IX. A Hódoltság és a Fejedelemség, missziók

1. Hódoltsági missziók

 

A török uralom alá került országrészeken a 16. század második felében még előfordult, hogy katolikus papok tevékenykedhettek. A váci egyházmegyében például tizenhárom ilyen világi papról van tudomásunk. A tizenöt éves háború borzalmait követő időszakban azonban az árván maradt egyházközségek lelkigondozását szinte kizárólag a Hódoltság területén lévő ferences kolostorok szerzetesei és a missziós küldetésre induló jezsuiták látták el.

A Ferencrendiek ugyanis néhány rendházuk esetében elérték, hogy a török fennhatóság alatt is aránylag zavartalanul tovább működhessenek. Gyöngyösön például nem szakadt meg a ferences élet folytonossága. A szerzeteseknek sikerült meggyőzniük a budai és az egri pasákat, hogy oltalomleveleket állítsanak ki számukra. Gyöngyös és közvetlen környéke mellett csaknem a fél Alföld keresztény lakosságát, közel háromszáz falu népét látogatták rendszeres időközönként, így sokakat meg tudtak tartani a katolikus hit számára. Hasonlóan fontos szerepük volt a szeged-alsóvárosi kolostor ferenceseinek. Ennek a rendháznak a házfőnökei a csanádi püspök helynökei is voltak egyúttal. A gyöngyösi és a szegedi ferenceseket gyakran felkereste a környező falvak lakossága, egy-egy nagyobb ünnep esetén több ezren is összegyűltek, hogy szentmisén vehessenek részt.  

A jászberényi rendház 1586-ig működhetett, ezt követően ide is gyöngyösi kolostorból látogattak el időszakosan a szerzetesek. 1661-ben sikerül ismét megvetniük hosszabb időre a lábukat a településen, ekkor egy ferences lett a város plébánosa.

A szalvatoriánus provincia a 17. század derekán annyira megerősödött, hogy a hódoltsági területeken új kolostort is tudott alapítani, így további településeken tudta biztosítani az állandó ferences jelenlétet. 1643-ban telepedtek meg Kecskeméten, 1647-től a város plébánosa is ferences lett. A bosnyák provincia tagjai Bácsott, Temesvárott, Siklóson, Szigetváron, Pesten, és Budán végeztek állandó lelkipásztori szolgálatot.

A ferencesek folyamatos jelenléte jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az Alföldön a folyamatos háborúskodások és a reformáció ellenére a magyar népesség számottevő része megmaradt katolikusnak. Pázmány Péter egy 1627. november 30-án kelt levelében emlékezik meg a ferencesek nélkülözhetetlen szolgálatáról:

„mivelhogy ott a törökök gyűlölete miatt más papok nem lehetnek jelen, ezek a jó Atyák a plébánosi teendőket nemcsak ebben a városban [Szegeden], hanem felette sok környékbeli településen is ellátják.”

A barátok mellett a hódoltsági keresztényeket szentszéki megbízással ellátott nándorfehérvári (belgrádi) missziós püspökök is felkeresték. A század közepén a missziós püspök harmincnégy plébánia életét felügyelte közvetlenül. Ezek közül húszat a bosnyák ferencesek, tízet világi papok, négyet pedig jezsuiták vezettek. A missziós püspököknek ezen túl feladatuk volt, hogy az egyházi állapotokról időszakonként felmérését készítsenek, templomokat és papokat szenteljenek, igét hirdessenek, valamint bérmáljanak. Pozsegai Ibrisimovics (Ibrišimović) Marin ferences belgrádi püspök például 1649-ben a törökök engedélyével számos hódoltsági települést keresett fel, útja során közel nyolc és félezer hivőnek szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Jászberényben az újjáépített főtemplomot szentelte fel. A püspök munkáját lelkipásztori útján a gyöngyösi ferencesek segítették.

A szintén ferences Benlics (Benlić) Máté belgrádi püspök 1651–1674 között saját egyházmegyéjén kívül számos alkalommal meglátogatta a szlavóniai és a Duna és Tisza között elterülő részek egyházközségeit. Lelkipásztori útjai során összesen közel 32000 embert bérmált meg, valamint huszonhét áldozópapot, huszonöt szerpapot, alszerpapot és kisebbrendűt szentelt föl, és feladta a kisebb rendeket.

