I. Bevezetés

1. Fogalomhasználati kérdések

 

a) A latin eredetű reformáció szó, a görög metamórphosis tükörfordítása, először költői, szépírói szövegekben jelent meg, majd a Kr. u. 1. századtól tűnt fel politikai jellegű prózában is, például reformatio morum Senecánál, reformator – reducator párhuzamos használata Pliniusnál. Mindketten a költői szövegekhez hasonló értelemben használták, azaz egy minőségileg jobb korábbi állapotba való visszatérést értettek rajta. A jogi szaknyelvben értéksemleges jelentést nyert: tulajdon visszaszármaztatását fejezték ki vele.

A kifejezés az Ószövetségben nem fordul elő; az Újszövetségben viszont nem csupán változást vagy a múlt irányába való fordulást jelent, hanem a magasabb minőségbe való átmenetet jelöli. Ebben az értelmében szorosan összekapcsolódik a renovatio fogalmával, így mintegy a keresztény hitben való megújulást, a keresztségben való újjászületés is érthető rajta (Róm 12,2; Fil 3,21). Az ókor alkonyán már kialakult a szó kettős jelentésárnyalata: 1. visszatérés a romlott jelenből egy korábbi, ideálisnak vélt állapotba; 2. a jelen dolgainak javítása múltra való hivatkozás nélkül. Az egyházatyák korának szövegei jórészt megtartják a fogalomnak ezt az üdvtörténeti jelentését, Tertullianusnál, Lactantiusnál többször előfordul a reformatio in melius kifejezés.

A középkor századaiban rendkívüli népszerűségre tett szert a fogalom, és a hozzá kapcsolódó jelentéssíkok. Egyrészt megmaradtak az antikvitásból örökölt elvontabb jelentéstartalmai, mint például a jogi vagy a vallási. Másrészt a középkor sajátos szemlélete a teremtett világ tökéletességét vallotta, és ennek megőrzésére törekedett (conservatio). Mivel a világ az emberi tökéletlenség miatt folyton a romlás felé hajlik, ezért időről időre szükségeltetik a reformatio, a világ korábbi, jobb állapotba való helyreállítása. A 11-12. századi kolostorreformok éppúgy ennek a jegyében zajlottak, mint a középkori reformzsinatok. Ugyanakkor a szó legeredetibb értelmében az ember alkotta, kézzelfogható, elsősorban épített dolgok felújítását is ezzel a fogalommal jelölték.

A 15. században az apokaliptikus világvégevárás egyfajta alternatívájaként tűnt fel a szétesett világnak, a békének, az egyház egységének a helyreállítására és/vagy újraalkotására (reformatio, renovatio) törekvő szándék világi és egyházi síkon egyaránt. Az egyházi szóhasználatban megmaradt a hagyományos, időben visszatekintő értelmezése, a világiban viszont egyre inkább ’újítás’ értelmet nyert.

A hitújítással a szó külön, máig tartó karriert kezdett. Az összes felekezet ezzel a fogalommal jelölte egyházmegújító törekvéseit. Amikor a katolikus uralkodók az uralmuk alatt álló területeken az egyház megerősödéséért fáradoztak, maguk is gyakran használták ténykedésükre a reformatio fogalmát. A 17. század eleji protestáns szerzők az immár egy évszázados hitújításra visszatekintve a reformációt mint egy lezárt történelmi folyamatot határozták meg, többnyire Luther művét értve alatta. Egyháztörténeti fogalomként pedig elsőként Veit Ludwig von Seckendorf (1626–1692) használta 1694-es munkájában.

 

b) Az ellenreformáció fogalma eredetileg az 1770-es években tűnt fel a göttingeni jogász, Johann Stephan Pütternek (1725–1807) a Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom) történetéről írt munkájában. Megalkotója a német területeken 1555–1648 között végbement folyamat megjelölésére használta, amelynek során a katolikus császárok és fejedelmek elfoglaltak és katolizáltak olyan területeket, amelyek eladdig a protestáns reform zászlaját emelték a magasba. Az „ellenreformáció” fogalmát Pütter és követői eredetileg nem szánták a Birodalom határain kívüli használatra. Kizárólag Németország történetének azt a periódusát jelölte, amely az 1555-ös, a területi egyházak cuius regio eius(/illius) et religio alapelvét megteremtő augsburgi vallásbéke és a különféle vallásfelekezetek határait rögzítő 1648-as vesztfáliai békekötés között húzódott.

