II. Késő-középkori egyházi élet a Magyar Királyságban

1. A reneszánsz főpapság

 

A Magyar Királyság történelmében a késő középkor egyszerre volt a széteső államhatalom és a jámbor vallásosság virágzó, ellentmondásoktól sem mentes időszaka. A korabeli magyarországi főpapság (prelati) tagjai minden tekintetben a kor emberei voltak, képviselték az antik hagyományok felé forduló reneszánsz-humanista műveltséget, állami tisztségviselőként fényűzően éltek, hatalom és vagyon összpontosult a kezükben, ugyanakkor számtalan forrás tanúsítja, hogy gondot viseltek a plébániákra, iskolákat működtettek, a szerzetesi fegyelem helyreállítása érdekében tettek lépéseket, továbbá hatalmas összegeket áldoztak a török elleni védekezésre.

A prelátusok jövedelmének jelentős része továbbra is a tizedből származott, amelyhez a korszakban egyre inkább nem a saját tizedszedőik révén jutottak hozzá, hanem dézsmabérlet formájában világiaknak értékesítették. Magyarországon bár az európai átlagnál kisebb volt az egyházi birtokok aránya (15%), és néhány jelentősebb püspökség mellett az egyházi intézmények többsége aránylag kis földbirtokkal rendelkezett, mivel a főpapok hivataluknál fogva tagjai voltak a királyi tanácsnak és az országgyűlésnek egyaránt, a Jagelló korban az országos politika fő irányítói közülük kerültek ki. A késő középkorban az esztergomi és a kalocsai-bácsi érsek, továbbá a nyitrai, győri, egri, veszprémi, váci, váradi, erdélyi, zágrábi, veszprémi, pécsi, csanádi, szerémi, boszniai, modrusi, tinnini püspökök, a székesfehérvári prépost és a hazai johannita rendtartomány elöljárója, a vránai perjel tartozott közéjük.

A korabeli általánosan elfogadott norma szerint a püspöki méltóság elnyeréséhez nem elsősorban a lelkipásztori tevékenységen keresztül vezetett az út. Királyaink a főkegyúri jog gyakorlásával egyre nagyobb mértékben a megbízható hivatalnokaikat jutalmazták püspökséggel vagy éppen a politikai megbízhatóság megnyerésének szándéka vezette az uralkodót döntésében. Amíg a Szentszéktől nem kapott megerősítést a király által kinevezett főpap, addig is mint választott (electus) püspök vezethette egyházmegyéjét és részesült annak jövedelmeiből. A kormányzati hivatalok személyzetét a király kanonoki javadalmak adományozásával díjazta. A külföldi egyetemjárás költségeit szintén a káptalanok jövedelmeiből fedezték. A korszakban a kanonokoknak és a püspököknek közel a fele vett részt élete folyamán egyetemi képzésben. Így az állami, kormányzati, diplomáciai feladatokat ellátó egyháziak ritkán tudták székhelyeiken megfelelő módon ellátni liturgikus feladataikat, ezeket helyetteseikre (vicarius) bízták. A nagyobb egyházi rendek felvételét pedig gyakran halogatták. A főpapok világias humanista műveltségéről tanúskodik Hassensteini Lobkowicz Bohuszláv (1461–1510) olmützi püspök kritikus megjegyzése 1502-ből.

„Az egyháziak sűrűbben beszélnek pénzről, mint égről, és gyakrabban van a szájukban Nemezis és Lais, mint Krisztus, és ami alig tűrhető, inkább Plautusszal és Vergiliusszal, mint az evangéliummal foglalkoznak, és tudományosabban fejtik ki Epikurosz dogmáit, mint a pápai dekrétumokat.”