A ferencesek mellett a már említett jezsuitáknak volt lehetőségük a hódoltsági területeken lelkipásztori-térítői munkát végezniük. Legjelentősebb missziós központjuk Pécs volt, de eljutottak Somogy megyébe, Kalocsa környékére, Gyöngyösre és Temesvárra is. Pécsett a falakon kívül a külvárosban kezdhette meg a működését az első három jezsuita missziós atya: Vásárhelyi Gergely (1561–1623), Szini István (1580–1645) és Kasics Bertalan (Bartol Kašić, 1575–1650) . A későbbiekben egyre több atyát tudtak a rendi elöljárók hódolt részekre irányítani, 1650 táján már huszonöt jezsuita lelkipásztorkodott a törökök által birtokolt területeken. A teljes 17. század során mintegy százhetven jezsuita ismert név szerint, aki a Hódoltságban látott el missziós lelkipásztori feladatokat.

Azokon a településeken, ahová sem a ferencesek, sem a jezsuiták nem jutottak el, és ahol az egyházmegyés papok szolgálatát is nélkülözték, a licenciátus intézménye biztosította a hívek lelki igényeinek a kiszolgálását. A licenciátusnak nevezett személyek megyéspüspöki (ordinarius) engedéllyel kereszteltek, prédikáltak, könyörgéseket mondtak, a híveket alapfokú keresztény oktatásban részesítették, eskettek, temettek, haldoklók mellett imádkoztak. Esetenként szabályellenesen gyóntattak és szenteletlen ostyával áldoztattak is. Mivel az olyan képzett és felszentelt világi papok száma elenyészően csekély volt, akik a hódoltsági szolgálatra kiküldhetőek lettek volna, ezért a licenciátus intézménye nélkülözhetetlen volt az egyház számára.

A hódoltsági egyházmegyék püspökei a 17. század első évtizedeiben egyre inkább törekedtek az egyházmegyéjükkel kapcsolatos főpásztori teendőik ellátására. Pálffy Tamás (1620–1679) csanádi püspök azontúl, hogy a tizedek és egyéb szolgáltatások beszedésére is gondot fordított, a szegedi ferencesek elöljáróját nevezte ki vikáriusának. A váci egyházmegyében ugyanezt a tisztséget a hódoltsági Ecseg község plébánosa látta el, maga a püspök pedig Nógrád várában rezideálva közvetlenül is kapcsolatot tarthatott híveivel. Pongrácz György püspök (1625–1676) személyesen végzett ad limina látogatására készített jelentéséből pontos képet alkothatunk a nagyrészt török uralom alá került egyházmegye helyzetéről. Az 1675. évi relatioban például nemcsak a plébánosok, hanem a licenciátusok is név szerint szerepelnek. A püspök ugyanebben az évben az egyházmegyéjén kívül eső Garamszentbenedeken tartott egyfajta zsinatot, ahol a joghatósága alá eső plébánosoknak kellet megjelenniük.

A veszprémi és az egri püspökök szintén ideiglenes székhelyükről, előbbi Sümegről, utóbbi Jászóról majd Kassáról felügyelték egyre nagyobb figyelemmel egyházmegyéjüknek a végvári vonalon túl eső részeit is.

Az esztergomi érsekek közül Forgách Ferencnek jelentős szerepe volt a pécsi jezsuita misszió elindulásában, Pázmány Péter pedig már 1622. évi, a római Hitterjesztési Kongregáció számára írt tervezetében széles körű figyelmet szentelt a hódoltsági viszonyoknak. 1630-ban Keresztesi Máté gyöngyösi plébánost küldte vizitációra, hogy naprakész ismeretek álljanak rendelkezésére. Az esztergomi érsekek folyamatos képviselete a török területeken Szelepchény György alatt valósulhatott meg, aki a budai bosnyák szerzetesek révén gyakorolta joghatóságát főegyházmegyéje megszállt részein.