Az ellenreformáció fogalma nem mást jelölt, mint a protestánsok számára Augsburgban biztosított ius reformationis ellentétének megvalósítását Németországban. Azaz ha egy földesúr katolizált, alattvalóinak is követniük kellett. (1648-ban, a harmincéves háború lezáró vesztfáliai békében ezt a ius reformationisszsal egyetemben megszüntetik.) Némileg ironikus, hogy az „ellenreformáció” fogalma éppen az 1770-es években, a jezsuita rend megszüntetésének évtizedében tűnik fel és terjed el annak a Birodalomnak a területén megvalósult történelmi és jogi szisztéma meghatározására, amely a 19. század elejére hamarosan maga is el fog tűnni.

Az „ellenreformáció” és a Birodalom határain kívüli „ellenreformációk” fogalmi megkülönböztetése a nagy protestáns történetíró, Leopold von Ranke (1795–1886) pápák történetéről írt munkájában született meg. A fogalmat gyakorlatilag ő terjesztette ki Európa egészére, és terjesztette el a történetírásban. Az „ellenreformáció kora” kifejezést őutána kezdték el használni. Elsősorban persze a protestáns történetírók, és Rankéval ellentétben mind pejoratívabb kontextusban. A reformáció vélt vívmányainak megsemmisítését, a késő középkori állapotokhoz történő visszatérést látták, láttatták benne.

A kifejezés önmagában a mi fülünk számára is pejoratív mellékzöngét tartalmaz. Mintha tényleg semmi mást, mint egy megújulási törekvéssel való szembehelyezkedést jelentene. Ebben a megközelítésben reformáció = progresszió, ellenreformáció = reakció; s máris azonnal a forradalom-ellenforradalom képletére asszociálhatunk.

 

c) A fentiekkel szemben a katolikus történészek erőteljesen vitatták az ellenreformáció fogalmának létjogosultságát. Helyette a katolikus reform, katolikus reformáció, katolikus restauráció (megújulás értelemben) kifejezést használták. Azt hangsúlyozták, hogy a nyugati egyházon belül már a reformációt megelőzően erőteljes reformtörekvések voltak (a reformzsinatok Konstanz–Basel–Ferrara/Firenze közismertek). Ezekről meglehetősen rózsás képet festő interpretációjuk lényege: a nyugati kereszténységben, a latin egyházban jelenlévő 15. századi reformtörekvések a protestáns szakítás nélkül is érvényesülni tudtak volna. Következésképpen a nyugati keresztény egység felbomlásáért a protestantizmust erőteljes felelősség terheli.

 

d) A felekezetileg elfogult irányzatok összebékítésére a 20. század közepén történet kísérlet, amely a megoldást kompromisszumos formában, a két fogalom együttes használatában vélte megtalálni. E szerint a reformáció elleni küzdelem és a belső megújulás egymástól elválaszthatatlan, ugyanazon jelenség két összetevője. Mindkettő egyszerre meghatározó a 17. század végéig, és a Trienti Zsinat (1545–1563) rendelkezései révén mindkét irányt a pápaság felügyelte. Egy hasonlat szerint: az ellenreformáció mint test, a katolikus reform mint az ezt mozgató lélek fogható fel. Szervesen összetartoznak, sokszor egy-egy személyben sem választhatók ketté. A Hubert Jedin (1900–1980) által kidolgozott kompromisszum gyors és általános elfogadást nyert. Egyik oka a világháború utáni ökumené felerősödése (ami már a század elején jelentkezik, tekintve, hogy a missziós területeken nem nagyon értették a kereszténység európai gyökerű megosztottságát). Másik oka, hogy az 1960-as évektől a felekezeti elfogultságtól egyre kevésbé terhelt a korszakkal foglalkozó egyháztörténet-írás. Ez a megközelítésének pártatlanságát a két fogalom együttes használatával biztosítva látta.