Mindezek ellenére számos adat igazolja, hogy igyekeztek főpásztori kötelezettségeiknek is eleget tenni. Már a Mátyás-kor első prímása, Szécsi Dénes bíboros számos egyházmegyei zsinattal és egyházlátogatással (vizitáció) igyekezett az egyházfegyelmet helyreállítani. Arra is találunk példát a Jagelló korszakból, ha valamilyen oknál fogva egy megüresedett plébánia betöltése túlságosan elhúzott vagy elmaradt, a megyéspüspök a hívek lelki és világi érdekeit szem előtt tartva maga nevezett ki plébánost. A főpapjaink többsége nem szemlélte tétlenül a hitújítás megjelenését, terjedését az országban. Szalkai prímásról, de más püspöktársáról is tudjuk, hogy a beiktatandó plébános hitbeli meggyőződését ellenőrizte vagy ellenőriztette.

Annak ellenére, hogy a korszellem hatására a főpapság jelentős összegeket költött pompás építkezésekre, műalkotásokra, kulturális mecenatúrára, valamint a püspöki jövedelmeket a pápai kinevező bulláért fizetendő annata és egyéb illetékek is apasztották, az ország világi elitjével szemben az egyháziak mégis jelentős áldozatokat hozott a török elleni védekezés érdekében. A király által fizetett végvári katonákon kívül szinte egyedül csak az egyházi bandériumok látták el az ország védelmét, az 1498. 20. tc. összesen hétezer lovas kiállítását rótta az egyházi méltóságviselőkre. Hadvezérként több főpap (például Beriszló Péter vagy Tomori Pál) tevőlegesen is részt vett a védekező harcokban. Haláluk után pedig a püspökök, apátok által felhalmozott, esetenként hatalmas vagyon részben vagy egészben szintén az ország céljaira lett felajánlva.

A török veszély elhárításában az ország egyetlen megbízható külföldi szövetségese a Szentszék volt, a kor pápáinak többsége nemcsak segélypénzek küldésével, hanem követeik, legátusaik révén a magyar belpolitikát a leselkedő veszély elhárítására sarkallták. Szentszéki engedéllyel lehetett a mohácsi felvonuláshoz is előteremteni a szükséges pénzt nemesfémből készült egyházi kegytárgyak begyűjtése révén.

 

2. Egyház és város

 

A Jagelló kori vallási élet változásának, felvirágzásának legszembetűnőbb színhelye a Magyarországon a város, és a mezőváros volt. A világiak körében megnőtt az igény a gyakorlati, cselekvő és egyúttal személyesebb vallásosság különböző elemei iránt.

Az alsópapság a lelkipásztori teendők végzése miatt a legközvetlenebb kapcsolatban volt a néppel, így egyszerre szembesültek a hívek növekvő elvárásaival másrészt elöljáróik világias életmódjából következő kísértésekkel. Az öntudatos hívek nemcsak a plébánosaik, káplánjaik kifogásolható életvitelét, esetleges asszonytartását tűrték el kevésbé mint a korábbi időszakban, hanem a környezetükben működő szerzetesi közösségek tagjai ellen is egyre többször tettek panaszt, ha azok az elvárt normákat megszegték. A nép lelkigondozás terén jelentkező igényeinek a koldulórendek tudtak leginkább megfelelni. Mindebből azonban számos konfliktus keletkezett a szerzetesek és a világi papok között.

A városi polgárság és olykor a falusiak is vallásos társulatokba (confraternitas) tömörülve törekedtek minőségi hitéletre. Eleinte papi társulatokba kérhettek felvételt, a 15. század folyamán viszont egyre nőtt a világiak által létrehozott vallásos társulatok száma. Egyfajta összekötő szerepük is volt a világiak és a papság között. A magyarországi városokban a Krisztus Teste testvérület volt a leggyakoribb, ez fogta össze a város legelőkelőbb polgárait.

A társulatok a mindennapi élet különböző területein jelen voltak. A kegyes adományokból összegyűlt nagy vagyont sokféle célra használhatták fel. A rászoruló tagokat kölcsönökkel segíthették, egyfajta szociális hálóként szolgáltak. A lőcsei szabályzat szerint a társulati tagok csütörtökön közös énekes misén vettek részt, megemlékeztek az elhunyt tagokról, testületileg jelentek meg a temetéseken. A kor városi polgárságának vallásosságát mutatja, hogy a céhek, bár elsősorban a gazdasági és szociális érdekek képviseletére jöttek létre, egyúttal úgy működtek, mint a többi vallásos társulat, mindegyik céh valamelyik szent pártfogása alatt állt.

