V. A reformáció és a protestáns konfesszionalizáció

1. Az evangélikus felekezet intézményesülésének kezdetei

 

a) Lutheránus reformáció és reformátorok

Már a mohácsi katasztrófa előtti időből biztos források állnak rendelkezésünkre a lutheri tanok és hirdetőik megjelenéséről a Magyar Királyság túlyomórészt németek túlnyomórészt németek (szászok) lakta településein. A kereskedő polgárság kereskedelmi és családi kapcsolatai révén gyorsan értesült a németországi eseményekről. Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) szavaival élve: „kiváltképpen buzgólkodtanak e jó dologban a kereskedő rendek, kik ottan-ottan innen Németországba felmentek, és azon alkalmatossággal az evangéliomi drága árúval is megrakodva, jőnek vissza cselédjeikhez, és azt gazdag nyereséggel sáfárolják vala.”

Továbbá a városokban már a 15. század végétől működik a legtöbbször külföldi tanulmányokkal és egymással élénk kapcsolatokat ápoló humanista műveltséggel bíró iskolamesteri-prédikátori-jegyzői rétegnek az a hálózata, amely a polgárságra gyakorolt nem is mindig tudatos befolyása révén előkészítője lett annak, hogy a hitújítás eszméi termékeny talajra hulljanak. A városi előkelők gyermekeit ennek a hálózatnak a tagjai tanították a legkorszerűbb elvek alapján, amelyek révén ezek az ifjak később sikeresen bővíthették tudásukat azokon a külföldi egyetemeken, ahonnan már mint a hitújítás elkötelezett hívei tértek haza.

 

Az 1538-ban emelt egykori bártfai evangélikus iskola épülete napjainkban

1526-öt követően a lutheri tanok terjedését az arisztokrácia egyre megengedőbb hozzáállása is elősegítette. A királyság északnyugati részében a nagyhatalmú Thurzó Elek királyi helytartónak köszönhetően Pozsony, Nyitra, Trencsén és Szepes vármegyékben szinte háborítatlanul terjedhetett az új hit. Ebben az országrészben a Thurzók mellett a Révay és a Balassa családok, az észak-keleti területeken pedig a Perényiek és Homonnai-Drugethek álltak a reformáció mellé.

A Tiszántúlon a Perényiek, a Drágffyak, Majsayak, Nadányiak birtokain terjedhettek az új tanok, Biharban Fráter György halála után Varkoch Tamás váradi főkapitány és Petrovics Péter, Debrecenben a város földesura, Török Bálint támogatták a hitújítást.

A Dunántúl reformációval rokonszenvező családjai közül a legjelentősebbek Enyingi Török Bálint és fia, János, Nádasdy Tamás, valamint a század második felében már tudatosan protestánssá lett Batthyányiak, Zrínyiek és Erdődyek. Ez utóbbiak kiterjedt birtokaik révén Horvátország egyes területeire és a Muraközben is lehetővé tették a reformációt. Nádasdy Tamás ugyan személyében nem kötelezte el magát a hitújítás mellett, birtokain mégis megengedte lutheránus érzelmű prédikátorok működését. A Sárvár-Újszigeten alapított iskolában dolgozott a humanista Sylvester János, aki a 16. században elsőként fordította le magyar nyelvre a teljes Újszövetséget.

A reformáció tanainak terjesztését a földesurak és a magisztrátusok hozzáállása elősegítette, de a kulcsszerep a protestáns prédikátoroké és iskolamestereké. Eleinte vándorprédikátorok hirdették az új hitet, fáradhatatlanul járva a falvakat, városokat, majd rövid idő alatt felnevelődött egy olyan reformátori réteg, amelyik képzettsége révén, részint a közösség, részint a helyi arisztokrácia támogatásával eredményesen látott hozzá az új felekezet megszervezéséhez.