 

e) A Magyarországon máig szinte egyeduralkodó jedini kompromisszumnak azonban van egy szépséghibája. Mégpedig az, hogy ha két önmagában fogyatékos komponenst elegyítünk, akkor vélhetően azok szintézise sem lesz tökéletes.

Ellenreformáció: ahistorikus, 100–150 évvel később alkotott történetietlen fogalom. Például a két legnevesebb magyar jezsuita, Szántó István, Pázmány Péter még nem tudták magukról, hogy ők ellenreformátorok. Ennél súlyosabb kifogásunk, hogy egy valós részjelenséget általánosít. Könnyű belátni, hogy csak részben, és Európa bizonyos területein lehet szó egy, a reformációra adott válaszról. Hiszen mi a helyzet Spanyolországban és Itáliában, ahol gyakorlatilag nem volt reformáció? A jezsuita rend, Loyolai Szent Ignác úgy indul útjára az Ibériai-félszigetről, hogy alapításának semmi köze Luther németországi fellépéséhez. Katolikus oldalról számos olyan jelenséget találhatunk, számos olyan elem van, amely szintén nem kötődik a protestáns reformációhoz. Ilyenek a tengerentúli missziók, szerzetesrendek alapítása a szegénygondozás, betegápolás, vagy oktatás céljaira a Mediterráneum területén.

Katolikus reform: a reform szó általános kormegjelölő használta magában foglalja, hogy a 16. század elején a nyugati kereszténység jobban rászorult a reformra, mint bármilyen más korszakban. Ez az állítás igencsak kérdéses, ha nem visszautasítható. Az aggiornamento, a reform állandó kísérő jelensége az Egyház életének, amelynek mindig az idők változásához kell igazítani az evangélium üzenetét (Ecclesia semper reformanda). Továbbá a reform szónak a 16. században már régi keletű, technikai, kánonjogi jelentése volt: alapvetően az egyházi törvénykezés megerősítése a rezidencia, a prédikáció és a cölibátus terén. Ugyanakkor például a jezsuiták, teatinusok, barnabiták stb. korántsem ebben az értelemben igyekeztek reformálni, hanem kifejezetten a személyes vallásos megtérést helyezték a középpontba. Részben tehát ugyanazt tették, mint Luther. A belső, személyessé váló vallásosság elérésének módjai természetesen meglehetősen különbözőek voltak. Luthernél a sola scriptura, sola gratia és sola fides közismert doktrínája, a jezsuitáknál az erőteljes aszketizmus, másoknál a miszticizmus, míg Kálvinnál a predestinatív transzcendens akarat felismerése és elfogadása lett ennek az útja

 

f) Célravezetőnek látszik tehát a „protestáns reformáció / [kora újkori] protestantizmus” fogalom-pár mintájára a „katolikus reformáció / kora újkori katolicizmus” értéksemleges kifejezés kulcsfogalomként történő használata.

A kora újkori katolicizmus meghatározásunk szerint „a Róma főségét megőrző keresztény közösségnek a protestáns közösségekkel (felekezetekkel) egyenrangú, a középkori kereszténységétől azokhoz hasonlóan gyökeresen megkülönböztetendő válasza mindarra a kihívásra, amely úgy 1500–1700 között a világtörténelmet jellemezte.”

Ilyen kihívás volt mindenekelőtt a laikusok minden korábbinál erőteljesebb szándéka a személyes spiritualitásra. Ez az általános szándék keresztényibb formát vagy éppen tartalmat adott a világi törekvéseknek, és fokozottan jelen volt a korszak eseményeiben: vallási, politikai, társadalmi, intellektuális és gazdasági viszonylatban egyaránt. Ehhez járult még a 15-17. század különleges kihívása, amit a kapcsolatok szorosabbra fűződése Ázsiával és Amerika felfedezése hozott magával: a bennszülött társadalmakhoz el kellett juttatni az Evangélium üzenetét.

