III. A középkori egyházi struktúrák bomlása

1. A politika és az egyház viszonya 1526 után

 

A még a Hunyadi korból örökölt összetett társadalmi és gazdasági problémák megoldatlansága (megoldhatatlansága) és az ereje teljében lévő terjeszkedő oszmán hatalom együttesen vezettek a mohácsi tragédiához. A Keresztelő Szent János fővételének (augusztus 29.) napján lezajlott csatában a rendi elitből az egyháziak hozták a legnagyobb áldozatot, az esztergomi (Szalkai László) és a kalocsai érsek (Tomori Pál) mellett elesett Csaholy Ferenc csanádi, Paksy Balázs győri, Csulai Móré Fülöp pécsi, Perényi Ferenc váradi és Macedóniai László szerémi püspök.

II. Lajos halálát követő kettős királyválasztás rövidesen véres polgárháborúba torkollott.  A belviszály miatt nemcsak a török hódoltság terebélyesedett egyre nagyobbra a Kárpát-medencében, hanem a Luther fellépését követően kibontakozó pápaellenes reformációval szembeni, Jagelló kori kezdeti intézkedések is erejüket vesztették. Hazánk vallási térképe néhány évtized leforgása alatt gyökeresen megváltozott.

A fő- és köznemesség eleinte a már hagyományosnak tekinthető németellenessége miatt gyanakodva fogadta az új tanokat, de közelebbről megismerve azokat, egyre többen csatlakoztak a protestantizmushoz. Sokakat motivált a döntésében, hogy felismerték a gazdátlanul maradó egyházi javak (birtokok, ingatlanok) megszerzésében rejlő lehetőséget.

Ugyan mindkét király, I. Ferdinánd (1526–1564) és Szapolyai I. János (1526–1540) hű maradt Rómához, a belső viszály leküzdése és a török fenyegetésből következő problémák megoldása mégis mindkettejük számára fontosabb feladatot jelentett, így a töredező vallási egység helyreállítására hathatós lépéseket nem tehettek. Hatalmi helyzetük megszilárdítása érdekében mindketten igyekeztek a bárói réteg befolyásos tagjait minél kedvezőbb feltételekkel magukhoz kapcsolni. Ezért nemcsak azt kényszerültek elnézni, hogy a főurak közül egyre többen csatlakozzanak a reformációhoz, hanem számos esetben az üresedében lévő egyházi javadalmak átruházásával, zálogba adásával tudták csak megvásárolni világi híveiknek ingatag hűségét. Így került például I. János híve Czibak Imre († 1534) a váradi egyházmegye élére.

1538-ban hiába kötötték meg a váradi egyezményt, annak végrehajtását János király a halálos ágyán megtiltotta bizalmasainak, így az ország egyesítése nem sikerült. 1541-ben pedig, amikor a török csellel elfoglalta Budát, hosszú időre három részre szakították az országot. A kiskorú János Zsigmond gyámja, Martinuzzi (Fráter) György nem teljesen alaptalanul saját politikáját okolva Buda elvesztése miatt, lelkiismeretére hallgatva arra törekedett, hogy mielőbb megvalósuljon a keleti területeknek a királyi országrésszel való egyesülése. A török felé behódolást mutató kettős politikája azonban Ferdinánd Erdélybe küldött hadvezérét, Castaldot annyira elbizonytalanította, hogy élve az uralkodó felhatalmazásával, meggyilkoltatta a szerzetesből lett politikust. A frissen kreált bíboros megöletésének vádja alól III. Gyula pápa (1550–1555) csak hosszas vizsgálat, számos tanú kihallgatása után volt hajlandó felmenteni Ferdinándot.

A kudarcba fulladt egyesítési kísérlet az oszmánokat támadásra késztette, amelynek során újabb hatalmas területek kerültek a félhold uralma alá. A török sikerek és Ferdinánd kapitányainak balsikerei együttesen eredményezték, hogy az erdélyi és a tiszántúli nemesség tömegesen hagyta el a katolikus egyházat.

 

A Magyar Királyság egyházmegyéi a XVI. század elején. (Kalocsai érseki tartomány: sárga árnyalat; esztergomi érseki tartomány: zöld árnyalat)

 

2. Az ország nyugati és északi területei

 

A középkori latin kereszténység bomlása már az ország nyugati és északi területein is szembetűnő. A mohácsi csatavesztés után életben maradt főpapoknak kevés lehetőségük volt egyházfői teendőik ellátására. Rendi/közjogi méltóságuknál fogva ugyanis részt kellett venniük az ország kormányzásában. A finom műveltségű Frangepán Ferenc egri püspök fogalmazott úgy egy levélben 1541-ben, hogy ami a vallás ügyét illeti, az számára jelenleg közömbös, mivel neki a Magyar Királyságot érintő szerencsétlenséggel kell foglalkoznia.