A reformáció első nemzedékéhez sorolhatjuk az egykori ferences szerzetes Dévai Bíró Mátyást (1500 k. – 1545), aki a wittenbergi egyetemi tanulmányai alatt Luther házában kapott szállást, valamint számos magyarországi diákhoz hasonlóan baráti viszonyt alakított ki Melanchthonnal. Hazatértét követően előbb a Dunántúlon, majd az ország észak-keleti megyéiben terjesztette Luther tanait, sikeres ténykedéséért hamar kiérdemelte a „magyar Luther” elnevezést, bár utóbb a helvét irányzathoz csatlakozott.

Szintén az ország észak-keleti részeit reformálta Kopácsi István († 1562) a „szent öregnek” is nevezett egykori ferences házfőnök. Szerzetesként kezdte pályáját Szkhárosi Horváth András († 1549 után) is, aki elsősorban egyházi énekszerzőként szerzett magának hírnevet. Fanatikus hév és engesztelhetetlen Róma-ellenesség jellemzi terjedelmes hitvitázó műveit (Az Antikrisztus országa ellen, 1542; Az kétféle hitről, 1544).

A humanista műveltség és protestáns lelkiség ötvözésének szép példáját mutatja Bencédi Székely István, a szintén ferences barátból lett protestáns lelkész. Bencédi több évet tanított Szikszón, majd Göncön lett Károli Gáspár lelkésztársa. Magyar nyelvű világkrónikájában (Cronica ez világnak jeles dolgairól, Krakkó 1559) a lutheri reformáció biblikus történelemszemléletét magyarországi eseményekkel ötvözte jórészt Bonfini művének felhasználásával.

Huszár Gál (1512–1575) katolikus papként csatlakozott a reformációhoz, majd az ország nagy részét beutazva nemcsak mint igehirdető prédikátor, hanem mint reformációs iratok, énekek  szerzője, fordítója és mint nyomdász is híressé vált.

A Sáros és Szepes vármegyékben az evangélikus felekezet első jelentős szervezői a két egykori wittenbergi diáktárs, az iskolamester Stöckel Lénárd (1510–1560) és a város lelkésze, a horvát származású Radácsi Mihály (1510–1566) volt. Stöckel a bártfai tanács megbízásából a városi iskolát korszerű evangélikus-humanista szellemben szervezte át, munkájának eredményességét mutatja, hogy elnyerte a kortársaktól a praeceptor Hungariae, azaz Magyarország tanítója címet, míg Radácsi az öt szabad királyi város első evangélikus szeniora lett.

Wittenbergben tanult Bornemissza Péter (1535–1584) is, aki főleg Felső-Duna mellékén és Felföld nyugati vármegyéiben terjesztette a reformációt. Színes írói munkásságával a humanista és reformátori gondolkodást ötvözte harmonikus egységbe. Szophoklész tragédiájának magyar adaptációjával (Élektra, Bécs 1558) a zsarnokság elleni küzdelem alternatíváit ábrázolta, s az antik műfaj protestáns szellemű magyar változatát hozta létre. Prédikációi, költeményei, énekeskönyvei a magyar irodalmat és műveltséget új színekkel gazdagították. Detrekő várában berendezett könyvnyomtató műhelye hiánypótló kiadványokkal segítette elő felekezete szellemi életének fejlődését.

Az erdélyi szászok között Luther tanítása szintén már 1526 előtt erős visszhangra talált. A szász közösség (universitas Saxonum) a reformáció mellett döntően azonban csak 1541 után foglalt állást, amikor már bizonyossá vált, hogy sem a királyi hatalomtól, sem az esztergomi érsektől nem kell tartaniuk. A Szászföldön Brassó központtal a nyomdát is üzemeltető Honterus János (1498–1549) volt az evangélikus felekezet legnagyobb hatású szervezője.