A „kora újkori katolicizmus” kifejezése és definíciója azért leginkább elfogadható, mert az Egyházon belüli fejlődést fejez ki, nem csupán egy hangsúlyozott vagy kevésbé hangsúlyozott viszonyt a protestáns reformhoz/reformációhoz. Mint egy ernyőkifejezés fed le egy sajátos történelmi fejlődést a 16-17. század sokrétű összefüggésrendszerében.

Kapcsolata a protestantizmussal nem a hatás-ellenhatás képletével, hanem a párhuzamosság, a kölcsönhatás és konkurencia, valamint az egyenrangúság fogalmaival írható körül. Mind a protestáns mind a katolikus megoldás az Ősegyház gyakorlatának folytatását hirdette, más-más utakon, módokon, más-más eszközökkel. Ugyanakkor nem tettek mást, mint hogy az idők változásához alkalmazkodtak. Azaz korszerűsítettek, modernizáltak.

A fentiek alapján a kora újkori Európa és a világ spirituális, társadalmi és kulturális stb. változásaira, azok megoldására öt-hat különféle típusú, jelentősebb válasz született: a katolikus, a lutheránus, a kálvinista, az anabaptista, az anglikán, és az unitárius.

 

2. Konfesszionalizáció

 

Az elmúlt csaknem négy évtizedben a kora újkor németországi kutatását lényegileg meghatározta és jelenleg is meghatározza az úgynevezett Konfessionalisierung (konfesszionalizáció, felekezetszerveződés) elmélet. Az elgondolás gyökerei a II. világháború utáni időszakra nyúlnak vissza, amikor az addig főleg teológusok hitvédelmi lőállásaiból végzett egyháztörténeti kutatások jórészt elvesztették apologetikus jellegüket. Az ötvenes években Ernst Walter Zeeden (1916–2011) munkáiban tűnt fel először a hitvallásképződés (Konfessionsbildung) fogalma. Írásaiban megkérdőjelezte az egyes konfessziók kialakulásának individualitását, ezek keletkezését egy párhuzamos rendszerben vizsgálta.

Zeeden konfesszióképződés és Gerhard Oestreich (1910–1978)  társadalmi szabályozás – társadalmi fegyelmezés (Sozialregulierung – Sozialdisziplinierung) elméletére támaszkodva, azt továbbgondolva az 1980-as években Heinz Schilling és Wolfgang Reinhard fejlesztette a konfesszionalizációs-modellt az európai kora újkor vizsgálatának általános eszközévé.

Az elmélet megalkotói a különböző hitfelekezetek kialakulását, szerveződését helyezték vizsgálatuk középpontjába. A korábbi hatás-ellenhatáson alapuló megközelítések helyett elsősorban a párhuzamos jelenségekre összpontosítottak elemzéseikben. Ezek szerint a konfesszionalizáció csaknem két évszázados folyamatában a különböző hitvallások révén magukat meghatározó felekezetek – köztük a katolikus egyház is – dogmatikailag, intézményileg, jogilag megerősödtek, és kiépítették saját arculatukat az életvezetésben, a mindennapi művelődésben és a mentalitásban. A felekezetek szerveződése a hívők fegyelemre, diszciplínára nevelése, kényszerítése révén alapvető hatást gyakorolt a modern államfejlődésre is. A korábbi elképzelésekkel szemben a felekezetek szerveződésük és a mindennapi életre gyakorolt hatásuk révén sokkal inkább motorjai voltak az európai modernizációs, korszerűsítő folyamatoknak, mintsem visszahúzó, gátló tényezők.

A vallási-felekezeti szakadás szervezetében, dogmatikájában, ekkléziológiájában, művelődésében különböző, egymással szembenálló világnézeti rendszereket, felekezeti kultúrákat eredményezett, amely felekezetek kialakulásával szorosan egybefonódott az időben párhuzamosan futó kora-modern államképződés. A öt megerősödött felekezeti egyház („Konfessionskirchen”) döntő szereplője a kora újkori államok belső integrációjának és külső elhatárolódásuknak. Az egyes hitvallások felekezeti-politikai részben már elő vagy kora-nemzettudati vonással is bíró identitások kialakulását eredményeztek, mindezekkel összekapcsolódott egyfajta kiválasztottság-tudat, az ószövetségi választott néppel való azonosulás elképzelése.