 

2. Katolicizmus Erdélyben és a Partiumban

 

a) A katolikusok jogi helyzete

Erdélyben az 1595-ös országgyűlésen rögzítettek törvényben először bevett vallásként a katolikust is, így immár valóban négy recepta religio-t ismert el a Fejedelemség: a református, az evangélikus, a katolikus és a mérsékelt unitárius felekezeteket. A protestánsok számára messzemenően kedvezőbb helyzet végleges kodifikációja az úgynevezett Approbatae Constitutiones (jóváhagyott törvények) révén valósult meg. Ezt a törvénygyűjteményt még I. Rákóczi György (1630–1648) fejedelem készíttette el, majd az utóda, II. Rákóczi György (1648–1660) szerkeszteti törvénykönyvvé és fogadtatja el az 1653-as országgyűlésen. Az ugyanezen évben kiadott kódex az 1540-től fogva hozott és még érvényben lévő erdélyi törvényeket tartalmazta.

A törvénykönyv első része rendelkezik a religiót érintő dolgokról, külön paragrafusok indokolják a jezsuiták kitiltását. A katolikusokkal kapcsolatban a tizenkét cikkely többsége tartalmaz valamilyen rendelkezést, hogy püspökük ezután sem lehet, csak püspöki helynökük, akit a protestáns fejedelem nevezett ki (IX. c.); jezsuiták a fejedelemség területén nem tartózkodhatnak; katolikus pap csak a „szokott helyeken” lehet; a katolikus főurak saját szolgálatukra papot tarthatnak (V. c.); a községekben a templomok a többséget illetik meg, de a kisebbség is építhet magának templomot (VII. c.) stb.

A protestáns erdélyi uralkodók természetszerűleg nem csupán politikai okokból törekedtek saját felekezetük erőfölényének biztosítására, hanem hívő reformátusként lelkiismeretük is erre ösztökélte őket. Így a katolikusok számára hiába biztosítottak a törvények csekély engedményeket, a mindennapi életben gyakran még ezekkel sem élhettek. Az erdélyi katolicizmust rendkívül hátrányosan érintette, lassú elhalásra ítélte a törvénykönyvnek az a végzése, amely megtiltotta, hogy a fejedelemség területén katolikus püspök működjön. Az uralkodók által kinevezett vikáriusok nem rendelkeztek teljes püspöki jogkörrel, így papokat sem szentelhettek, a híveiket is csak külön fejedelmi engedéllyel vizitálhatták. A püspökeiktől megfosztott erdélyi katolikusokat ezért egyre kevesebb pap gondozta, s a képzett lelkipásztorok hiánya mind súlyosabb következményekkel járt. Pázmány ekképpen jellemezte Róma számára írt 1622. évi jelentésében az erdélyi viszonyokat:

„Az erdélyi uralom alatt sok az ariánus, a kálvinista és a lutheránus, továbbá élnek még ott görög-keleti oláhok is. A katolikusok se hiányoznának, de a kálvinista gyűlölet a tiszántúli nagy területeken [Partium] semmilyen katolikus papot se tolerál. (...) Lassanként így a katolikusok ottani maradékai elenyésznek a lelkipásztorok hiánya miatt. Magában Erdélyben az egyes urak tarthatnak maguknál katolikus papot, de azoknak sem templomuk, sem jövedelmük nem lehet. Így ott elszórtan három vagy négy jezsuita atya álruhában és talán még másik hat pap működhet. Erdélynek van egy meredek hegyektől körülvett szeglete, a nép Csíknak nevezi, ahol a katolikus vallás eddig kevesebb kárt szenvedett. Ott a ferencesek korábban eléggé népes monostorában most csupán két-három szerzetes lakik. Katolikus pap nagyjából tíz él arrafelé: a többségük, a szerzetesek és a papok egyaránt műveletlenek, az egyházfegyelmet nem tartják be.” (Pázmány Péter 1622. évi jelentéséből, amelyben a magyar egyház helyzetéről tudósítja a Szentszéket.)