 

Honterus János szobra a brassói ún. Fekete templom előtt

 

 

Az erdélyi magyar ajkú híveket elsősorban a szász származású Heltai Gáspár (1510 k. – 1574) és Dávid Ferenc (1520 k. – 1579) révén érintette meg a reformáció első hulláma. Mindketten aztán a reformáció további két irányzatához is csatlakoztak. Heltai Gáspár kora legjelentősebb magyar prózaírójaként is ismertté vált, Kolozsvárott működő nyomdájával a magyarnyelvű városi olvasóközönség igényeit elégítette ki.

A Hódoltság területén maradt keresztények számára a kezdetekben szinte csak a protestáns prédikátorok nyújtottak lelki támaszt. Több mint száz tolnai és baranyai települést reformált egymaga Sztárai Mihály († 1575 k.). Sztárai még ferences szerzetesként Padovában egyetemi tanulmányokat folytatott. A hitújítás szellemében először Sárospatak környékén prédikált, aztán a török igája alá került dunántúli és szlavóniai területeken működött. Íróként is nevet szerzett magának, ő az első ismert szerző, aki magyar nyelven írt drámát, hitvitázó színművei (A papok házasságáról, 1550; Igaz papságnak tiköre, 1559) mellett zsoltárai és verses epikai művei is ismertté váltak.   

Az ország középső területeinek és a Tiszántúlnak a protestáns apostola Szegedi Kis István (1505–1572) volt. Teológiájában rövidesen a helvét irányzathoz csatlakozó Szegedi Kisnek a reformáció nagy külföldi központjaiban (Genf, Basel, Zürich, Schaffhausen, London) jelentek meg latin nyelvű teológiai munkái.

A reformáció első nemzedékének munkája révén a lutheri tanokból kibontakozó hitújítás szinte az ország minden településén követőkre talált. Kivételként csak a tudatosan katolikusnak megmaradt földesurak jobbágyait, valamint néhány királyi és egyházi tulajdonban lévő falut, mezővárost, továbbá székelység, a palócok és a Csallóköz lakóinak egy részét lehet csupán felsorolni.

Az evangélikus konfesszionalizáció sikerének egyik titka, hogy szoros kapcsolati hálózatot tudott kialakítani a külföldi lutheránus központokkal. Elsősorban Wittenberg jelentett szilárd tájékozódási pontot a Kárpát-medence protestánsai számára, mind a vitatott tantételek tisztázásában, mind pedig a lelkészképzés színvonalának biztosítása terén.

 

b) Zsinatok, püspökök, egyházkerületek

Amint egy jól körülhatárolható régió lakossága túlnyomórészt protestánssá vált, valamint kellő számú reformátori tekintéllyel rendelkező prédikátor és tanító szolgált az adott terület településein, a városi magisztrátusok, illetőleg a helyi földesúr patrónusi oltalma alatt szinte spontán módon elindult egyfajta egyházszervező folyamat.

Ennek legelső állomásaként országszerte zsinatokat hívtak össze, ahol a városi tanácstagok, illetve a földesúr jelenlétében hitvallási formulákat, istentiszteleti és liturgiai rendtartásokat, továbbá különböző felekezeti törvényeket (kánonok) fogadtak el.

A régi ország területén új egyházszervezet kialakítására elsőként 1542–47-ben az erdélyi szászság körében került sor. Honterus János wittenbergi szellemben dolgozott ki egy oktatási és szervezeti szabályzatot, amelyet Brassó mellett az egész Barcaság elfogadott. 1547-ben a medgyesi zsinat az egész szászság számára kötelezően elrendelte a Honterus által írt, kibővített rendtartást, a Reformatio ecclesiarum Saxonicarumot. A szabályzatban foglalt szigorú egyházlátogatási rendszer a teljes erdélyi szászság számára az egységes egyházszervezetet és szertartásrendet teremtette meg.

Szatmár megye és a Szilágyság lelkészei 1545. szeptember 20-án Báthory Anna védnöksége alatt gyűltek össze zsinatra Erdődön, itt egy 12 cikkelyt tartalmazó wittenbergi szellemiségű hitvallást fogadtak el, amelyet 29 evangélikus prédikátor írt alá.