A felekezeti törésvonalak mentén Európa-szerte sajátos informális nemzetközi hálózatok jöttek létre, amely fontos bel- és külpolitikai tényezővé váltak. A hálózatok legbefolyásosabb tagjai a katolikus államokban az udvari gyóntató atyák, a papság egyes kiemelkedő tagjai. Más módon, de hatásukban hasonló jelentőséggel bírtak a kül- és belpolitika terén az udvari prédikátorok vagy a protestáns egyháztanácsok különböző megnyilatkozásai. Megjelentek az aktívan politizáló felekezeti diaszpórák. A kora újkor derekán ez a felekezeti nemzetköziség volt az, ami a külpolitikai konfliktusok előidézésben élenjárt, nem elégedve meg a kialakuló felekezeti határokkal, hiszen a konfesszionalizáció dinamikájában a protestáns egyházak éppúgy, mint Róma hívei, a középkori egyház egyetemességtudatát örökölték és képviselték. Hamar kiderült a kortársak számára is, hogy a kizárólagosságra való törekvés, a küldetéstudat középtávon sem kivitelezhető, ezért a kényszer szülte helyzetben létrejöttek a vallásbékék, amelyek a kor elvárásaihoz igazodva természetesen nem az egyházi-vallási sokféleség elismerésének igényével születtek meg.

E Magyarországon is – az anglikán kivételével – megjelenő felekezetek, más néven konfessziók (confessio = hitvallás) egyenrangúságának, közös jellemzőinek kimutatására, közvetett és közvetlen modernizációs szerepének igazolására a nyugat-európai, elsősorban német történetírás tíz kategóriát állított fel. Ezen ismérvek határozzák meg számunkra a konfesszionalizációs modellt: a kora újkori felekezetszerveződés mint történeti folyamat alapvető ismérveit.

 

1. Az igazság abszolút birtoklásának tudata.

Az összes konfesszió princípiuma, hogy a ő keresztény tanítás egyedül hiteles közvetítője, interpretálója. Vagyis az üdvözülés csak az általa vallott hitelvek révén lehetséges. Ez magyarázza, teszi érthetővé számunkra a hitviták nagy számát és hevét, illetve az áttérések gyakorlatát. Az érdemi kompromisszum gyakorlatilag kizártnak tekinthető. Csak radikális választási lehetőség és kötelezettség adódott a felekezetek között.

 

2. A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében.

Elsősorban az ágostai (1530), a helvét (1536), trienti (1564) hitvallást és az anglikán artikulusokat (1563 és 1571) kell kiemelnünk. A középkorban még sok minden homályos volt a hívek számára a kereszténységből. Ezért minden irányzat újraértelmezte a tanítást. Pontosan körülírták a szentségeket, az átváltoztatást, a megigazulást stb. stb. Mindegyik konfesszió ugyanazokat a kérdéseket járta körül. Az igaz, hogy más-más végeredményekre jutottak, de rendszerint olyanra, amelyek a helyi közösségeknek, adott kisebb-nagyobb régióknak jobban megfeleltek. E ponthoz kapcsolódóan nem feledhetjük a teológiai irodalom kora újkori felvirágzását, aminek magyarországi alkotói is (Sylvester, Bornemissza, Dávid, Károli, Pázmány, Balásffy stb. stb.) közismertek.

 

3–4. Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről. Ehhez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása.

E téren mindenekelőtt a felsőfokú lelkész- és papképzés megteremtésére kell gondolnunk. A gráci, bécsi, kolozsvári pápai kollégiumra, Debrecen, Patak és Pápa kollégiumaira, Nagyszombat intézményeire, a római Német–Magyar Kollégiumra, hatásukra és kisugárzásukra. Egy felső és középfokú (vö. jezsuita gimnáziumok) oktatási hálózatra, ami a világiak számára is a középkorban elérhetetlen művelődési lehetőséget nyújtott. (Mint például Grác a magyar arisztokrácia, például a Zrínyiek, Esterházyak számára.)