 

Az erdélyi katolikusok nehéz helyzetén érdemben az esztergomi érsekek sem tudtak változtatni, bár az ország prímásaként kötelességüknek tartották, hogy figyelemmel kísérjék az erdélyi viszonyokat. Igyekeztek a bécsi udvarral az erdélyi és váradi püspökségek élére olyan papokat kineveztetni, akik Erdélyből származtak és egyúttal alkalmasnak tűntek arra, hogy ha lehetőség adódik, átvegyék az egyházmegyéjük irányítását. Ilyen választott erdélyi püspök volt a madéfalvi születésű Szentandrásy István (1571–1630) ferences szerzetes, vagy Simándi István (1602 körül–1603) és Benkovich Ágoston (1632–1702). Az így kinevezett főpásztorok rendszerint a határmenti leleszi prépostságot is megkapták, ahonnan aránylag közelről ügyelhettek püspökségeik viszonyaira. A fejedelemség katolikusai felett a 17. század folyamán majd Lippay és Szelepchény tudott a prímási kiváltságokra hivatkozva némi joghatóságot gyakorolni, amennyiben kánonilag megerősítették a vikáriusokat, plébánosokat.

 

b) Jezsuita misszionáriusok

Jezsuita misszionáriusok nemcsak a Királyságban és a törökök megszállta területeken, hanem Erdély szerte is jelentős szerepet játszottak a hiányzó papság pótlásában és a meglevő papság kisegítésében. A 17. század folyamán rendi ruhájukat világi papi öltözetre cserélve közel százhúsz jezsuita szerzetes működött Erdélyben. A századelő zűrzavaros időszakát követően  Bethlen Gábor fejedelemsége idején térhettek vissza újra a fejedelemségbe. Bethlen politikai megfontolásokból hozzájárult ahhoz, hogy távol Erdély központjától, Karánsebesen két jezsuita megtelepedhessen. Később Fogarason is engedélyt adott egy jezsuitának, hogy lakóházában missziókat tartson, majd Gyulafehérváron iskolát nyisson. Ugyanezt fejedelmi engedéllyel két jezsuita Kolozsmonostoron is megtehette. 1625 óta Székelyudvarhelyen is lakhattak jezsuiták, akik iskolát is fönntarthattak.

A fejdelem engedékenysége ellenére a jezsuiták Erdélyben állandó bizonytalanságban éltek, mivel a törvények továbbra sem engedélyezték számukra, hogy Erdély területére lépjenek, ezért jelenlétük a mindenkori fejedelem kénye-kedvének volt kiszolgáltatva. A jezsuiták kihasználták a szűkre szabott lehetőségeiket és kitartottak az erdélyi katolikusok mellett. Az ő érdemük is, hogy a 17. század elején még csupán hét katolikus főúri családhoz újabb visszatérők csatlakoztak. A székelység többségét azonban nem a jezsuita atyák, hanem sokkal inkább a római Hitterjesztési Kongregáció által irányított, és főként ferencesekre épülő apostoli misszió tartotta meg a katolikus hitben.

 

c) Bosnyák, magyar és olasz ferences apostoli misszió

A székelyföldi katolikusok ügye már a Hitterjesztési Kongregáció első jegyzőkönyveiben, az 1620-es években felbukkan. Az elszigetelten élő székelyek lelki gondozására kiszemelt kapucinusok erdélyi küldetésében nem sikerült megegyezni, a minoriták pedig nem tudtak bejutni fejedelemségbe. Ideiglenes megoldásként egyelőre egyedül az erdélyi származású kispapok képzése jöhetett számításba. A külföldi intézetekben erdélyiek számára biztosított alapítványi helyek azonban nem oldották meg a katolicizmus utánpótlási nehézségeit Erdélyben. A Rómában és a többi közép-európai pápai intézetekben (Braunsbergben, Grácban, Olmützben és Bécsben) folyamatosan képzett kisebb-nagyobb számú növendék közül azonban csak kevesen akartak vagy tudtak visszatérni szülőföldjükre. A székelyföldi katolikusok helyzetén végül a bosnyák provinciához tartozó ferencesek megjelenése tudott érdemben javítani. Őket a fejedelem jóváhagyásával katolikus erdélyi főurak hívták be az országba. A bosnyák ferencesek feltűnése kedvezően hatott a magyarországi szalvatoriánus provinciához tartozó csíksomlyói kolostor életére is, mivel a rendtartomány a versenyhelyzet miatt a korábbinál nagyobb figyelmet szentelt erdélyi ügyeinek. Annak ellenére, hogy a magyar és bosnyák ferencesek viszonyát az együttműködés helyett inkább a néhol ellenséges versengés jellemezte, az erdélyi ferences közösségnek sikerült folyamatosan erősödnie, és a püspök nélküli erdélyi, székelyföldi katolicizmus legerősebb oszlopává válnia. VIII. Orbán 1640-ben önálló őrség(custodia) szervezte a ferencesek erdélyi rendházait, de nem csatolta a bosnyák provinciához. Ez elősegítette, hogy hosszabb távon a magyar szerzetesek maradhattak az őrségben a vezető szerepben, így az erdélyi kolostorok később sem lettek a bosnyák rendtartomány részeivé.