Tovább rontotta a helyzetet a két uralkodó egyházpolitikája. Amennyiben a mohácsi vész következtében megüresedett püspöki székek betöltésre kerültek, legtöbbször mind a két király a maga jelöltjével próbálta azokat betölteni. A kettős kinevezések és birtokbavételi kísérletek helyi szinten óriási káoszhoz vezettek. Legalább ekkora problémát okozott, hogy mind I. Ferdinánd, mind pedig I. János, pénzzavaraikban sokszor nem töltötték be a magasabb jövedelmű egyházi hivatalokat, hogy a birtokok és az egyházi tizedek jövedelmeit hadi célokra fordíthassák.

Az esztergomi érseki széket Verancsics Antal 1573-ban bekövetkezett halála után a bécsi udvar egészen 1596-ig üresen hagyta, hogy jövedelmeit a török elleni védekezés hatalmas költségeire fordíthassák. Hasonló helyzet alakult ki a hatalmas területű egri püspökség esetében is, ennek javait Perényi Péter szerezte meg, akinek a halálát követően az országgyűlés az egri vár fenntartására foglalta le a püspökség jövedelmét. A töröktől teljesen megkímélt nyitrai püspökségnek Podmaniczky István halálát (1528) követően egészen 1548-ig nem volt főpásztora. A püspöki javadalmakat az országos zűrzavarban az egyházmegyét kisajátító Török Bálint jó pénzért Thurzó Eleknek adta tovább. Ferdinánd az ingatag politikai helyzet miatt kénytelen volt eltűrni, hogy a nyitrai püspökség jövedelmét az akkor már evangélikus Thurzó család birtokolja, sőt még püspököt is adjon az egyházmegyének Thurzó Ferenc személyében. A veszprémi és a győri egyházmegyék jövedelmei több évtizedre szintén világiak kezébe kerültek. A győri püspökség a szerb származású Bakics-fivérek, a veszprémi pedig Choron András vagyonát gyarapította.

Még rosszabb helyzetben kerültek azok az egyházmegyék, amelyek nem a királyi országrészhez tartoztak. A főpásztori felügyelet és irányítás esetenként több évtizedig is elhúzódó hiánya teljesen szabad utat nyitott az újabbnál újabb hitértelmezések, vallásgyakorlási formák terjedésének. 1538-ban már csak három felszentelt püspöke volt az országnak. Bár ezt követően Ferdinánd nevezett ki újabb püspököket, akik a pápai megerősítést is elnyerték, de még 1572-ben is, I. Miksa uralkodása alatt csupán hat Róma-hű főpásztora volt az országnak (Gersei Melegh Boldizsár, Liszthy János, Monoszlóy János, Abstemius-Bornemissza Pál, Radéczy István, Verancsics Antal), akik közül kettő magas kora miatt nem sok eredményt fejtett ki.

Az aktív főpásztorok hiányának és az egyházi javadalmak világi kézbe adásának legszembetűnőbb következménye a papi utánpótlás szinte teljes felmorzsolódása. Hozzájárult mindehhez, hogy hierarchia nélkül maradt alsópapság közül számosan csatlakoztak a reformációhoz. Sok száz plébánia és az esetenként hozzájuk tartozó plébániai iskola enyészett el, vagy vált rövid idő alatt protestánssá. A Rómával szakítani nem akaró maradék papság jelentős része nem állt hivatása magaslatán. Az egyházi iratokban feltűnnek ágyast tartó (concubinarius) és házas (uxoratus) papok egyaránt, ez utóbbiak rendes szokás szerint megesküdtek. A püspökök kénytelenek voltak eltűrni a nős papokat, mert ha elűzték volna őket, a plébániákat elveszítették volna. A 16. század közepéről származó kimutatások szerint az esztergomi főegyházmegye négy esperesi kerületében csupán ötvennégy pap működött, de közülük is csak tizenhárom volt nőtlen, míg harmincnégy nős volt, további hét pedig hitehagyott tévelygő. Az 1561. évi zsinaton a Jagelló-korban még kilencszáz plébániával rendelkező esztergomi érsekségből 119 pap jelent meg, akiknek több mint a fele nős volt. A török által jobban pusztított Fejér vármegyében ez idő tájt csak három plébános működéséről van tudomásunk. A paphiányon ha éppen volt felelős ordinarius püspöke az adott egyházmegyének, licenciátusok alkalmazásával tudtak némileg enyhíteni. A licenciátusok világiakként püspöktől kapott felhatalmazással keresztelhettek, eskethettek, előimádkozhattak, prédikációkat olvashattak fel.