 

5. A saját istentiszteleti formák, intenzívebb szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságának erősítése.

Egyik felekezet sem mellőzte a liturgiát, mindegyik a saját igényeinek megfelelően alakította át. A protestantizmus: igehirdetést, „igeliturgiát” állította a középpontba; a katolicizmus pedig egységesített és részletesen szabályozott: megszüntette a korábban nagyszámban virágzó helyi, regionális liturgiákat, helyükbe a megújított római rítust állította. Nálunk is ez terjedt el, kiszorítva többek között az esztergomi szertartásrendet. Az  egyes helyi lutheránus templomi cselekmények sokszor közelebb álltak a középkori gyakorlathoz, mint a katolikusok. Szép példák erre a Brassó környéki magyar evangélikusok imái, istentiszteleti szokásai.

 

6. Sajátos, a felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakítása.

Egyszerre spontán és tudatos, akár máig ható eltérések jelentek meg a nyelvhasználat területén. A keresztnévadási szokások alakulása jó példa erre: a protestánsok inkább ószövetségi neveket adtak gyermekeiknek, a katolikusokra a szentek nevei jellemzőek. Kétségkívül a protestantizmusnál kizárólagos lett a nemzeti nyelv, míg a katolicizmusnál a liturgiában megmaradt a latin; de csak a liturgiában. Közhely, hogy a különféle bibliafordítások, prédikációs kötetek a modern irodalmi nyelvek megszületésének alapjai. Károli Gáspár és Pázmány példája mindnyájunk szeme előtt lebeg.

 

7. A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása.

A kora újkori felekezeteknél egyaránt hangsúlyos a saját hittételek megismertetése szélesebb néprétegekkel, Wittenbergben hét nyomda kizárólag Luther műveinek kiadására rendezkedett be. Maga a „propaganda” szó is ekkor keletkezik. A nézetek terjesztésének fő eszközei a prédikációk, röplapok, vitairatok (Pázmány–Magyari István; Pázmány–Alvinczi Péter); továbbá népnyelvű korálok (nyomtatásban is, alapvetően protestáns műfajként híresültek el, de jelentős például a Kisdy-féle Cantus Catholici is); iskolai színjátékok (protestánsok is örömmel látogatták, nálunk főként jezsuiták, piaristák szervezték ezeket). Nem feledkezhetünk el a köztéri demonstrációkról, felvonulásokról, körmenetekről sem. Számos olyan kommunikációs forma jelent meg ekkor Európában s következésképp Magyarországon is, amely pályáját a későbbiekben már a vallási tartalmat elhagyva folytatta tovább egészen a 20-21. századig.

 

8. A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése.

Optikánkat nagyban torzítja, hogy Magyarországon a trienti katolicizmus örökölte meg a középkori egyházszervezetet, és a protestáns egyházak építettek ki újat. Angliában, a skandináv országokban azonban ez fordítva van. Ott a protestantizmus a régi struktúrák jogfolytonos örököse. Nálunk is csak a nikolsburgi béke idejére (1621) dőlt el, hogy a trienti katolicizmus a meg tudja őrizni a Királyság területén a Szent István-i struktúrát. A Hódoltságban ugyanakkor – ha ideiglenesen is – új típusú, missziós szervezet létrehozása vált szükségessé. Tehát a katolicizmus is mutat fel nálunk új szervezeti képződményt.