A ferences atyák közül a legjelentősebb szerep a bosnyák Szalinai (Salinis) Istvánnak (1600 körül–1652) és az apostoli vikáriusként – vagyis missziós terület főpásztoraként – titokban püspökké szentelt Damokos Kázmérnak (1606–1677) jutott a székelyföldi vallási élet megújításában. A szerzetesi hivatások számának növekedése mellett megerősödött a világi papság is, sikerült visszaszorítani a papok ágyastartását.

Az erdélyi katolikusság művelődési viszonyainak javulását a század utolsó harmadában részben a Hitterjesztés Kongregáció által folyósított segélyekből fenntartott iskolák biztosították. A csíksomlyói gimnázium mellett nagy jelentőségű volt a Királyságban eltöltött évek után Erdélybe visszatérő esztelneki születésű Nagy Mózes (1630 körül–1709) plébános által a szülőfalujában 1680-ban alapított iskola, amit később átköltöztetett Kantába, ahol 1696-ban kezdődött el a tanítás. Az iskola vezetését minorita szerzetesekre bízta, akik a 17. század második felében Moldvából érkeztek Erdély területére. Az, hogy iskolához jutottak, lehetővé tette a minoriták számára, hogy magyar újoncokat vegyenek fel, akik később egy önálló magyar minorita rendtartomány kialakításában vehettek részt.

 

d) A Katolikus Státus

A 16. század folyamán többször előfordult, hogy a püspökeitől megfosztott, paphiányban szenvedő erdélyi katolikusság egyes világi és egyházi tagjai összefogtak annak érdekében, hogy közösen segítsenek az erdélyi egyházközségek helyzetén. Gyűléseken jöttek össze, és az erdélyi katolikusok ügyeire vonatkozó határozatokat hoztak. A későbbiekben ez az egyháziakból és világiakból álló szerveződés intézményesült, egyfajta önkormányzati szervvé vált, amit a 17 század végi erdélyi iratokban Katolikus Státusnak neveztek el. A katolikusok egyházi autonómiájának alapját a már említett Approbatae Constitutiones első részének harmadik cikkelyéből vezették le, amely az egyháziaknak és világiaknak jogot biztosított gyűlések tartására, amelyeken az egyház világi vonatkozású ügyeivel foglalkozhattak, viszont a hit és erkölcs dolgában nem tanácskozhattak. Az erdélyi katolikusok majd csak a török kiűzését és Erdélynek közvetlenül a Habsburg uralkodók alá rendelését követően tudták apró lépésekben elérni, hogy a helyzetük a protestánsokéval egyenrangú legyen.

 

e) Fejedelmi hadjáratok a Királyságban

Erdély protestáns fejedelmei a 17. században többnyire az oszmán hatalommal egyeztetve számtalanszor vezettek hadjáratot a Királyság területére. Ezek a pusztító hadjáratok ideig-óráig növelték ugyan a fejedelemség hatalmát, és rendre kedvező helyzetet teremtettek a magyarországi protestánsok számára, ugyanakkor mérhetetlenül gyöngítették a királyi országrész törökkel szembeni ellenálló képességét, a belső viszály tűzét szították, és nem utolsósorban rengeteg szenvedést okoztak a köznépnek, katolikusnak, protestánsnak egyaránt. 

A törökpártivá átvedlő Bocskai István után Bethlen Gábor a következő fejedelem, aki a propagandájában vallási okokra is hivatkozva kapcsolódott be a harmincéves háborúba.

Bethlen vezérei azzal kezdték királyságbeli harcaikat, hogy az útjukba eső három fontos katolikus központot (Lelesz, Jászó, Szepesváralja) lerohanták. Mindhárom helyen részben legyilkolták, részben összeverték és kifosztották az ott talált papokat. A nemesi származású címzetes szerémi püspök, Majthényi László (1576–1623) is csak 15000 tallér sarc lefizetése árán tudott teljesen lemeztelenítve és megalázva elmenekülni.