A Jagelló-korban virágzó hazai szerzetesség szenvedte el a legnagyobb veszteséget a Mohácsi csatát követő polgárháborús évtizedekben. Amelyik rendház nem esett a török és a belháború pusztításának áldozatául, azok többsége nagybirtokosok kezébe került akár önkényes foglalás, akár királyi javadalmazás révén. A kolduló rendek látszólag kedvezőbb helyzetben voltak, mivel nem rendelkeztek elvehető birtokokkal. Őket viszont városlakó rendek révén a viharos gyorsasággal protestánssá lett magisztrátus űzte el rendházaikból. Sok ferences a későbbiekben a reformáció első hazai terjesztőjeként vált ismertté. Mindazonáltal néhány ferences és pálos kolostor képes volt túlélni ezeket az évtizedeket.

 

 

3. A Tiszántúl és Erdély

 

Bár VII. Kelemen pápa Szapolyai Jánost országvesztő törökbarát politikája miatt 1529-ben egy időre kiközösítette, a király nem vált a reformáció követőjévé, sőt igyekezett a hatalma alatt álló országrészben gátolni a reformáció terjedését. Ez a törekvése azonban sem neki, sem Fráter Györgynek nem termett gyümölcsöt. Fráter György meggyilkolását követően a tiszántúli és erdélyi magyarság jelentős hányada részben politikai okokból a kálvinizmushoz csatlakozott. Szembefordultak ugyanis a katolikus Habsburgokkal, amihez Kálvin tanítása kiváló munícióval szolgált. Kivételként a jelentősebb családok közül somlyai Báthory, és a bihari Toldy családot lehet megemlíteni, valamint a székely székek egy részét. A reformáció helyzetét erősítette, hogy János Zsigmond (1559–1577) választott királlyal, majd fejedelemmel maga az államhatalom is protestáns lett.

János Zsigmond korának és az azt követő időknek erdélyi valláspolitikáját döntően az 1568-as tordai országgyűlés egy kiragadott és rendszerint félreértelmezett cikkelye alapján szokták értékelni. János Zsigmond politikájának a célja az 1570-es években nem egy sokfelekezetű ország megteremtése volt, hanem éppúgy mint korábban a lengyelországi protestánsok – elsősorban Johannes a Lasco (1499–1560) vezetésével – egy egységes protestáns felekezet megteremtésén fáradozva kereste, hogy melyik irányzatban találja meg Isten igaz hitét. Az uralkodása alatt hozott törvénycikkelyek egyike sem említ bevett felekezeteket, a nevezetes 1568-as tordai törvények sem, azok vagy az evangélium protestáns módon való hirdetésének szabadságáról szólnak, vagy a bálványozás és a katolikus hit tiltásáról. Bevett felekezetekről azért sem eshetett szó, mert a három protestáns irányzat, az evangélikus, a kálvinista és az unitárius konfesszió szervezeti és dogmatikai elkülönülése ekkor még nem történt meg Erdély és a Partium területén. A recepta religio kifejezés először az 1588-as medgyesi országgyűlés hetedik cikkelyében jelenik meg, és akkor is a katolikus egyházzal szembeállítva.

Az erdélyi katolikusokra az első csapást még Izabella mérte, amikor 1556-ban lefoglaltatta az erdélyi püspökség javait, a Ferdinándtól kinevezett erdélyi püspöknek, Bornemissza Pálnak el kellett hagynia Erdélyt. Ezt követően elkezdték az erdélyi és tiszántúli szerzetesházak erőszakos megszüntetését. Perényi Gábor a Felső-Tisza mentén leromboltatta a sárospataki ferences, valamint a sátoraljaújhelyi és a terebesi pálos rendházakat. Ettől kezdve sem Gyulafehérvárott, sem Váradon nem volt katolikus püspök, mert Forgách Ferenc, az 1556-ban kinevezett váradi püspök sem foglalhatta el székét.