 

9. A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján.

A hittételekből levont életvezetési gyakorlattal egybeépült világi és egyházi rendszabályokhoz igazították a hívők mindennapi életét, az egyházfegyelem betartását pedig gyakori vizitációkkal, egyházlátogatásokkal ellenőrizték. Ilyen vizitációkat evangélikus esperesek, szuperintendensek éppúgy végeztek meghatározott időközönként, mint a katolikus püspökök. Mindnyájan azt vizsgálják, hogy betartják-e az előírásokat; megfelelőek-e az anyagi, infrastrukturális feltételek; milyen hiányosságok adódnak, ezek hogyan orvosolhatók stb. E téren is adódnak közös középkori előzmények: a hangsúly a kora újkorban a rendszerességen, az írásban felvett jegyzőkönyveken van, amelyek alapján a változások, vagy azok hiánya nyomon követhetők. Fontos még a tagok nyilvántartása: úrvacsora-, áldozási listák készítése, keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek vezetése, pontosabban kötelező és rendszeres elterjesztésük. Utóbbiak Magyarországon a 16-17. századtól kezdve egészen a 19. század végéig a legkiterjedtebb népesség-nyilvántartási módozatnak számítottak.

 

10. Az államhatalommal alkotott szimbiózis.

Végül, de korántsem utolsó sorban említjük meg az összes konfessziónak az államokkal megvalósuló összefonódását. Nálunk – legalábbis a 17. században – a Királyságban katolikus, Erdélyben református quasi államegyházról beszélhetünk. Államhatalom és katolicizmus együttélésének további szép példája a gallikán Franciaország. A magyarnál és a franciánál vegytisztább államegyházi formációt alkot – esetenként mindmáig – a protestantizmus. Sok helyütt az államfő egyben a nemzetivé váló protestáns egyháznak hivatalos feje is. Az érdekközösség magától értetődő. Az államhatalom a társadalom felügyeletére szervezési mintát, sokoldalú támogatást nyert az általa preferált felekezettől. Utóbbi pedig hatékony eszközöket kapott a küldetéséből fakadóan igényelt monopolhelyzet megteremtésére. Európa egyes részein az államhatalom pillanatnyi gyengeségét kihasználva, azzal szemben alulról kiépülve valósult meg a konfesszionalizáció (Konfessionalisierung von unten). Ilyen folyamatra példa a 17. század közepétől a felföldi szász város szövetségek keretei között szerveződő evangélikus szeniorátusok, szuperintendenciák.

Mindezek az alapvető a jellemzők a középkori nyugati latin egyházból e formájukban hiányoznak; ellenben megtalálhatóak az összes, kora újkorban létrejött felekezetben. A kora újkori katolicizmus a 17. század közepére/végére úgy nálunk, mint Európa más vidékein legalább annyira különbözött a késő középkori nyugati keresztény Egyháztól, mint a protestáns felekezetek.

Katolicizmus és a protestantizmus a fent vázolt konfesszionalizációs modell alapján az ország kora újkori történetének számos meghatározó területén a középkortól elválasztó modernizációs folyamatok katalizátoraként jelenik meg előttünk. Nagy kérdés, hogy meddig tart e kor kihívásaihoz alkalmazkodó progresszió? A volt hódoltsági területek újjászervezése sok tekintetben még a 18. század derekán is e minta mentén haladt. A 18. század második felében azonban az ország egészét tekintve a társadalom mindennapjainak fő szervezői már nem a felekezetek, hanem mindinkább az állam. A kultúra, tudomány főbb művelői pedig egyre kevésbé meghatározóan kerülnek ki a keresztény közösségek hivatásos képviselőiből. Ezzel is jelezve: az újkorból ekkor a „korai” jelző végképp elhagyandó.

Reményeink szerint az itt vázlatosan ismertetett konfesszionálizációs modell mentén újragondolható és újragondolandó Magyarország 16-17. századi egyház, művelődés-, és társadalomtörténete. Nem az adatok, hanem rendszerezésük, értelmezésük terén. Legyen szó akár Pázmány „vallási toleranciájáról”, akár az 1670-es évek erőszakos katolizációjának interpretációjáról.

Kiadványukban erre az új típusú megközelítésre teszünk kísérletet a magyarországi katolikus felekezetszerveződés áttekintésével – amely magától értetődően kitekint a protestáns konfesszionalizációra is. Célja, hogy az egyetemi alapképzésben résztvevő történészhallgatók kora újkori egyháztörténeti tanulmányaik során már ebben a szellemben ismerkedjenek meg a 16-18. század magyar történelmével.