Mikor 1619-ben Bethlen hadvezére, Rákóczi György is megérkezett csapataival Kassa városa alá, a város protestáns többsége arra kényszeríttette a katolikus főkapitányt, Dóczy Andrást, hogy a várost átadja. A kierőszakolt megállapodás szerint a katolikusok és a királyhű polgárok bántódás nélkül, szabadon távozhattak volna. Ezt a kikötést azonban Rákóczi puszta formaságnak tekintette, és hogy mennyire nem vette komolyan senki a támadók közül, mutatják az azonnal utána következő rémes események. Az erdélyiek a magyar nemesi kiváltságokat és az ország törvényeit semmibe véve a derék főkapitányt vasra verték és Fogarasba hurcolták, ahol olyan kegyetlen körülmények között tartották fogva, hogy rövidesen meghalt. Kassán jelen volt ekkor két fiatal jezsuita atya, akik röviddel a támadás előtt érkeztek a városba, a katolikus főkapitány házában laktak, misét kizárólag a főkapitány lakásának egyik erre a célra berendezett szobájában mondhattak. A védelem nélkül maradt Grodecz Menyhértet (Melchior Grodziecki, 1584–1619), Pongrácz Istvánt és a velük együtt lévő esztergomi kanonokot, Kőrösi Márkot (Marko Križevčanin, 1589–1619) Rákóczi először csupán éheztette, majd a hajdúi kegyetlen kínzásoknak vetették őket alá, hogy megtagadtassák velük hitüket. Végül a megkínzott, megcsonkított testeket a ház emésztőgödrébe dobták. A vértanúk szentté avatását már Pázmány kezdeményezte 1628-ban, de végül csak X. Pius pápa avatta őket 1905-ben boldoggá, majd II. János Pál 1995-ben szentté.

A Bethlen által összehívott törvénytelen, 1620. évi besztercebányai országgyűlés csak három katolikus egyházmegyét akart meghagyni a Királyságban, de végül a katolikus tábor számára kedvezően változó hadi helyzet miatt kénytelen volt az 1621-es nikolsburgi békében megelégedni a bécsi béke és az 1608-as törvények engedményeivel.

Következő támadása és az azt lezáró második bécsi béke (1624), majd harmadik hadjárata sem hozott több eredményt a protestánsoknak, az ország viszont egyre pusztult. Pázmány 1626-ban Bethlennek írt levele szerint:

„Iszonyodom megmondani, de azt hiszem, kétszáz ezer Magyar héjával vagyon Magyar Ország ez tizenhárom esztendő alatt, úgy hogy felséged eddig úgy viselte az Magyar Nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna fejedelemségre.” 

I. Rákóczi György újabb támadásának eredményeként az 1645-ös linzi béke tovább erősítette a királyságbeli protestánsok helyzetét a katolikusok kárára. A béke és az ezt becikkelyező 1647–1648-as országgyűlés megerősítette az 1608. évi országgyűlés vallásügyi törvényeit, korlátozta a katolikus földesurak kegyúri jogait, azáltal, hogy a protestáns jobbágyoknak megadta a vallásszabadság jogát, illetve számos templomot visszaadott az evangélikus és a református konfessziónak. Főként utóbbi bizonyult komoly érvágásnak a katolikus egyház számára, amit Lippay prímás heves, ám hiábavaló tiltakozásai is bizonyítanak.

 

3. A moldvai katolikusok helyzete

 

Mindkét román vajdaság területén a középkorban jelentős magyar ajkú népesség élt. A Magyar Királyság a befolyását egyházmegyék szervezésével is erősíteni kívánta Moldvában és Havasalföldön egyaránt. A milkói püspökség alapítását követte a szörénytornyai (13. század), az argyasi és a szereti (14. század.) püspökség. Ezek az alapítások azonban nem bizonyultak hosszú távon életképesnek, a török támadások és a késő középkori magyar állam belső válsága nem kedveztek fennmaradásuknak.

Míg az oszmán hódítás következtében a havasalföldi magyar települések végleg elpusztultak, addig Moldvában a magyarság létszámát még a 15. század folyamán az e területre érkező szerémségi, dél-alföldi huszita menekültek tovább növelték.