A felső-magyarországi szabad királyi városszövetség területén először a már említett bártfai iskolarektor, Stöckel Lénárd és a város papja, Radácsi Mihály szervezőmunkájának köszönhetően intézményesült az önálló evangélikus felekezet. 1546. november 2-án ültek össze Eperjesen a városok lelkészei egy zsinatra, amelyen Radácsi Mihály személyében megválasztották az öt felső-magyarországi várost magában foglaló terület első evangélikus szeniorát, illetve egy egyházi rendtartást fogadtak el.

Az öt felső-magyarországi város (Bártfa, Kassa, Eperjes, Lőcse, Kisszeben) hitvallását, a Confessio Pentapolitanát az 1548-as vallásügyi törvények betartását vizsgáló királyi bizottság számára állították össze. A valószínűleg Radácsi által szerkesztett hitvallást 1549-ben Lőcsén mutatták be a királyi biztosoknak, Sbardalla Ágoston († 1572) váci püspöknek, valamint Sibrik Gergely és Istvánffy Pál helytartósági tanácsosoknak. A biztosok véleménye a confessioról nem ismert, viszont Oláh Miklós, majd utóda Verancsics Antal tiltakozó megnyilatkozásai egyaránt arra utalnak, hogy a hitvallás nem nyert hivatalos elfogadást. 

Ennek ellenére az öt város példáját a felföldi bányavárosok is követték. 1559-ben a Selmecbányán összeült lelkészek az alsó-magyarországi hét város (Körmöc-, Selmec-, Libet-, Beszterce-, Baka-, Béla-, és Újbánya) számára fogadták el a Hétvárosi Hitvallást (Confessio Heptapolitana / Montana).

A Csanád megyei Torony mezővárosban a marosvidéki és temesközi prédikátorok Petrovics Péternek († 1557) János Zsigmond gyámjának a patrónusi felügyelete mellett 1550-ben gyűltek össze egy zsinatra, ahol valószínűleg Gönczi Máté személyében püspököt is választottak maguknak. A hagyomány szerint itt alakult meg az első magyarországi szuperintendencia (püspökség).

Erdélyben a szász egyházközségek a Laibachból elűzött egykori kanonokot, 1549-től nagyszebeni lelkészt, Wiener Pált († 1554) választották meg 1553-ban első szuperintendensüknek.

Mivel az 1608-as pozsonyi országgyűlés törvényben kötelezte az evangélikus és református felekezetet, hogy püspököket, szuperintendenseket jelöljenek ki saját vezetésükre, a 17. század elején számos újabb felekezetszervező zsinatot tartottak. Az evangélikusok számára a legjelentősebb az 1610-es zsolnai zsinat volt, amelyet Thurzó György (1567–1616) nádor hívott össze. Alsó-Magyarország területét három szuperintendenciára osztották, első Liptó, Árva és Trencsén vármegye, a második Turóc, Nógrád, Zólyom és Hont, s a harmadik Bars, Nyitra és Pozsony vármegye területére terjedt ki. A zsinaton elfogadtak egy tizenhat cikkelyből álló kánont, amelyet Thurzó György a világi hatalom képviselőjeként aláírt. A zsolnai zsinat munkáját a Thurzó Szaniszló (1576–1625) szepesi főispán, későbbi nádor meghívására 1614 januárjában Szepesváralján összeülő tanácskozás folytatta. Itt elfogadták a zsolnai cikkelyeket, továbbá létrehozták saját új egyházkerületeiket. Az egyik Szepes, Sáros és Zemplén vármegyék területére terjedt ki, a másik pedig az öt szabad királyi várost foglalta magába.

Az államhatalmat is képviselő Thurzók védnöksége alatt szervezett zsinatok jelentősége abban állt, hogy általuk jöhetett létre az evangélikusok saját, a katolikus egyháztól különálló országos szintű egyházszervezete és egyházigazgatása. Az önállóan és szabadon fejlődő evangélikus felekezet a 17. és 18. század folyamán a jórészt külföldi egyetemeken képzett egyházi értelmisége és nyugat-európai protestáns országokkal való kapcsolatai révén döntő, máig nem eléggé ismert és értékelt hatással és befolyással tudott élni a kárpát-medencei politikai, felekezeti és művelődési viszonyokra. 