Általánosan elterjedt gyakorlat volt az is, hogy a hívek komoly gondot fordítanak arra, hogy a haláluk pillanatában legalább annyi vagyonuk legyen, ami mise mondatására elegendő. Ebből következik, hogy a misealapítványok lettek a városokban az egyik legfontosabb jövedelemforrásai az egyháznak, számos alkalommal olyan sok kérés érkezett, hogy nem tudtak eleget tenni ezeknek. Így egy-egy oltár vagy kápolna a nekik felajánlott birtok- és pénzadományok révén a társadalom életében fontos szerepet betöltő egyházi értelmiség eltartását is lehetővé tette. Arról is olvashatunk a forrásokban, hogy az elhunytak örökösei nem mindig tettek eleget a végrendeletekben megfogalmazott kívánságoknak, a végrendeleteinek végrehajtói eltitkolták a kegyes adományokat, és visszatartották azokat.

A különböző kegyes adományokból templomokat korszerűsítettek, és szereltek fel különböző gazdagon díszített liturgikus tárgyakkal, szárnyas oltárokkal. Szepes, Sáros, Liptó, Turóc megyékben 1450 és 1520 között több mint ötszáz szárnyasoltárt emeltek a polgárok alapítványi pénzekből. Bártfán 1420 és 1486 között a háromhajós Szent Egyed templomot megnagyobbították, a templom tornyát órával szerelték fel. A 15. század végéről ugrásszerűen megnő azoknak a forrásoknak a száma, amelyek egyházi építkezésekről, beruházásokról tudósítanak, országszerte nagy építkezési láz tapasztalható a településeken. A számadáskönyvekben a legtöbb kiadás az egyházzal, a hitélettel kapcsolatos összegekről szól. Besztercebányán Michael Königsberger hagyatékából a templom tetejét rézzel fedték be, amelynek a költsége hatalmas vagyont, több mint 57 ezer forintot emésztett fel. Bártfán egy gazdag kereskedő özvegye háromezer guldent adományozott a Szent Egyed templom befejezésére.

Magyarországon a Lajtán túli országokkal ellentétben a szabad papválasztás intézménye a városokban már a középkor folyamán megvalósult, sőt a 15. század folyamán a falvakban is jelentős beleszólása volt a közösségnek a plébános választásba. Ennek igényét és lehetőségét nem a reformáció hozta magával. A papválasztás joga ugyanakkor nem egyezik a kegyúri jogok birtoklásával. Besztercebánya esetében a választott plébánost az esztergomi érseknek vagy megbízottjának kellett az investitura végett bemutatni. A közösség választotta a városokban és a falvakban a templomgondnokot (vitricus) is, aki az egyházközség vagyonát kezelte, és esetenként a plébánost is ellenőrizhette.

A társulatok, a kegyes alapítványok és adományok révén a város világi vezetésének kezében összpontosult a lokális politikai és egyházi hatalom; a település egyházi ügyeinek (cura religionis) irányítása, ha jogilag nem is, de valójában a városi tanács fennhatósága alá került. Az egyháziakat igyekeztek a városi joghatóság illetékességébe vonni, a hierarchia joghatósága alól pedig a polgárokat érintő lehető legtöbb ügyet kivenni. Sokszor maga az egyházi hatóság adta át a feladatköröket. A városi felügyelet alá kerültek az egyháziak által működtetett ispotályok, amelyek kórházak és szeretetházak is voltak egyben. Az egri püspök a tizedet már a XV. század közepétől rendszeresen bérbe adta a felső-magyarországi városoknak.

 

Bártfa főtere a reneszánsz városházával és a Szent Egyed templommal.