A következő évben, az 1557-i országgyűlés nem adta vissza a lefoglalt egyházi javakat, de megengedte a katolikusoknak és az evangélikusoknak vallásuk szabad gyakorlatát. 1564-ben a kálvinista tanok hirdetését is megengedték. 1566-ban a tordai országgyűlés kiutasította az erdélyi fejedelem területéről a katolikus papokat és szekularizálta a váradi káptalant. Az 1568-i tordai országgyűlés engedélyezte ugyan a hithirdetés szabadságát, de változatlanul érvényben hagyta a katolikus egyház korábbi jogfosztását. Az 1570-i medgyesi országgyűlés viszont már az újonnan támadt eretnekségek tiltásáról szól. 1571-ben a marosvásárhelyi országgyűlés ismét engedi a szabad prédikálást, de a prédikátorokat protestáns szuperintendensek felügyelete alá helyezi.

János Zsigmond uralkodásának utolsó éveiben a reformáció diadalának véglegesítésére hoztak törvényeket, felekezeti egyenrangúságról sem a törvényszövegek, sem a fejedelem egyházpolitikájának gyakorlati megvalósulása nem tanúskodik. A négy bevett vallás (recepta religio) törvényi elismerése először a katolikus Báthory Zsigmond fejedelemsége alatt, az 1595-i gyulafehérvári országgyűlésen valósult meg.

 

„És minthogy mi és fenséges fiunk a vitézlő urak állhatatos kérésére kegyesen beleegyeztünk, hogy ki-ki tartsa meg az a hitet, amelyet akar, az új és a régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de bárkinek a sérelme nélkül. Az új hit követői ne zaklassák a régi vallást, vagy annak követőin valami módon jogtalanságot ne kövessenek el. A vitézlő urak tehát az egyházak közötti egyetértés megteremtésére és az evangélikus tanításban támadt ellentétek megszüntetésére elhatározták, hogy nemzeti zsinatot hirdetnek, ahol Isten igéje kegyes szolgáinak és más nemes férfiaknak jelenlétében őszintén megvizsgálják tanításukat és Isten vezérletével megszüntetik a vallásban mutatkozó nézeteltéréseket és különbségeket.” (Torda, 1557)

„Azonkívül mivel a vallás ügyében, különösen az úrvacsora osztásáról állandóan különféle viták, perlekedések, civódások, vélemények voltak a kolozsvári magyar nemzetiségű és a szebeni szász nemzetiségű egyház superintendensei és lelkipásztorai között, az ilyen egyenetlenségek megszüntetésére mindkét fél lelkiismeretének megbékítésére és az ország lakóinak nyugalmáért úgy döntöttek: mostantól kezdve a jövőben mindkét félnek szabadságában áll, hogy akár a kolozsvári, akár a szebeni egyház vallását és felfogását kövesse. Úgy azonban, hogy ha valamely város, mezőváros vagy falu lelkésze a kolozsvári egyház vallását és felfogását akarja hirdetni és a népet erre erővel kényszeríteni, nem teheti, hanem amilyen vallást maga a város, mezőváros vagy falu követni akar, olyan felfogású lelkészt tarthat, az ellenkező pedig eltávolíthatja. Ugyanezt a szebeni egyházmegyében is érvényesíteni kell. Ha pedig valaki a kolozsvári egyháznak felfogásához akar csatlakozni vagy aszerint úrvacsorát venni, minden akadály és nehézség nélkül az olyan vallású és felfogású paphoz úrvacsora vétele céljából a szebeni vallást valló helyről a kolozsvári irányzathoz tartozó helyre minden sérelem, gyanúsítás és ki-gúnyolás nélkül elmehet.” (Torda, 1564)

Végezetre, miért hogy az úr istennek jó voltából az evangéliumnak világosságát az ő felsége birodalmában mindenött fel gerjesztötte, és kévánja, hogy az hamis tudomány és tévelygések az anya szent egyházból kitisztíttasanak, egyenlő akarattal végeztetött, hogy afféle egyházi renden való személyek, kik az pápai tudománhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak, és abból meg térni nem akarnak, az ő felsége birodalmából (Erdély és Partium) mindenönnen kiigazíttassanak” (Torda, 1566)

„Urunk ő felsége miképpen ennek előtte való gyűléseibe országával közönséggel az religió [vallás] dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésbe azont erősíti, tudniillik hogy midőn helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig, senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ü lelke azon meg nem nyúgodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az superintendensök [püspökök] közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók [rendelkezések] szerént, és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással [megfosztással, eltávolítással] fenyögessön azt tanításért, mert az hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” (Torda, 1568)

„Az mostan támadott eretnekségek és azok indítói megbüntetése felől felséged kegyelmes válaszát megszolgáljuk felségednek, hogy felséged legelőször megtekintvén az úristennek tisztességét és az felséged fejedelmi méltóságát, efféle káromlásokat és eretnekségeket nem szenved országában, hanem végére menvén, mind authorit, mind hirdetőit megakarja büntetni, hogy az úristennel ennél nagyobb haragja is reánk ne szálljon.” (Medgyes, 1570)