 

Külföldi egyetemeken tanuló magyarországiak létszáma felekezeti bontásban

 

2. A református felekezet intézményesülésének kezdetei

 

Magyarországon reformáció svájci irányzata akkor kezdett el terjedni, amikor a lutheri reformáció már az ország szinte minden részén jelen volt. Az ágostai hitvalláshoz ragaszkodó egyháziak és világiak a romba dőlt régi egyháznál sokkal veszélyesebbnek ítélték a kálvinisták megjelenését, akik komoly konkurenciát jelentettek számukra. Az így kialakult helyzetben az a már említett 1548-as országgyűlésen az evangélikus rendek is probléma nélkül elfogadták az anabaptisták és a helvéthitűek kiűzését is elrendelő egyházügyi törvénycikkelyeket. A törvények értelmében több főúr, például Perényi Gábor és Nádasdy Ferenc, elűzte birtokairól a kálvini úrvacsoratanhoz húzó prédikátorokat. Másutt az adott országrészen összeült evangélikus zsinatokon zárták ki soraik közül és száműzték a reformátussá lett lelkészeket. Ők eleinte hitvitákon próbálták meggyőzni evangélikusnak megmaradt társaikat, ám mivel ezek a törekvések nem mindenhol vezettek sikerre, a két konfesszió útjai néhol néhány éves, néhol néhány évtizedes vajúdás után végül szétváltak. 

A törvényi támogatás és a határozott fellépés ellenére a svájci irányzat térnyerését nem lehetett megállítani. A református prédikátorok számos nagyhatalmú főúr támogatását nyerték meg, így gyakran vármegyényi területeken hirdethették teljesen szabadon a kálvini tanokat. 

Legjelentősebb központjuk Kálmáncsehi Sánta Márton († 1557) sikeres működésének hatására Debrecen lett. Az egykori gyulafehérvári kanonok tevékenysége ellen a környékbeli evangélikus lelkészek a püspökladányi zsinaton (1552) léptek fel, illetve maga Nádasdy nádor is eljárást indított ellene. Kálmáncsehi a támadások elől Erdélybe menekült, ahonnan 1556-ban tért vissza Debrecenbe, magát püspöknek nyilvánította és sikeresen térítette az enyingi Török család által hatalmi szóval evangélikussá tett Debrecen lakosságát a kálvinizmus híveivé. Halála után Melius Juhász Péter (1532–1572) vette át a térség reformációjában a vezető szerepet. A „magyar Kálvin”-nak is nevezett Melius számos zsinatot tartott, hitvitákon diadalmaskodott, de írt vitairatokat és teológiai művet is. Herbariuma az első magyar botanikai, gazdasági és orvostudományi munka.

Zsinatai közül a legjelentősebb egyházszervező tanácskozás az 1567-es debreceni volt, amelyre a tiszavidéki és az alföldi reformált gyülekezetek képviselői gyűltek össze. A gyűlésen elhatárolták magukat a konkurens protestáns irányzatoktól, továbbá Heinrich Bullinger (1504–1575) Confessio Helvetica Posteriorja alapján saját hitvallást szerkesztettek, és egyéb egyházi törvényeket fogadtak el. A következő zsinaton, 1570-ben Csengerben a tiszántúli gyülekezetek a helvét hitvallás alapján egy újabb confessioban még határozottabban fejtették ki hitelveiket. A felekezetszervezés megvetette a nagy területű tiszántúli református egyházkerület alapjait.

A dél-dunántúli (Baranya, Tolna és Somogy vármegyei) kálvinista gyülekezetek első jelentős zsinatukat 1576-ban Hercegszőllősön tartották negyven prédikátor részvételével, az itt elfogadott hercegszőllősi kánonok alapján formálódott ki az alsódunamelléki református egyházkerület. A zsinat hitvallását a már említett Huszár Gál fia, Dávid nyomtatásban is sokszorosította.