A 16. században Moldvát nyelvileg és felekezetileg egyaránt rendkívüli tarkaság jellemzi. Ortodox románokon kívül huszita, katolikus és protestáns magyarok, protestáns németek (szászok), és katolikus lengyelek népesítették be az országot. A vajdák egy kivételével mind görög keleti vallásúak voltak. Érdekes epizód a görög származású, kalandos életű Heraklidész Jakab, uralkodó nevén János vajda (ur. 1561–1563) országlása. A Nyugat-európát és Lengyelországot bejárt vajda protestáns konfesszinalizáció megvalósítására törekedett. Iskolát alapított, protestáns tudósokat hívott az országba, továbbá egy lengyel származású reformátort tett meg moldvai püspöknek. Gyors bukását követően sikerült a bákói obszerváns ferences kolostor szerzeteseinek a huszita vagy protestáns érzelmű magyarokat katolizálni. Bár a bákói rendház 1574-ben egy tatár pusztítás elpusztította, a század végén uralkodó Sánta Péter vajda (1574–1579, 1582–1591) katolikusok iránti türelme lehetővé tette, hogy rövid ideig felvirágozzék a moldvai katolicizmus. Róma figyelmét is felkeltette az itt lakó katolikusok helyzete, XIV. Gergely pápa 1590-ben kinevezte Quirini Bernátot címzetes argyasi püspöknek és Moldvába küldte, hogy Bákó székhellyel legyen a Rómához hű hívek főpásztora.

A 16. század eleji török-tatár pusztítások azonban szinte teljesen megsemmisítették a kibontakozó moldvai katolicizmust, magát a püspököt is a tatárok ölték meg 1604-ben. 1611-től kétszáz évig a térségben a befolyását növelni igyekvő Lengyelországból nevezték ki a bákói püspököket, ők azonban egyházmegyéjüket teljesen elhanyagolták, s híveik lelki gondozásával nem törődtek. Az erdélyi székelyeknél is elszigeteltebb helyzetbe került katolikusok lelki gondozását egy-két csíksomlyói ferences és magyar jezsuita mellett jórészt délszláv és itáliai minorita missziós atyák látták el.

A Szentszék által küldött missziós prefektusok jelentéseiből pontos képet lehet rajzolni a moldvai katolikusok 17. századi elkeserítő helyzetéről. A legrészletesebb leírást Bandin (Bandulović) Márk érsek, apostoli adminisztrátor készítette el 1648-ban. Az úgynevezett Codex Bandinusban a szerző a bakói püspökség összes egykori plébániájáról és a már elpusztult katolikus közösségről egyaránt beszámol.

 

„A plébániáknak semmi alapítványuk nincs, hanem a nép csak úgy fogadja fel a plébánost, ha képes rá. De az nem képes megélni a nép részéről jövő fizetésből, ha máshonnan nem gondoskodik magáról. Ezért van, hogy hat plébánia még plébános nélkül van. A katolikusok közül csak a papok és kántorok mentesek az adózástól. Mikor Moldvába jöttünk, csak Bákóban, Baján és Huszban volt plébános. Jászvásárban a missziós atyáknak két-három olasz hívük volt; a nép teljesen el volt hagyatva. E helyre két jezsuita atyáról gondoskodtunk úgy, hogy az egyik folytonosan ott székel, a gyermekeket tudományokban és erkölcsökben képezi, a másik ki-kirándul a városokba, falvakba és tanyákra, s a sabojani parókián helyettesít. Tatros és a körülfekvő vidék részére egy példás életű, buzgó, elég érett s tanuló ifjút papi méltóságra emeltünk. Erdélyben sok pap halt el pestisben, s az a veszély fenyegetett, hogy a fejedelem az elhaltak pótlására kálvinista szájhősöket rak be, azért a katolikus hitet pártoló nemesek öt ifjút hozzánk küldöttek Bákóba, de hogy ezeknek ne vaktába adjuk fel a szent rendeket, egy ideig a mi szegény helyzetünkben tartottuk őket, hogy próba után nyerjék el a felszentelést.” (Bandin Márk missziós püspök moldvai útjáról szóló jelentésének részlete, 1648).