„Miért hogy Krisztus urunk parancsolja, hogy előszer az isten országát és annak igazságát keressük az isten igejinek praedicálása és hallgatása felől, végeztetett, hogy a mint ennek előtte is felséged országaival elvégezte, hogy az Isten igéje mindenütt szabadon praedicáltassék, az confessióért senki meg ne bántassék, se praedikator, se hallgatók, de ha valamely minister criminalis excessusba találtatik azt a superintendens megítélhesse, minden functiojától priválhassa, és ezután ez országból ki özettessék.” (Marosvásárhely, 1571)

„Az religio dolgában penig végeztük országúl, hogy az két rendbeli religio, az augustana confession kívűl való, miképpen ez eddig obserualtatott, azonképpen ennek utána is az előbbi articulusok tartása szerént, megtartassék, és senki abban meg ne háborítassék. Innovatio pedig ne engedtessék.” (Medgyes, 1588)

„Az mi a religio dolgát nézi, végeztük országúl, hogy az recepta religiok, tudniillik catholica sive romana, lutherana, caluinistica et ariana libere mindenütt megtartassanak". (Gyulafehérvár, 1595)

 

A rendelkezések révén a protestáns felekezetek egymás közötti vetélkedését kívánták kiküszöbölni eleinte a protestáns egység megteremtésének szándékával, majd a kialakult, a hitújítók számára kedvező pillanatnyi erőegyensúly fenntartásával, illetve az újabb konfessziók (anabaptisták) terjedésének igyekeztek gátat szabni. Ténylegesen sem elvi alapú toleranciáról, sem általános, modern értelemben vett vallásszabadságról Erdély területén egészen a 18. századig nem beszélhetünk.

 

4. Az oszmánok által megszállt területek

 

Az egyházi hierarchia a törökök által megszállt területeken azonnal összeomlott, mert a püspökök nem maradhattak egyházmegyéikben. A királyok a kalocsai érseki, a csanádi, a pécsi, a boszniai vagy diakovári, a szerémi stb. püspöki címeket ugyan továbbra is adományozták arra érdemesnek tartott egyháziaknak, a kinevezettek azonban nem tevékenykedhettek egyházmegyéikben. Az egyházmegyés papság egy része ugyanakkor a híveik mellett maradt, de a számuk elsősorban az utánpótlás hiánya miatt rohamosan csökkent. A váci püspökség területén a 16. század végén már csak tizenhárom pap működött. A paphiányt itt is mint a királyi országrészben licenciátusok alkalmazásával igyekezték orvosolni.

A hódoltság területén a megszokott liturgikus élet folytatására alig nyílt lehetőség. A törökök a körmeneteket és a harangozást megtiltották, a templomokat ha nem kobozták el vagy rombolták le, akkor komoly adóhoz kötötték a használatukat.

A papság nélkül maradt hívek egy részét a gyöngyösi és a szegedi kolostorokból kirajzó ferencesek tudták megőrizni a katolikus hitben. A ferences atyák tevékenységét életvitelük miatt viszonylagos türelemmel szemlélte a török hatalom, a hódítók szemében ugyanis a muszlim szerzetesekhez hasonlítottak. Ennek ellenére közülük is az 1500-as években több mint ötvenen estek áldozatául a törököknek.

Amíg a katolikusok vallásgyakorlatát elvben ugyan eltűrték, a gyakorlatban azonban sokszor gátolták, a protestánsokat, akikben a Habsburgok ellenfeleit látták, a 16. század derekáig határozottan támogatták, mivel úgy vélték tűnhetett számukra, hogy a reformáció hívei nagyobb hajlandóságot mutatnak új uraik kiszolgálására, mint a katolikusok.

 

„Ugyanis ahogy írod, úgy véled, hogy a keresztények szolgasága nem kisebb Németalföldön, mint a török alatt, tudd hát, hogy a törökök hatalma alatt mindenütt szabadon lehet hirdetni az evangéliumot, ezért Isten legnagyobb jótéteményének mondhatod, hogy megengedte ezeket a földeket barbárok által leigázni. Még ha a test szolgál is, bizton árad az evangélium tiszta fénye, és a léleknek felette nagy szabadsága vagyon, amit királyaink, ha hatalmukban állna, fegyverrel és sereggel akadályoznának.” (Gyalui Torda Zsigmond, 1545)