A Nyugat-Dunántúlon valósult meg leglassabban a két protestáns felekezet szétválása, egészen az 1591-es csepregi kollokviumig (szóvitáig) egy szuperintendens vezetése alatt álltak a lutheri és kálvini szellemű hívek egyaránt. Miután a Nádasdy Ferenc (1555–1604) kezdeményezésére összeült Sopron és Vas megyei prédikátorok csepregi gyűlését a református Beythe István püspök otthagyta, a földesúri patrónus hatalmi szóval megtiltotta birtokain a kálvinista igehirdetést. Önálló egyházkerületüket az evangélikusok az 1598-ban a sopronkeresztúri zsinaton, a reformátusok pedig 1612-ben a köveskúti zsinaton szervezték meg.

Erdélyben a két felekezet egyházszervezetileg akkor vált el végleg egymástól miután a nagyenyedi zsinaton 1563-ban meghiúsult a lutheri és a kálvini irányzat tanításának összeegyeztetése.

 

3. Az unitárius konfesszió

 

Az unitárius (antitrinitárius) vallás hívei számára az itáliai származású orvos Blandrata György (Giorgio Biandrata, 1515–1588) és a Dávid Ferenc által meggyőzött János Zsigmond tette lehetővé a tanaik szabad hirdetését. Blandrata mint I. Zsigmond király udvari orvosa került Lengyelországba. Onnan jött 1563-ban Erdélybe, ahol az uralkodó udvari orvosa és tanácsadója lett. Az antitrinitárius irányzat akkor kezdett el igazán erősödni, amikor Blandrata befolyására a korábban már említett Dávid Ferenc is unitárius vallás tanainak lelkes hirdetőjévé vált.

Dávid 1545–1550 közt Wittenbergben és az Odera menti Frankfurtban tanult. Hazatértét követően tanítóként és lelkészként működött, majd 1557-ben az erdélyi evangélikusok szuperintendense lett. 1559-ben áttért a kálvini vallásra, amelynek 1564-ben püspökévé választották. Nem sokkal később ismét módosított meggyőződésén és sikerült neki a fejedelmet is átvinnie a szentháromság-tagadók táborába. Önálló református és unitárius felekezetről azonban ekkor még nem beszélhetünk, hiszen a század hetvenes éveinek elején még a két protestáns konfesszió nem különült el szervezetileg egymástól. Azok a gyülekezetek, amelyek elfogadták az unitárius tanokat, és azok is, amelyek a hitújításban megálltak a kálvini tanoknál, Dávid Ferencet ismerték el püspöküknek. A két felekezet szervezeti különválását Báthory István fejedelemségének első éveiben hozott vallásügyi törvények tették lehetővé. Az 1573-ban és 1576-ban hozott rendelkezések következtében lett Dávid azoknak a püspöke, akik az ő „vallásán vagynak”. Az unitárius konfesszió szerveződésének fontos állomása volt az 1578. évi tordai zsinat, amelyen 322 lelkész volt jelen. Az új felekezeten belüli ellentétek vezettek végül oda, hogy az unitáriusok konzervatív szárnyához tartozó Blandrata feljelentette Dávidot, mert az megszegte a további vallási újításokat tiltó törvényt. Ezért 1579-ben pert indítottak ellene, majd a dévai várban börtönözték be, ahol 1579. november 15-én halt meg.

A többi felekezethez hasonlóan az unitáriusok is nagy jelentőséget tulajdonítottak az oktatásnak. Torockón, Hídvégen, Radnóton és Szenterzsébeten alapfokú, Tordán, Désen, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden és Gyulafehérvárt gimnáziumi szintű iskolákat működtettek. Az 1545-ben megnyílt első magyar tannyelvű protestáns iskolát, a kolozsvári óvári iskolát főiskolává fejlesztették, amelynek a filozófiai és teológiai tagozata elsősorban a lelkészutánpótlás szolgáltában állt.

