szerint a király után a prímás az első zászlósúr, és nem a nádor, aki csak harmadikként következik a méltóságsorban. Ez utóbbi igénye, mivel a méltóságsor a magyar joggyakorlatban nem volt egyértelműen rögzítve, tovább mélyítette a közte és Esterházy Miklós nádor között már meglévő nézeteltéréseket. 

 

 

[1] Mutio Vitelleschi (1563–1645) a jezsuiták hatodik rendfőnöke volt.