 

3. A Jagelló kori hitélet egyéb vonulatai

 

A korszakban a társadalom minden rétegéből tömegek keresték fel a különböző hazai és külföldi zarándokhelyeket. Aachen, Róma, Compostella, és a Szentföld a legnépszerűbb külföldi célpontjai a magyarországi zarándokoknak, akik különösen a jubileumi szentévek alkalmával vállalkoztak a hosszú utazásra. A zarándoklatoknak a művelődéstörténetben is jelentős szerep jutott, időnként kifejezetten tanulmányút jellegét öltötték magukra, egyúttal az európai és a hazai összetartozás-tudatot is erősítették. A kegyhelyek felkeresésével továbbá meg lehetett váltani súlyosabb bűnöket, akár gyilkosságot is. A magyarországi kegyhelyek közül a budaszentlőrinci pálos központ emelkedett ki, ahol Hadnagy Bálint (1497–1511) korabeli feljegyzései szerint Remete Szent Pál ereklyéjénél számos csodás gyógyulás történt. De nagy népszerűségnek övezte Szent István és Szent Imre székesfehérvári, Szent László váradi, Kapisztrán János (szerém)újlaki sírját, valamint a bátai apátságban őrzött Szent Vér ereklyét is.

A szemlélődést és a liturgikus feladatokat központba helyező monasztikus rendek (bencések, ciszterciek, premontreiek) késő középkori belső válságát, hanyatlását csupán néhány karizmatikus rendi vezető igyekezett a szerzetesi élet megreformálásával mérsékelni. A  ciszterci szerzetesi élet fellendítését még Mátyás király kezdeményezte 1480-ban a rend generális káptalanjának a segítségével. A premontreiek hazai reformját a rend központi testülete indította el, 1510-ben határoztak arról, hogy a magyarországi premontrei monostorokat egy, a hazai premontrei prépostok által választott vizitátor rendszeresen felügyelje. A megválasztott vizitátor, Fegyverneki Ferenc sági prépost haláláig, 1535-ig igyekezett a tisztségének eleget tenni. Tolnai Máté szentmártonhegyi (pannonhalmi) apát pedig 1512-ben hozta létre a reform érdekében nyolc hazai bencés apátság szövetségét (confoederatio).  

A szerzetesi reformot nehezítette, hogy az uralkodó egyes gazdag apátságok élére világi kormányzókat (commendator / gubernator apát) nevezett ki. A remete- és koldulórendek (karthauzi, domonkos, ferences, pálos) népszerűsége és társadalmi elismertsége viszont töretlennek mutatkozott. Az Európa-szerte ismert magyar ferences prédikátorok, Temesvári Pelbárt (1435k–1504) és Laskai Osvát (1450k–1511) művei, beszédei, a pálos Gyöngyösi Gergely (1472 – ?) írásai éppúgy fontos forrásai a kor vallásos életének, mint a magyar nyelvű kéziratos kódexirodalom. A 15. század második felében tucatjával fordították és másolták a szerzetesek a latin nyelvű vallásos irodalmat. Ráskay Leától, a margitszigeti domonkos kolostor apácájától öt ilyen kódex is ránk maradt.

A lelkipásztorkodás mellett a tudományos munkát is végző domonkosok budai főiskolája (studium generale) a leghosszabb ideig folyamatosan működő hazai felsőoktatási intézmény volt a középkorban.

A magyarországi ferences rendtartomány közös vagyont is birtokló, conventualisnak, majd marianusnak nevezett irányzata mellett a 15. században hazánkban is megjelentek a Szent Ferenc szabályainak szigorúbb megtartását szorgalmazó szerzetesek. Az obszervánsnak és salvatorianusnak egyaránt nevezett ferencesekhez új alapítások mellett több, eredetileg konventuális rendház is csatlakozott. 1520 táján már mintegy hetven kolostorban 1500-1700 szerzetes élt. Az aktív lelkipásztori munkájuk jelentős hatással volt a népi vallásosság alakulására.