Az unitárius konfesszió Erdélyen kívül időlegesen a Temesközben és Dunántúlon is meg tudta vetni a lábát. Legjelentősebb központjuk a török uralom alatt álló Pécs lett. Partiumi és hódoltsági terjedésüknek Melius Juhász Péter szabott gátat, miután az unitárius apostolt, Arany Tamást († 1561 u.) tanai visszavonására kényszeríthette, majd Egri Lukács (1530 k. –1574)  térítő munkájának is véget vetett.

 

4. A protestáns konfesszionalizáció sikerének okai

 

A kora újkor folyamán a reformációnak Magyarországon meghonosult három iránya (evangélikus, református, unitárius) a 17. század közepéig a következő nagyobb egyházi alakulatokban fejlődött ki és szilárdult meg:

1. Az evangélikus konfesszió: a dunántúli, dunáninneni, bányai és tiszai egyházkerületben s Erdélyben teljesen különállóan a szász nemzeti egyházban.

2. A református felekezet: a dunántúli, dunamelléki, tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületben és az erdélyi országos református egyházban.

3. Az unitárius konfesszió Erdélyben.

Európa egyes országaiban a katolicizmus vált egyeduralkodóvá (Itália államai, Spanyolország, Portugália); másutt az ágostai evangelikus konfesszió hegemóniája figyelhető meg (számos német tartomány, skandináv országok); vagy alapításától kezdve színtiszta államegyházi rendszer alakult ki (Anglia); netalán – átmeneti jelleggel – két nagyobb felekezet egyensúlyi helyzete jött létre (Franciaország). A Kárpát-medencei felekezeti tarkaság: hogy ennyi konfesszió terjedt el és tudta kiépíteni és megtartani párhuzamosan saját egyházszervezetét, szinte egyedülállónak tekinthető. Talán a korabeli Lengyelország hasonlítható hozzá e téren. Közép-Európának ez a Varsótól Brassóig húzódó keleti sávja adott menhelyet a nyugati területekről menekülni kényszerülő radikális hitújítóknak.

A reformációs mozgalmak sikerüket több tényezőnek köszönhetik. Az egyház belső megújulását, újjászervezését Magyarországon a török hódítás és a polgárháború alapvetően hátráltatta. Az egyházi javadalmait katonai célokra használták fel, betöltetlenek maradtak a püspöki székek. Mindebből következett, hogy a szolgáló egyházmegyés papság nélkülözte a főpásztori felügyeletet és útmutatást, a papi utánpótlás problémája pedig hosszú ideig megoldatlan maradt. A papok és szerzetesek közül számosan maguk is a hitújítás vonzóbb útját választották, az egyházszervezet teljesen szétzilálódott. Ferdinánd király hadvezéreinek, hivatalnokainak jelentős része lutheránus érzelmű volt, akik a rájuk bízott végvidékeken, várakban, városokban az uralkodó akarata ellenére támogatták az új hit hirdetőit. A wittenbergi tanokkal rokonszenvező Miksa uralkodása alatt az országos méltóságokra és a várkapitányságok élére akadálytalanul kerülhettek az ágostai vallásúak. Mindez együttesen azt eredményezte, hogy a reformáció akadálytalanul terjedhetett az országban.

A hitújítás sikeréhez hozzájárult még, hogy a reformáció gyakran a hívek számára szinte észrevétlenül zajlott le. A túlvilági üdvösségre törekvő nép igényelte az egyháziak szolgálatát, régi papjaiban bízott, ha nem volt lelkipásztor a községben, szívesen fogadott újat. Felekezeti tudatosság és teológiai képzettség hiányában sokáig nem érzékelték, hogy a prédikátorok új vallást hirdetnek. Az egyházszakadás véglegessége a 16. század harmadik negyedéig kérdéses volt a kortársak számára. A visszásságok megszüntetésének ígérete, a világiak intenzívebb bevonása az egyházi ügyekbe, megfoghatóbb liturgia a népesség számára rokonszenvessé tették a reformációt. A lutheri irányzat követői ráadásul a korábbi egyházi külsőségek közül sokat megőriztek, bizonyos felföldi falvakban a késő középkori liturgikus szokások és egyházi hagyományok evangélikus környezetben éltek tovább még akkor is, mikor azokat a trienti reform már a katolikusoknál megszüntette, elhalványította.

A hitújítás mellé álló arisztokrácia a kegyúri jogok gyakorlásával jutathatta legeredményesebben érvényre a reformációt azáltal, hogy a nekik tetsző hitelveket hirdető papokat helyeztek a birtokaikon fekvő plébániák élére. Fontos itt azonban megjegyezni, hogy az augsburgi vallásbékében megfogalmazott cuius regio eius religio-elv, amelynek értelmében a Landesherr állapította meg alattvalói vallási hovatartozását, a Szent Római Birodalom tartományaira volt érvényes, Magyarországon erre törvényesen nem hivatkozhatott senki.

A Magyar Királyságban a középkor folyamán széles körben élhettek egyes települések a szabad plébánosválasztás jogával, összekötve természetesen a püspöki megerősítés (confirmatio) kérésének kötelezettségével. A szabad királyi és bányavárosok által szerzett jog a késő középkorban szinte általános érvényűvé vált. Így azokban a falvakban, mezővárosokban, ahol a vallási kérdésekkel kevésbé foglalkozott a földesúr, valamint azon városok esetében, ahol a király volt a földesúr, a helyi önkormányzat, azaz a bírák és az esküdtek szabadon dönthettek az egyház reformációjáról. A szász városokra jellemző, hogy a papválasztás jogával élve lettek evangélikussá.

A protestantizmus kezdeti sikereihez hozzájárult a reformátorok első nemzedékének mély hite, elkötelezettsége, személyes áldozathozataltól sem visszariadó meggyőződése, többségük ráadásul szellemi felkészültsége, képzettsége révén kiemelkedett a korszak klerikusai közül.

Fáradhatatlan munkálkodásuk során a Szentírásból adtak az élet minden kérdésére választ. A népnyelven végzett liturgia, a prédikációk és írásmagyarázatok révén a zűrzavarba sodródó területek népességének valódi lelki támaszt tudtak nyújtani.

A reformációt követő felekezetszervező évtizedekben az egyházi értelmiségi utánpótlás és a felekezeti tudatosság növelése érdekében sorra nyitották meg az iskoláikat az új hitvallásokat elfogadó gyülekezetek. A humanista műveltségeszményt a reformáció szellemiségével ötvöző iskoláknak jelentős szerepük volt abban, hogy a magyar nyelvű írásbeliség széles körben elterjedt. A protestáns felekezetek közel kétszázötven alsó és felsőfokú iskolát tartottak fenn a 16. század folyamán, ezek közül a legnevezetesebbek a debreceni, a sárospataki, a pápai s a nagyszebeni kollégiumok a későbbi századokban is fontos intézményei a magyarországi felekezeti művelődésnek.

Az iskolák mellett a hazai kultúrát gyarapította az is, hogy a reformáció révén honosult meg Magyarországon véglegesen a könyvnyomtatás. A protestantizmus érdekeit szolgáló állandó nyomdák közül a kolozsvári és a debreceni váltak a legjelentősebbé. Az állandó nyomdák mellett több mint két tucat további hosszabb-rövidebb ideig működő nyomda működött az ország területén. Jelentőségüket mutatja, hogy csaknem nyolcszorosan meghaladja a sajtó alá került protestáns művek száma (244) a katolikus szerzőkhöz köthető kiadványok számát (31) a 16. században, ez az arány a 17. században sem változott érdemben.

 

A Magyar Királyságban kiadott könyvek tartalmi megoszlása (1529-1600)